Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-27 / 17. szám
Thursday, April, 27. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 KENDE SÁNDOR: A SZAJNA LÁNYA R'erre Dubois huszonnyolc éves korában váratlanul özvegyen maradt. S tizenöt tavasszal később a lánya is elhagyta. Váratlanul ö is., s éppoly fiatalon, mint anyja. Haja féloldalt a homlokára tapadt, a veritek kisimította belőle a göndörséget. Mosolygott, megint mosolygott, mint amikor még nem fájt a szive sem, a lelke sem. Csak épp az ujját nem emelte a szájához, mint máskor, ha köszönt az apjának. Pierre Dubois, akinek a bajsza is korán őszült, hátat fordított ekkor a városnak: tiz-tizenöt kilométerrel Párizs alatt, ahol kanyarogva elszélesedik a Szajna, a kavicsos parton, a fölébe hajló fák alatt, bádogból és deszkából elkerített magának a világból négy métert, s többé nem volt hajlandó emberek közé menni. Ha más halász arra vetődött, benézhetett hozzá, le is ülhetett a bogrács mellé, de szót nemigen várhatott tőle. A Szajna-part lakói évről évre változtak, cserélődtek, néhányan feledkeztek csak ott, olyanok, akik bólintottak inkább szó helyett; azok leültek vele olykor este a deszkabóde előtt, s valaki mindig hozott egy üveg bort a csend táplálására. Dubois a maga szórakoztatására néha korsót és tányért formázott agyagból, s ha különösen forró volt s múlni nem akart az éjszaka, arcot is próbált mintázni a formára, szemet és szájat is. A folyókanyar társtalanjai számon tartották tudományát, és tisztelték érte. Dubois hosszú életű. volt. Hetvenéves korában még feszült karján a bőr és szürke szemével tisztán látott messzire is. Azon a tavaszi hajnalon arcát mosta a parton, épp csak bokáig állt a hideg vízben. Mint minden reggel, most is a keskeny horgászallás irányába nézelődött, úgy száritkozott a szellőben — de most mintha mozgott volna valami az első cölöpnél. Megmosta hát az arcát még egyszer, s amikor ismét arra nézett, kevesebb látszott az úszó testből. Aztán megint felbukott, rózsaszinü, fehér, sárga. . . Az öreg halász lába nem reszketett, amikor a deszkára lépett. S ki tudta emelni a cölöpökben fennakadt testet. Könnyebben ment, mint a csónakjához kötött háló bevonása az utóbbi időben. Utána azonban nagyon elgyöngült, le kellett fektetnie terhét a viz fölött a deszkára, nem bírta a partig a karjában. Vonszolni meg'nem lehetett, mert rózsa- szinű volt, fehér és sárga. . ■ Haját a viz kifakitotta már és a homlokara tapasztotta. . . És mosolygott. Pierre Dubois lekuporodott a jéghideg test melle. Azt hitte, álmodik — megmosta hát harmadszor is az arcát. Mert harminc év alatt, tavasszal, ősszel, csónakon, vagy egyszerűen a füzesben, talált vizbe- fultat többször is, semhogy furcsállnia kellett volna, csúnyát, puff adtat, lilát, kimeredt szeműt - de ez most, ez a lány itt mosolyog. . . Szeme nyugodtan lehunyva, ajka elpihenten keskeny, tiszta, mint a boldogoké, mint a festményeken. . . A vénember elfordult, belenézett az ébredő napba, aztán, ahogy a deszkán ült, lelógatta lábát, es belekevert a vízbe. A lába körül gyürüsödö vizen felejtette tekintetét, s csak sokara mert újra a lány arcába nézni. Most is úgy látta, hogy mosolyog. . . Jó délelőttre járt még mindig nem mozdult a deszkáról. Fekete füsttel távozó hajó hullámai fröcsköltek fel a cölöpökről. Dubois a keze fejével leszáritotta homlokáról a vizet, s Ösztönösen a lány arca felé nyúlt, majdnem azt is megtörölte. . . ^^lex Charron, aki még csak tiz éve élt a Szajna- kanyarban, ő ment be a városba, a rendőrségre. Akkor már dél volt. Dubois kérte, hagyják a lányt békében, majdö eltemeti. Ez lehetetlen volt. Akkor legalább estig hagyják — alkudozott szögletes, ügyetlen szavakkal. De a nyomozás miatt el kellett a lányt szállitaniok. Idegen emberek, hangosan beszélő, erős emberek sürögtek a parton. Es autó jött, mely barázdával riasztva föl a kavicsokat, melyek vízhez szoktak, napfényhez és csöndhöz. Pierre Dubois valami ruhafélét kapott a hátára, es azzal a rendőrrel, aki kerékpárral jött, bement a városba, ahonnan harminc eve érkezett. Reggelre a rendőrségen mindent tudtak már a Szajnából kifogottról. Sikerült megállapitaniok a személyazonosságát. Eszerint: Catherine Noel, huszonkét éves, bejelentett lakása, Paris, Rue Monsieur le Prince 27, foglalkozása színésznő, szülei ismeretlenek, hozzátartozója nincs. A nyomozók jártak a Théatre Francais-ben, ahová segédszinészi szerződése kötötte. Harmadik éve hosszabbították meg a szerződését, csöndes, szokatlanul szelíd teremtésnek ismerték, a színháznál töltött három esztendő alatt többször