Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-27 / 4. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, Jan. 27. 1972 TEHETETLEN DÜH t t f. Úgy velem, minden felnőtt került már olyan helyzetbe, amikor elfogta a tehetetlen düh. A düh érzése minden bizonnyal akkor jut érvényre, amikor valamilyen szembeötlő igazságtalansággal, vagy személyes sérelemmel, vagy valami hasonlóval állunk szemben. Vannak esetek, amikor a dühünket levezethetjük. Ha például valaki megsért bennünket, szemtelenke- dik, handabandázik és összetűzésre kerül a sor, az illetőnek lekenünk egy pofont és ezzel az ügy elintéződött, dühünk lecsillapult. Vannak azonban olyan esetek, amikor dühünket nem tudjuk igy levezetni. Ilyen helyzetben vannak azok, akik lakhelyükről, Long Islandról napról napra vonaton mennek munkába. A Metropolitan Transportation Authority bejelentette, hogy február 1.-től kezdve 20 %-kal felemeli a viteldijat a Long Island Railroadon. A bejelentés tehetetlen düht váltott ki az utasok ezreiből. Robert Cronin, az egyik utas, az MTA által rendezett nyilvános kihallgatáson /public hearing/ igy fejezte ki tehetetlen dühét: “A vonat ma reggel 14 perces késéssel érkezett Ronkonkomára, ahol beültem az egyik fülkébe. Ott sem világítás, sem fűtés nem volt és a hőmérő -5°Fahrenheitet mutatott.” “Ha ilyen szolgálatért még 20 százalékkal többet számítanak, az nem más, mint rablás. Ha ezt keresztülviszik, a vasúthálózat utasainak egyhangú tiltakozása ellenére, akkor én itt kijelentem, hogy MINDEN ALKALMAT FELHASZNÁLOK A VA SUTVÁLLALAT ÉRDEKEINEK MEGSÉRTÉSÉRE.” Csupán a tehetetlen dühtől átitatott egyén tehet ilyen kijelentést. Robert Cronin érzelmei érthetők és kétségtelen, hogy ezreket ugyanilyen érzelmek hatnak át. A düh érzése fogja el az embert, amikor időnként felemelik a viteldijat és minden emeléssel a szolgálat leromlása párosul. Az utasok tehetetlenek . . . vagy legalább is eddig tehetetleneknek bizonyultak. Igaz, hogy aláírtak tiltakozó nyilatkozatokat, tüntettek az MTA hivatala előtt, demokrata politikusok felszólaltak érdekükben, de mindez eredménytelennek bizonyult. Úgy látszik erélyesebb, hathatósabb, elszántabb, lépésekre van szükség, hogy véget vessenek az MTA önkényuralmának. Elgondolkodom: mi lenne, ha minden utas megtagadná a jegy vásárlását, felülne a vonatra és nem fizetne?? Vajon mi történne??? ..........& • • ’ • e SZILÁRD ALAPON ? A legtöbb embernek van néhány megtakarított dollárja a bankban. Sohasem lehet tudni, mikor áll elő valamilyen betegség és a tartalékhoz kell nyúlni. Kinek 50, kinek 100, kinek több száz dollár megtakarított pénze van a bankban. De sohasem jut e- szünkbe, hogy bármi is történhet ezzel a pénzzel, mert a ’29-es bankválság óta minden bankbetétes megkapta pénzét, amikor arra szüksége volt, még akkor is, ha a bank csődbe ment. így volt ez a mai napig, mert Roosevelt elnök bevezette a bankbetétek biztosítását a Federal Deposit Insurance Company (FDIC) révén. A bankbetéttel rendelkezők álmát talán kissé zavarná, ha olvasnák a lapokban, mi történt a detroiti Bank of the Commonwealth esetében. Ez a detroiti bank az ország 50 legnagyobb bankjának egyike. 1.2 milliárd dollár (papír) alaptőkevei rendelkezik, de ennek ellenére a csőd szélén áll. Súlyos pénzügyi zavarát — a jelentések szerint — az okozta, hogy a bank vezetősége nagy összegeket fektetett be hosszú lejáratú, alacsony kamatú városi kötvényekbe, ami készpénzhiányt okozott. A detroiti bank igazi gazdája a Chase Manhattan Bank, melynek David Rockefeller az elnöke. David közbenjárására az FD1C 60 millió dolláros kölcsönt hajlandó folyósítani a detroiti banknak, hogy kimentse a válságból, a csődből. Az FDIC vezetői rámutattak arra, hogy megfontolás tárgyává tették a Bank of the Commonwealth helyzetét, mert 750 millió dollárt kellett volna kifizetni a bank betéteseinek. (Minden 20.000 dolláros, vagy annal alacsonyabb összeg biztosítva van.) Ez felemésztette volna az FDIC összvagyonának egyhatodát és megingatta volna a bizalmat nemcsak a detroiti bankban, de az egész bankrendszerben. Felmerül a kérdés: milyen szilárd alapokon nyugszik az ország bankrendszere? NAPKÖZI OTTHONOK FELÁLLÍTÁSÁT SÜRGETIK NEW YORK, N.Y. Állami képviselőkés szenátorok a West 80. utcai Napközi Otthonban tartott összejövetelen élesen elitélték a Nixon-kormányt a Napközi Otthonok támogatását illetően. Manfred Ohrenstein állami szenátor rámutatott arra, hogy ha egy négytagú családban az apa és anya dolgozik és kettőjük heti keresete 161 dollár, két kis gyermeküket elhelyezhetik a Napközi Otthonban. Ha azonban közös fizetésük 5 dollárral több, a jelenleg érvényben lévő szabályok szerint gyermekeik nem jogosak a fölvételre. “Ez tarthatatlan helyzetet teremt és a szülőket arra kényszeríti, hogy munkájukat otthagyják és emeljék a népjóléti listán lévők számát.” “A tény az, hogy a szövetségi kormány még a fentemlitett kereteknél is ridegebb szabályokat szab meg, vagyis a heti 161 dollárt kereső család sem helyezheti el gyermekét, vagy gyermekeit a Napközi Otthonokban.” Az állami törvényhozók kihangsúlyozták, hogy nyomást kell gyakorolni a szövetségi kormányra, hogy nagyobb összeget irányozzon elő Napközi Otthonok felállítására és módosítsa azokat a feltételeket, melyek előírják, milyen keresettel rendelkezők helyezhetik el gyermekeiket ezen Otthonokban. 1972-73-AS KÖLTSEGVETES WASHINGTON, D. C. Nixon elnök benyújtotta a szövetségi kormány 1972 — 73 évre szóló költség- vetési javaslatát. 246.3 milliárd dollárt óhajt elkölteni, de a bevételt ennél 25.5 milliárd dollárral kevesebbre becsüli, ami azt jelenti, hogy számítása szerint a kormány deficitje ’72 — 73-ban 25.5 milliárd dollár lesz. Ez évben Nixon elnök 6.3 milliárd dollárral többet akar költeni hadi kiadásokra, mint tavaly, Laird hadügyminiszter szerint minimum 83.4 milliárd dollár szükséges a nemzet biztonságának fenntartására. Nixon elnök tavaly januárban 11 milliárd deficitet jósolt 1971 — 72-re, ma már 38.5 milliárdot emlit és az év végére, júliusra, ez felmehet 40 milliárdra. Ha a jelenlegi jóslata ügy válik be, mint a tavalyi, akkor 1972 — 73-ban nem 25, hanem 75 milliárd lesz a deficit. George Meany, az AFL-CIO országos elnökének magatartása az Egyesült Államok elnökei iránt.
