Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-20 / 16. szám
Thursday, April, 20. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZ6 — HUNGARIAN WORD 9 DÉNES GÉZA: i A HÓGOLYÓ Az éjjel csonttá fagyott a föld. A hold a csillagokkal fényesen ragyogott. Reggelre szélfuvallat jött néhány szürke felhővel. Emberek tipegnek a csúszós járdán összehuzódva. Csak a gyerekek ugrándoznak. Itt járnak el a házam előtt az iskolába. Piros az arcuk, fülük, orruk, de a szemük fénylik mosolygósán. Mert csúszik a síkos járda, csakúgy repülnek rajta. Nemsokára egy pihécske száll el az ablakom előtt. Aztán még egy. Az egyik gyerek kitárja tenyerét, elfogja. A másik, harmadik kucsmájával ugrándozik, mintha pillangót kergetne. S egyszerre ömlik lefelé a hópehely. Az egész szürke felhő itt kavarog, bő omlásban. A gyerekek az ablakom előtt csoportba verődnek. Azt mondja az egyik szöszke kislány: — Hiába esik, Hernádi tanár bácsi úgyse enged le senkit az udvarra. Lógó fülü, hosszú képű gyerek felel erre: — Csak menne már nyugdíjba a vén bogaras. Mért félti tőlünk a havat? A harmadik is megered:: — Tegnap nagyon beteg volt az öreg. Ügy vitték haza. S a vigságot hozó hóesésben most már lógó fejjel, csüggedten ballagnak tovább az, iskolába. Mert az öreg hatvanéves Hernádi tanár félti őket. Lent, a lépcsöház alján áll őrt és senkit le nem enged az udvarra. Jó arasznyit vastagodott a hó. A kilencórás szünetben egymást tiporva rohannak le az emeletről a gyerekek. Hogyisne, mikor sehol sincs most a szúrós szemű Hernádi tanár bácsi. Szokatlan is ez nekik, de éppen ezért még nagyobb örömmel özönlik el a nagy, fehér udvart. Vannak vagy nyolcvanan. A nagy, szürke felhő összes terhe lehullott már az udvarra. S megindulnak egymás felé a hógolyók. Sáljuk kibomolva, hajuk csapzottan szemükbe hull, folyik a csatározás. A jéghideg napfényt át-meg átszelik a cikázó hömasz- szák. Itt-ott puffan némelyik fején, hátán, s olyankor szikrázva szétfröccsen. Hej, nincs is ilyen nagy mód a játékra nyáron. Pedig akkor nem vörösodik ki a kezük, hogy némelyik azt sem tudja kínjában, dörzsölje, térdéhez verdesse, vagy meglehelgesse élettelen, pecsenyevörös kezét. Most meg éppen a nyolcadikosok dübörögnek le a lépcsőkön. Legalább negyvenen. Kivágtatnak a lépcsöházból, bele a finom, puha hódunnába. Elvegyülnek a többiekkel. Fülsiketítő a csatazaj. Eger várának ostrománál se lehetett különb. Százhúsz gyerek csap itt akkora lármát, mint akkor százhúszezer török. A második emeleti folyosó ablakában megjelenik egy fej: szöszke lányka kacagja el magát, mert éppen barátnője, Baksay Jucika sikongat az udvar sarkában. Három fiú mosdatja. Nem mehet közéjük, mert neki most nagy tisztsége van: napos. Szellőzteti az osztálytermet a szünetben, őrködik a vagyontárgyakon, tisztántartja a táblát. Félti is ezt a tisztségét, azért mégis vágyakozva odaképzeli magát a kívánatos hótömegbe. Mennyire segítene azon a Baksay Jucikán, aki csak sikoltozik, mert haja, nyaka tele hideg hóval. De lám, felderül az arca, nem kell már a segités, mert egyszerre öten is odarohannak a Jucinak segíteni. A hatalmas hópermetben már alig látja őket. Nagyot kacag ott fenn, majd beballag az osztályába. S ahogy menne, hát a tanári szoba ajtaja félig nyitva. Benéz. A középső asztal mellett, lecsuklott fejjel, elörebillenve ül a széken Hernádi tanár bácsi. Mellé lép, megfogja a kezét. De mindjárt visszarántja, mert a tanár bácsi keze jéghideg. — Tanár bácsi kérem, van valami baj? Választ azonban nem kap rá. Gyengéden megrázza: — Tanár bácsi! Hallja, tanár bácsi! Bizony, az Öreg már nem hallja többé sem a kis szöszkét, sem a gyerekek önfeledt sikongatását, de nem is félti már őket. A kislány elsikoltja magát, kirohan a folyosóra. Le a lépcsöházban a második emeletről. Kivágtat az udvarra, megáll a hóban. Teljes erejéből belekiált a csatazajba: — Gyertek azonnal, Hernádi tanár bácsi. .. S e pillanatban szája tele lesz hóval, torkán akad a kétségbeesett kiáltás. Bombaként hullanak rá a hógolyók. Három fiú pajkosan rárohan, s érzi, hogy nyaka, blúza alatt forró teste csupa jeges, olvadó hó. Felugrik, merészen szembeszáll velük: — Értsétek meg, Hernádi tanár bácsi. . . Újra lerántják puhán, vidáman, s mosdatják. De ö kitépi magát, belamarkol a hóba, szólja vissza rájuk. A fiúknak tetszik