Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-27 / 4. szám
Thursday, Jan. 27. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 W BELLUS IMRE: ^ [ HÁROM SZÁL ] L PIROS RÓZSA J A virág üzlet zarva volt. Tanácstalanul sietett Péter a főtérre. Ott is szoktak álldogálni virágárus nénikék. —Kell, muszáj szereznem virágot ! Legalább három szál piros róz»at ! Csaknem fél eve, hogy itthon voltam utoljára és holnap névnapja is lesz. Nem állíthatok be virág nélkül. A késő délutáni őszi nápfényben hosszúra nőtt a főtéri parkban álló fák árnyéka. Az egyébként alacsony ternietü Péter elégedetten nézte végig saját árnyékát, gondolván — nem is vagyok en olyan kicsi. Es megigazította nyakkendőjét, ellenőrizte be van-e gombolva aranygombos katonakabátján minden zseb, es az üres főtéren sietett tovább, újabb lehetőségeket keresve a virág megszerzésere. Egy éve ismerkedett meg Péter Ritával, akit u- gyan mindenki Marinak,sőt a falujában Mariskának becézett. Ritának csak ő nevezte el, mert termete temperamentuma, de még a hangja is hasonlított a kis Rita Paveneéhez. Furcsa volt ez az ismerkedés. Négy évet együtt töltöttek a pedagógiai főiskolán, egy étteremben etkeztek, találkoztak moziban, teadélutánokon, sétákon, de egymásról csak annyit tudtak — ez a lány keleti, a “fizikus” ez, a fiú Bratislava mellől származik, es magyar-orosz szakos. Amikor aztán a vélet - len egy iskolára hozta őket, rövid idő alatt összemelegedtek. Sajnálták mindketten, hogy ez nem követ kezett be még diákkorukban, de igy is boldogok vol tak. — Legalább van benne valami regényes — mondogatta Rita. Nem sok idejük maradt a szerelemre. Péternek be kellett vonulnia egyéves katonai szolgálatát letölteni. A levélváltás hetenként matematikai pontosságát csak két látogatás zavarta meg. Ilyenkor Péter nem haza sietett, szüleihez, hanem első útja Ritához vezetett, csakúgy' mint most. Még mindig nem sikerült virágot szereznie. — Mindegy — gondolta Péter — elmegyek anélkül — A csillagos katonáját ! Hát te mit keresel itt? — csapott a vállára az iskola vigkedélyü kopaszodó igaz gatója. — Egy kis szabadságot kaptam. Gondoltam, benézek magukhoz is — válaszolta Péter zavartan. — Hiszen egy hónap múlva leszerelek, es visszajövök az iskolára. Örült is meg nem is ennek a találkozásnak Peter, Jól esett elbeszélgetni az “öreggel” — ahogy egymás közt titulálták igazgatójukat — am szabadulni tőle nehezen lehetett. — Gyere bemegyünk egy kavéra elbeszélgetünk — ajánlotta az igazgató. Korán besötétedett. A barátságos kis kavéházban kigyulladtak a fények. Újabb vendégek érkeztek köztük ismerősök is, akik hozzájuk csatlakoztak. A kávé melle konyak is került az asztalra. Peter legfrissebb katonai élményei mellé pedig frontharcosi élmenyek, ki tudja hányadszor elismételve, színesebbé teve. Am a lényég, a szomorú valóság vagy a hősies helytállás, hamisítatlan maradt, s ez lekötötte figyelmét meg az óráját leső Péternek is. Keso este volt, amikor elköszöntek egymástól. Péter haragudott, önmagára, de igazgatójára is. Így elrabolni, elpocsékolni a szépnek ígérkező estét ! Rita egy nyugdíjas özvegynél lakott a város szélén Az ódon bútorokkal berendezett hálószobát, melyet a néni mindig tanitónöknek adta ki bérbe, átrendezte, modernebb bútorokkal egeszitette ki, telerakta virágokkal — fikuszokkal phylodendronok- kal szanszaveriákkal. Mindezt csak azért tette, mert — ha nehezen is — sikerült megegy ezniük a nénivel, hogy esküvő után Péterrel itt lakhassanak. — De csak addig,amig nem lesz gyerekük! — kötőt te ki szigorúan a házi néni. Félórába is belekerült, amig Péter megérkezett Rita lakásához. Sötét volt a háznak minden ablaka. — Nem baj .majd felébresztem — gondolta. Legutóbbi látogatáskor éjjel érkezett, akkor is ezt tette. Az öreg ház ablakai elég alacsonyan voltak. Köny- nyen benézhetett bárki, ha a spaletták nem voltak becsukva. Rövid ideig gondolkodott Péter. Eszébe jutottak a virágok. Most szerezhet, van itt virág bőven. Néhány percen belül három szál piros rózsával a kezeben kocogtatta meg Rita ablakát. Várt hallga- tozott. Semmi nesz! Megkocogtatta még egyszer. Rita nem aludt, jól hallotta már az első kopogást is. A másodikra mar megrémült. Tudta,ki kopogott. Mit tegyen ? Odasietett az ablakhoz, kinyitotta a spalettát. Péter megkönnyebbülten fölsóhajtott, maga elé emelte a frissen csent rózsákat, mint aki el akar rejtöz - ni. Boldog volt. Szinte érezte a kétsoros üvegen át kedves, forró leheletét, bársony bőrének melegét, és elöntötte a vágy. Türelmetlenül intett Ritának: