Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-29 / 26. szám

Thursday, June 29. 1972

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

DENES GEZA:

éjjel A HAIÁS2TANVÁH

A nap már csak félszemmel hunyorított Eger felől. Tiszafüreden, a Holt-Tiszaág és az ős Tisza folyó között összefonódva állnak fehéren a platánfák, a százados fűzfatörzseket sűrűn beszövi az iszalag és folyondár. Kecskebékák löttyennek hangos huppogatással a vízbe lépteink zajától.

Itt Tiszafürednél kicsit őserdő ez a Tiszapart. Előttünk simán siklik a szürke viz. Balra vágunk egy. csapáson, s ott vagyunk már a halásztanyán. A tanyaudvaron öt apró máglyácska pattog, a tüzek fölött halpaprikas rotyog. Elnézem a halászokat: minden mozdulatnál, lépésnél játszanak az izmok és az inak. Az öreg Rokolya András bácsi egy fatönkön varsakarót hegyez ferdefejü szekercével. Vizslaszemű kis öreg Rokolya bácsi a maga 82 évével, gyér szakálla felett úgy füstöl a cseréppipa. (apjától örökölte.),mint egy cséplömasina. Jó ez most a szúnyogok ellen. Nyújtom felé a kezem, az öreg kifüstöl és rámpislog:

— Én már addig kitartok a Tiszánál horgásztárs, mig hal lesz benne. Vagyis . . . amig élek, — helyesbit az öreg.

Node hagyjuk ezeket a fölösleges gondolatokat:

— Megvolt már az esteli fogás?

— Épp most teregetnek a gyerekek utána.

A gyerekek persze 60-70 évesek, fiatalabbak

hozzá (képest.

— Es eredményes volt a fogás?

— Nézze meg, sporttárs!

Előttem döcög le a Tiszához az Öreg. Beugrik a csónakba:

— Ehol-e! — Kiemel két kilósforma pontyot. Aztán beleturkál. Van köztük vagy 40-50 darab kárász, dörgencs, pirosszámyu keszeg, aprócsuka.

— Hát a többiek, azoknak hogyan sikerült?

— Bizony csak ekörül. Mégis az a jó most benne, hogy nem ránk tartozik az értékesítés. Majd eladja a Téesz. Mi csak halászunk, fogjuk a halat, a közös meg innen a helyszinröl beszállítja a központba. Nem úgy van már, mint régen: alig vártuk, hogy jöjjön Karcagról, Egerből a halficsér. Megtudom, hogy az valamikor halkereskedőt jelentett. A ficsér a német Fischer (halász) szóból vevödött át az egykori halászok szótárába.

Az este leszáll, a csillagok lágyulnak. Visszalépkedünk a halászkunyhöba. Előbb borral kínainak. A “tuláti” Tiszáról hozták, Tiszadadáról. Kiszedjük a magunk halpaprikás-adagját. Fujjuk, de nem akar hülni. Hogy is hülne, mikor hidegen is oly erős a hagymától, pirospaprikától, hogy szinte süt. Az Öregnek vagy a “tuláti” bortól, vagy a halpaprikástól megjön a kedve. Búgó hangjával belekezd, a többi halász kiséri:

“Pócon van a tejesköcsög,

Turóbul a savó csöpög Fatálba,

Szerelmetös vagyok a kend Lyányába. . . ”

Éjfélre jár. Jószagu, “futrásra” való szénával töltött ágyat kapok. Hajnalban mozgásra, kiabálásra ébredek. Előbb egy, aztán minden varsa csengő megszólal. Egymást törve-zúzva rohannak a varsákhoz, nehogy a bejutott hal “iszkiri”-vé váljék. András bácsi is, akár egy 50 éves, frissen felpattan, s kint iszonyú rántással tépi fel a varsakarót. A partoldalba veremszerü vájat van kiképezve vizzel, abba hordják a halat. Belőlük mindjárt nyársra kerülnek a kövér kárászok, csak úgy saját zsirjukba, lesózva. Es fél óra múlva, pedig még csak hajnali 5 órát csendít a tiszafüredi nagyharang, már kész is a “fölöstököm”. (Frúhstuck=reggeli.)

Aki csak teheti, menjen el egy nap és éjjelre egy ilyen tiszai halásztanyába. Leírhatatlan élményben lesz része. Ehhez képest még a Camping is csak sivár unaloműző.

* * * * * *•*•**

A műveit kutya

Duran úrnak volt egy igen művelt, érzékeny kutyája. Egyik nap Duran belépett a szobájába, hogy majd belesüppedve a puha fotelbe, kiolvassa a napi sajtót. Meglepődve látta, hogy kutyája a fotelban ül. Ismerte kutyája sértődékeny természetét, nem zavarta le, hanem cselhez folyamodott: az ablak- párkányhoz lépett, s a kertbe kitekintve, elkiáltotta magát:

— Macskák! Ronda macskák! A kert tele van macskával!

A kutya leugrott a fotelból, az ablakpárkányon termett és vadul kiugatott a kertbe. Ezalatt Duran úr gyorsan elfoglalta helyét a fotelban.