ez a merészség. Még nagyobb lendülettel ereszkednek a csatába: — Itt a Baksay Juci barátnője! Adjad neki!. . . — kiabálják. S hátán, fején, arcán puffognak a hógörgetegek. A nagy kavarodásban most meg éppen a Baksay Juci perdül elébe, hogy egy megtermett hógolyóval tudtára adja barátnőjének: ö is kész a boldog, vidám küzdelemre. Es hiába mondaná, hiába kiáltja, a zajban elvész a hangja. Hát nincs más választás. Mást nem tehet. Teljes erejével nekirohan annak, akit nagyon szeret: a Baksay Jucinak és fellöki. Rárohan az egyik közelálló fiúra is, arcon vágja. A fiú lebukik a hóba. A többiek megdermednek. Nem hisznek a szemüknek. Csak állnak megbúvói - ten, modulatlanul. Egy pillanatra szűnik a hózá— por. Ezt a pillanatot használja ki. Teljes erejéből belekiált a nagy csendbe: — Hernádi tanár bácsi. . . meghalt! Meghalt!. . . Meghalt! — Azzal lerogyik a hóba a fiú mellé. Arca elé rántja kis kezét, elcsuklik. A többiek körésereglenek: — Mit beszélsz? ... Ki halt meg? — Mediáit! . . . Hernádi tanár bácsi... fent a tanáriban! Százhúsz gyerek áll a fagyos csendben fakó arccal. A lépcsöház feljárójának aljára mered a tekintetük. Nem áll ott Hernádi tanár bácsi. És soha nem fog ott állni ezután. Nem lesz, aki utjukba álljon, aki féltse őket. Szabadon rohanhatnak majd le az udvarra. Es mégis, mind a százhúsz gyerek kezéből egyszerre hull ki a keményre kerekített hógolyö. Lassan, csendben megindulnak hosszú csíkban. Mint gyászmenet, kúsznak fel a lépcsőkön, nyomukba a dermedt, fájó csend oson. S ahogy egy- egy fordulónál letekintenek az udvarra, mintha az a kívánatos, puha hó csupa feketévé válna előttük. 115151! RÉVÉSZ TIBOR ROVATA Kosztolányi Dezső, Farkas Imre és Harsányi Zsolt Kecskemétre készültek a Pesti Napló hangversenyére, éppen akkor, amikor legélénkebb volt Kecskemét és Nagykőrös rivalizálása. Egyik este megszólalt a vidéki telefon a szerkesztőségben. Farkas Imrét kérték a telefonhoz: — Itt a kecskeméti irodalmi kör elnöke beszél. Közönségünk nevében arra kérem a szerkesztő urat, tessék inkább — Nagykőrösre menni felolvasni. Karinthy Frigyes beszélt a — másik szobából. . . •‘WW’* Hatvány Lajos amikor Gyulai Pál titkára volt, egyszer Jókai előadására mentek el az Akadémiára. Előadás után, amikor hármasban — Jókai, Gyulai es Hatvány — távoztak, a mindig zsörtölődő Gyulai ráförmedt Jókaira: — Azt mondtad X-ről, hogy zseni?! Még az sem biztos, hogy te zseni vagy! Jókai — mert ködös volt az idő, a szája elé tartotta zsebkendő mögül dünnyögte szokott szelid- ségével, de szokatlan “népiességgel”: — Nézd, Pali, mindenki akkorát köhög, amekkorát tud!. . . °*‘WVW> | Ernőd Tamásnak, az Andrássy-üti Szinház direktorának egy szerző elvitte kis egyfelvonásosát. E- möd azonnal el is olvasta, s azt tapasztalta, hogy a darab nem új, hanem mintha már egyszer megiró- dott volna. Persze az ilyesmit nehéz volt a reménykedő szerzőnek megmondani. Ernőd igy kezdte: — Mondja, uram, hisz ön a lélekvándorlásban? A reménykedő szerző pirulva válaszolta: — Igen, igazgató ür! Ernőd ceruzájával a levegőbe bökött: — Akkor mit gondol, mi lesz önből halála után? A derék Írástudó széttárta karjait: — Nem tudja? Majd én megmondom. Kopirpapir. . . °tfcWW> Nagy Endréhez vidéki barátai jöttek látogatóba és természetes, hogy színházba is elmentek. Az egyik vidéki hölgy felháborodva mesélte másnap Nagy Endrének: — Borzasztó darabokat adnak Pesten! Este láttam egy erkölcstelen, modern darabot, amelyben csupa bűn és piszok volt. Képzelje el, egy ember elcsábít egy ártatlan lányt, a lánynak gyermeke születik, és ezt a gyermeket meggyilkolja. Börtönbe kerül. . . Nagy Endre kiváncsivá vált-» — Igen? — kérdezte. — "És mi ennek a darabnak a címe? A vidéki hölgy szendén elpirult: — Faust! w • • • Paulini Béla egy időben sikertelenül próbálkozott egy mellékutcai, népies izü kabaré alapításával. Még a nagy magánszínházak is bukófélben voltak akkoriban állandóan. Paulini a városligeti vursliban szóba elegyedett a bábszínház tulajdonosával, akinek a húsz filléres belépődíjas előadásai zsúfolt házak mellett folytak. Paulini felsóhajtott: — Irigylem magát, barátom. Kivételes helyzetben van. A bábszínház-tulajdonos csudálkozva kérdezte: — Miért Paulini úr? A művész ábrándozva folytatta: — Mert maga előadás után felakaszthatja a színészéit. . .
