Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-15 / 24. szám
Thursday, June 15. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 FOKY ISTVXn : Rügyező sebek Hangya András rajzr Í9 Nagy Matyi Örzsének volt egy unokája, egy kutyája, egy szölömetszö kése meg az a darabka bort verejtékező kertje, amely ott húzódott a hegyhátnak csúfolt dombocska üstökén. Illatát — az unokáját — maga nevelgette, a kését maga élesítette, a kutyát maga etette, és a szőlős parcellát maga művelte, s mindezt nyolcvanas korát meghazudtoló fürgeséggel csinálta. Most is ott ült az övét a szomszédtól elválasztó mesgyekóvön, pedig a hajnal szempillájának rezdülése se akart még mutatkozni: rég szívesen csinálta és megszokta, hogy az ágyat a kutyák ugatására kell otthagyni, akkor az ember aznap sokat végezhet. Öreges szemét a derengő félhomályhoz szoktatva nézett végig a baranyai vidéken, melynek úgy ismerte minden hajlatát és bemélyedését meg domborulatát szurdokaival, mintha az idők folyamán saját testéről kellett volna feltérképezést készítenie. Ha a szomorkásán kókadó fedelű, belül néhol dohos pinceházból kilépett — csinálva azt az éjjeli sötétség idején is —, szinte a talpával érezte, hogy kinek a földje mellett halad, és hogy a Deák-szurdok lejtőjén kaptat-e fel, vagy a teknövájó cigányok putrija felől érkezik-e az alvó emberek friss szaga. Volt rá bőven ideje, hogy kitapasztalja a háromszöget, amit a térképen egyszerűen Baranyának tüntettek fel. Nagy Matyi Orzse életében térképet nem látott, de ha valaki azt találta volna kérdezni tőle, hogy az eléje tartott utakkal, dombokkal, szurdokokkal és földecskékkel telerajzolt papíron lát-e valami okosat, annak csupán a tenyerét mutatta vol- 1 azon olyan rajza ráncolódott a tájnak, hogy a legjobb akarattal sem tudott volna senki emberfia attól tökéletesebbet késziteni. Így állt nehéz helyzetben Nagy Matyi Orzse ezekkel a dolgokkal; mióta a fia Illatát rábízta, és 1 feleségével idegenbe ment zöld hasú bankókat aratni, azóta dalolgatni se tudott olyan jóérzéssel, mint régen, mikor még élete páijával együtt dúdolták a hegyoldalban, hogy: “Ne repedjen szived szőlőm venyigéje. Visszajön a párom jövő kikeletre!” Nagy Matyi Orzse csak ült a mesgyekóvön, és bár érezte, hogy az aranyerét a kő hidege fájósán csiklandozza, csak nem moccant onnét, mert úgy hagyta meg magának még tegnapi est éledéskor, hogy ezen a tavaszi ünnepes napon nem keltegeti Attilát. A megébredést unokájára bízta, mert öreges szivének melegségével érezte, hogy nem úgy kell szeretni a gyereket, ahogy eddig csinálta; ne mindent a feneke alá melegíteni, ne oda tenni eléje az éhséget csillapító eszemet, ne a lábára húzni a cipőt. Ha madárnak készül, akkor még puha csörü korában próbálkozzon a repüléssel. Tekintetével a hozzá legközelebb álló venyigét tapogatta. Szemének sugarával azon a helyen matatott, ahol az ébredés zöld foltjai mutatkoztak rajta. A maga ültette rügyekbe sajdulót nézegette, s azon merengett, hogy újra ráköszöntött a hóolvadás utáni megmozdulás, s szinte hallotta apját, néhai Csikós Balog Jánost, mint mondja: “Te Örzse! A régi tökét ne dobd ki a hagyatékodból, mert a régiben kapaszkodás van. Újulni csendesen kell, lányom ! Ha nagyon mehetnéked van tőle, akkor azt módjával csináld, mert a baranyai élet nem túri a fojtogatást. . .” A gyerek már dobogott. Jött lentről, mint a veszedelem. Fönt magasan, valahol az ég zenitjén galambok keringtek. “A késem is hoztam!” — kiáltott, ahogy nagyanyja mellé huppant, közben nagyot ásított. “Ide boldogulj mellém, és figyeld, hogyan csinálom” — intett a gyereknek, majd a szélső sor első tőkéje mellé lépett. A szomszédok közül már sokan megemlítették, hogy a meccést miért nem végzi