játszott néhány szavas szerepet. Ól- tözöbeli társnője elmondta a nyomozóknak a tűzoltó-csigalépcső alatt, hogy Catherine minden darab főszerepét kívülről tudta; ö nem nevette ki ezért a buzgóságáért, csak fölöslegesnek tartotta, de ezt sohasem mondta Catherinenek, mert ezzel — úgy érzi — nagyon megbántotta volna. Különben végül mégis Catherine Noélnek lett igaza, mert vasárnap Annabella Laverdure váratlanul eltűnt, az előadás előtt autóbaleset érte, s már nem tehettek mást: Catherine ugrott be a csodálatos Annabelle helyett, a kis Catherine Noéi, mert mindenki tudta róla, hogy ez a szerep is a fejében van. — Es megmentette az előadást. Igen, a Cid ment aznap. Vasárnap, és telt ház! Es milyen fenséges Xiména volt! As igazgató, a rendező és mindenki véresre szorította az öklét, annyira izgultak, de Catherinet háromszor hívták végül a vasfüggöny elé! A nyomozók megkérdezték, mi történt ezután Catherine Noéllel? — Semmi — vonta meg a vállát a kis színésznő és megigazította előttük a harisnyakötőjét. — En nagyon örültem, és meg is csókoltam. — Nem mondott semmit? — Tudta, hogy többé nem fogja Ximénát játszani. — Hiszen sikere volt! — Az más. O tudta, hogy ez csak egyszer lehetséges. — Szomorú volt? — Boldog volt. — Nem értem. — Hogy egyszer, egyetlen egyszer sikerült. Persze, hogy ezt maga nem érti. A portás is azt mondta a nyomozóknak, hogy Catherine Noéi boldogan, a táskáját lóbálva szaladt ki a kapun; az igazgatót es a rendezőt — eléggé helytelenül — nem várta meg, hanem szökellt le a lépcsőkön, csókot intett neki, és futott. Arra sietett, mint egyébként is: a hid felé, a Pont Neuf-ön szokott hazamenni. . . Pierre Dubois még egyszer látni akarta a kis Catherinet, de nem engedték meg. A sok viz, a nap ... — ilyenkor mar nem szabad megnézni a tetemet. — Hiszen mosolyog. . . — súgta az öreg. A két rendőr a fejét rázta: — Üljön csak le, öregapám, és maradjon békében. Dubois leült hát. Ült egész éjjel, hátát a falnak vetve, és reggelig emésztette á mérgét, reggelig gyűjtötte a szavakat, hogy megmondja a rendőrnek; készült rá, mint a megfogalmazhatatlan igazságra: — Maga rossz lelkű és közönséges ember. Magát még nem szerette senki, ezért ilyen. Nem haragszom, pedig haragudhatnék, elég öreg vagyok hozzá, láthatja. De inkább csak sajnálom, mert magát nem is fogja szeretni senki. Nem, az ilyent nem fogják szeretni, aki nem látja meg a másik ember mosolyát. Nekem ne tessék mondani, hogy nem mosolyog. . . En. . . én tudom, milyen az, aki boldog. . . Az én lányom, kérem, ő is mosolygott, amikor boldog volt. . . A rendőr a másik rendőrre nézett. Az intett neki, hogy ne válaszoljon. l^eggeZ megmondták Pierre Duboisnak, amit a nyomozók Catherine Nőéiről megtudtak, s utána hazaengedték. Csend, tavaszi hideg, s két másik öreg várta a bódéja előtt, a Szajna-kanyarban. Kimentek a vízre, később kezdték a napot — estig nem jutott idejük a beszédre. Este aztán hárman, négyen is hoztak bort, a fiatalnak számító Alex is közéjük ült, és vártak, hogy Pierre mond valamit. — Boldog volt. . . Hosszú némaság után ennyi szót ejtett mindössze. Fekete tornyok nőttek a hold felé.. Szél ezután sem ébredt. A parázsra mindig került rözse. Pirosak és feketék voltak az arcok, s árok-mélyek a száj föle törő ráncok. — ... es tudta, hogy ez a boldogság nem lesz többé. . . . Errol álmodott, amikor megszökött, hogy színésznő lehessen. . . A nagy sikerről . . . A viz csiklandozta a kavicsokat,illetlenül huncut- kodni készült a folyópart végig. De hirtelen ismét el- csöndesült. I — ... Es eierte. . . Elérte, mindenki eléri egyszer. . . Es utana akkor mi következhet már? A legszebb, a legcsillogöbb, a legforróbb után? Ittak egy kört, s a földre néztek. És fölemeltek a fejüket, és messzire néztek. A sötétbe, a fák közé. — . . . Futott a híjon, futott, boldog volt. . . Most, hát most: hogy örökké ilyen boldog maradhasson!. . . Most. . . Eső esett, s ö feltartotta arcát, kitárta a karját, és énekelt, és nevetett... és könnyen átlibbent a hid korlátján, repült és énekelt. . . — A nyomozók mit mondtak? Az öregek néztek a sötét fák közé, talán meg sem hallották Alexet. — Ez maradt az arcán, a boldogság, igy. . . Ezért maradt szép a vízben is. . . — Apó, hiszen a rendőr letakarta, mert. . . — próbálkozott Alex bátortalan szóval, mert sajnálta az öreget. — Nem lehetett letakarni! . . . Mosolygott. . . — Három napig volt a vízben, istenem, apó. . . — nyögött Alex, s bár még nem vénült meg: gorom ban, keserűen recsegett azért a szava egyébként már neki is. — A Szajnában nem történhet csoda. . . (folytatás all. oldalon)