nyissa ki ! Rita kézzel-lábbal magyarázott, mutogatott az egyik sarokba, hangtalanul artikulálva mondott valamit, de Péter nem ertette, nem is érdekelte. Már bent szeretett volna lenni. Hiszen igy is annyit mulasztottak ! Végre Rita meggondolta magát, vállára dobta pon gyoláját, zseblámpát gyújtott és indult kifelé. Péter vagyakozva lesett be a rosszul visszacsukott spaletták között. Követte a zseblámpa fenycsóvájában megjelenő tárgyakat, bútorokat, virágokat. Tetszett neki a - hogy Rita berendezte. De most, most valami szokatlanon akadt meg tekintete. Valamit nem értett, valami nem tetszett neki. Nem akart hinni a szemének, Amit látott az élete legnagyobb csalódását jelenthette: Az egyik szék karján — világosan látta — férfi ruha van lerakva. A szoba elsötétült. Rita kiment. Peter nem tudta összefüggésbe hozni a látottakat — Mit tegyen ? — Minek jön ki, ha férfi van nala ! Az ö Ritájánál ! Akiben ő annyira megbízott. Megszédült. Hallotta az udvarra nyiló ajtó csikorgását, majd Rita hangját: — Péter, Péter ! Gyere ide ! Péter másképpen döntött: átdobta a rózsákat a kerítésen és elrohant. Rita észrevette. Úgy, ahogy volt, halóingben vállra dobott pongyolával, kifutott az útra és Péter u- tan iramodott. — Péter, várj ! Gyere vissza ! Nem jöhetsz be ! Peter, itt van az aparn ! Péter, Peter ! De Péter már nem hallotta. Befordult az utcasarkon és rohant utolérhetetlenül a sötét éjszakába. egy igaz ember Irta: Takács Lajos (Cleveland,0.) Láttám ót a templom szószékén prédikálni, láttam tábori lelkészi egyenruhában a frontra indulni és láttam Budapest felszabadításánál a németek ellen harcolni. A gépfegyver mögött feküdt, a ruhaja sáros volt, a homlokán a kötést átütötte a vér, de leváltásról hallani sem akart. Szinte ereje fogytáig harcolt. Mellette voltam, figyeltem őt és még soha ember arcáról nagyobb elszántságot nem olvastam le. I- Iyen elszántsággal juthatott el Julianusz barát a keleten rekedt magyarok hazajába: Magna Hungáriába; ilyen elszántsággal törhetett át Kapisztrán János kezeben a kereszttel Nándorfehérvárnál a török gyűrűn; ilyen elszántsággal tördelhette ökölnyi kövekből készült hatalmas olvasójával az ellenség acéljait Lörincz pap, Dózsa György egyik alvezére Temesvár alatt. S ilyen elszántsággal lovagolhatott támadásra 25 magyarja élén Tömöri Pál a mohácsi síkon. A háború után kivetkőzött. A Ganz hajógyárban dolgozott, mint segédmunkás. Közben tovább tanult, agrár mérnök akart lenni és 56 őszén, mint kész mérnököt érte az ellenforradalom. Ekkor a béke emberéből ismét katona lett. Nem késlekedett, fegyvert fogott, résztvett a Nemzeti és a Corvin körüli heves harcokban és újra megsebesült. Tüdőlövést kapott, hosszú ideig nyomta a korházi ágyat, majd felépülése után egy Vas megyei Állami Gazdaság vezetője lett. Teljesen tönkrement gazdaságot vett át, de példátlan ambícióval vetette magát a munkába, olyan elszántsággal dolgozott, mint 45 telén Budapest fel- szabaditásánal a gépfegyver mögött, vagy az ellen- forradalom idején a Nemzeti környékén. Es tiz evvel később a tönkrement gazdaságból virágzó mintagazdaságot teremtett. Amikor 1969 nyarán találkoztam vele, már csak három hónap választotta el 70. életévétől. De nap- barnitotta, markáns arcán és erőt sugárzó termetén alig látszott a kor. Elszánt volt és keménykóté- sű, mint mindig. — Mi leraktuk az alapot — kezdte hangjában egy kis büszkeséggel, azután a mögötte álló fiatalokra mutatva, igy folytatta: — A többit majd ők fogják elvégezni. — Elmosolyodott. — Kívánom, hogy Isten segítse őket! En ugyan ateista lettem-, az a meggyőződésem, hogy csak a természet van, de lehet, hogy nincs igazam, hiszen ki tudja még milyen titkok tárulnak fel majd előttünk a csillagokban. De Isten akár segíti őket, akár nem, abban biztos vagyok. hogy én segíteni fogok nekik. A gazdasági epületek végében álltunk. A távoli erdők mögött akkor nyugodott le a nap és utolsó sugarai bearanyozták hófehér haját és kimagasló, e- röt sugárzó termetét, amint végigtekintett birodalmán, ahol az ő keze munkáját dicsérte minden. A- zoknak a kezeknek a munkáját, amelyek valaha prédikációt írtak, imakönyvet forgatlak, fegyvert fogtak, súlyos acéldarabokkal birkóztak, tudománnyal tele, vaskos kötetek tucatjait lapozták fel és ha kellett, tétovázás nélkül megragadták a vakolókanalat, a kulcsot,-a kalapácsot, a kapanyelet, az eke szarvát es amely kezek tálán rövidesen újra felveszik a tollat, hogy egy tapasztalatokban gazdag és harcos é- let minden mozzanatát papírra vessék az utókor szá mara.