Másnap Duran úr éppen a foltéiban ült, újságot olvasott, amikor “valaki” szűkülve csapkodta kívülről a kilincset. Végre kinyílt az ajtó. A belépő kutya meglepve nézte a fotelban ülő gazdáját, majd hirtelen elhatározással az ablakpárkányon termett, s féktelenül ugatott-morgott ki a kertbe.

— Ugyan mi lehet az? — hajtotta össze Duran úr az újságját, s az ablakhoz sietett. A kert csendes.

! Semmi nesz. Csak egy-egy falevél zörren, amint ala- hull. Erőteljesebben kémlelt kifelé, de semmi gyanúsat nem talált. Ezúttal tévedett az én kutyuskám, — gondolta és megfordult, hogy visszaüljön a foteljébe.

A kutya azonban már benne ült vigyori képével— a fotelban.

Franciából fordította: Dénes Géza * * >fc

LAURENCE MEYNELL :

A cipőtisztító

Az angol fiúiskoláknak sajátos szokása, hogy a nagyobb fiúk mellé beosztják “teg”-nek a kisebbeket. Az idősebb fiú köteles a járatlan kisebbiket tanulásában segíteni és megvédeni a durva kamaszko- db kötekedésektöl. A “teg” viszont kisinasként kiszolgálja védelmezőjét. Ha az idősebb fiú jö tanuló és lelkiismeretesen őrködik a rábízott kisebbik fölött, akkor ez a rendszer jól beválik. De ha a nagyobb fiú zsarnok, rosszhajlamu, akkor kizsákmányolhatja agyenge kisebbiket, aki neki ki van szolgáltatva.

Leftus Cunningham ilyen erőszakos, durvalelkü fickó volt. Ugyancsak meggyötörte “teg”-jét, a szemüveges, jó tanuló, komoly kis Arthur Wamert. A tizenhét esztendős Leftus Cunningham egy szép májusi reggelen dühösen lóbálta frissen tisztított cipőjét, ráorditott a kis Arthur Wamerre:

— Te nyavalyás! Azt mered állítani, hogy ezek a cipők tiszták?

Arthur nem mert belefogni a magyarázatba, ehelyett vad futásban keresett menedéket: lerohant a csúszós lépcsőn, Cunningham utána hajította a cipőjét. A lépcsöház egyik kanyarjában eltalálta a cipő, nagyot ugrott, aztán elcsúszott és fél emeletnyit gurult lefelé, mig nekivágódott az alsó oszlopnak. Kitört a lába. Hónapokig feküdt a kórházban. Végre kibocsátották, de jobb lába egy arasszal rövi- debb lett.

A kis Arthur Warner életét a későbbiekben ez a baleset irányította. Visszavonult gyermek társaitól, minden idejét könyvek olvasásával töltötte. Nem sportolhatott, nem táncolhatott, ezért beletörődött új életkörülményébe és szellemileg fejlesztette magát. Kitűnő eredménnyel elvégezte az egyetemet, vegyészmérnök lett. Fizetése szépen emelkedett. Éjjel-nappal dolgozott, mire negyven éves lett, haja megszürkült. Aztán kísérletezett. Olyan anyagokat talált fel, amelyekből könnyebb és tökéletesebb művégtagokat gyártott. Gyártmányai meghódították a világot. Már semmihez nem volt ideje. Egyik világvárosból a másikba száguldott, üléseken vett részt, nyilatkozott a TV-nek, filmezték. Nyomorék lábával nem sokat törődött, inkább az izgatta, minél többet adjon a társadalomnak.

Egy alkalommal előadásra utazott Charring Cross- ba. Kiszállt az első osztályú fülkéből, elindult a pályaudvaron. Drága szivarra gyújtott, néha botjára támaszkodva megállt, pihentette jobb lábát. Hirtelen érdes hang ütötte meg a fülét:

— Uram, nem parancsol egy cipőtisztítást?

Beleegyezöen morgott. Rátette beteg lábát a ládára.

— Srapnell? — kérdezte a cipőtisztító bizalmaskodva, s munkához látott.

— Egyáltalán! Egy másik cipő.

S el kellett mondania, hogyan esett el a lépcsőn és tört el a lába iskolás korában, amikor ö “teg”-je volt Loftus Cunninghamnak, s hogyan dobta utána Cunningham a cipőjét.

A cipőtisztító kezében megállt a fényesítő, lassan felnézett a cipőről Warner arcára:

— Te vagy. . . Arthur. . . — E pillanatban Warner ledobta piros gyűrűs, másféldolláros szivarját. A cipőtisztító nézte a csikket, majd helyesbített: — Uram, ön. . . Ónt. . . Arthur Wamemek. . .

— Na, kész? Nem érek rá, fizetek, — mondta Warner, majd a lábán fénylő cipőket vizsgálta. — Azt meri állítani, hogy ezek a cipők tiszták? — mo - rogta bosszúsan, de mégis egy dollárt dobott a láda tetejére.

— Köszönöm uram, — mondta hálásan Loftus Cunningham és alázatosan megemelte csupa-bokszos stricisapkáját.

Fordította: Dénes Géza