ollóval, mint ahogy azt a többi gazda teszi. Neki a késre állt a keze, apjától tanulta, s erre akarta tanítani az unokáját is. Nagy Matyi Orzse bütykös jobbjában a kés úgy állt, mintha odanött volna a csontos végtaghoz. Vaj puhán omlott a venyige az éle alatt; a gyerek csak pislogott, s egyre azt leste, hogyan tudja nagyanyja olyan rendesen kerülgetni a venyige rü- gyeit. “Látod, itt kell bemetszeni. Ez marad, emez búcsúzik. . .” — oktatgatta a gyereket. “Amaz miért búcsúzik?” — nézett rá szorgalmasan a gyerek. “Mert elszívja a szőlő tejét. Sok gyerek anyjának elapad a teje, aztán egyet se tud rendesen kiszoptatni. Érted?” — fordult vissza a gyerek felé. “Majdcsak. ..” — pusmogta a gyerek. “Egyszer ez mind rád vár.” “Az enyém lesz?” — szaladt ki a gyerek száján. “Igen, a tiéd! Utánam te következel.” “Mikor? Mikor lesz az? Holnap?”- nézett Nagy Matyi Orzsére ártatlanul a gyerek, és úgy állt ott a ragyogó, reggeli napsütésben, akár a mesgyekö* “Annak is eljön az ideje, gyermek. Csak utánam, és figyelj, miként csinálom!” — biztatta a köpcös unokát, aki nagy figyelmességet mutatott a dolog iránt. Így dolgoztak vagy egy óra hosszat, amikor Nagy Matyi Orzse alatt megbillent a föld, és teste végigvágódott a szőlősor közepén. A kés messze elrepült kezéből, a szája hangtalanul mozgott, mintha mondani akart volna valamit, aztán párat rángatózott a teste, és a szeme fönnakadt az ég közepén, melyen most a galambok már nagyobb rajokban köröztek. “Nagymami, elfáradtál?” — simogatta meg a gyűrött homlokot a gyerek és sehogyan sem értette, hogy miért feküdt a hátára olyan nagyhirtelen. A szemét nézte, a homlokát simogatta, és amikor sehogy nem akart megmozdulni, fölemelkedett, és az elhajított késhez lépegetve fölvette azt, majd fordultában visszaszólt: “Pihenj csak. Megcsinálom helyetted, mami.” Es nyesni kezdte a venyigéket, beszélgetett a bimbókkal, oda-oda pislantott a galambokra. Nagyritkán megfordult, hogy lássa, vajon következik-e a nagyanyja utána/ De Nagy Matyi Orzse csak pihent, és a hátán fekve valahova nagyon messze nézett.. * * * * A MINISZTER GONDJA Veres Péter — honvédelmi minisztersége idején — egy tisztavatási parádén vett részt. Szokása szerint most is polgári ruhában, csizmásán, kalaposán jelent meg a laktanyában. Az ünnepség megkezdése előtt, a laktanya udvarán magas rangú tisztek gyűrűjében állt. A tisztek beszélgettek, Péter bácsi jobbára hallgatott. Forró nyár volt, aszaló szárazság. Veres Péter az eget kémlelte. A honvédelmi miniszter gondolatai a távoli mezőkön jártak. Eközben csizmájának a sarkával a megperzselő- dött füvet kapálgatta, s a tisztek ámulatára megszólalt: — Bárcsak egy kis esőt adna az isten! Ö IS KÁLVINISTA Petőfi egyszer, vándorszínész korában, valamelyik városkában megismerkedett egy becsületes molnármesterrel, aki nagyon szives volt iránta. . Az első mondatok után a molnár bizalmasan megveregette Petőfi vállát:- Hát maga színész? No, ennek igazán örülök, mert én is kálvinista vagyok. (A kis történet valóságos magva az, hogy abban a korban a legtöbb színész református, kálvinista vallású volt.) EGY IGAZI DEMOKRATA Nagy demokrata hírében állt Irinyi József, a hajdani márciusi fiatalok egyike. Annyira demokrata volt, hogy Deák Ferencet csak Ferkónak, Széchenyit meg Pistának nevezte. Mindenesetre, egy kissé mosolyra csábitó értelmezése volt ez a demokratasá- gának. Egyszer azt kérdi tőle Deák: — Mit adnak ma a színházban? Mire Irinyi: — Azt hiszem, Hunyadi Lacit. Deák nem maradt adós a szellemes válasszal: — Ugye, annak a Hunyadi Mukinak a fiát, aki az ország kormányzója volt ötödik Laci idejében? Azt se hallgassuk el, hogy Irinyit pedig mindenki Józsikának szólította. . . TERJESSZE LAPUNKAT!
