Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-13 / 2. szám
Thursday, Jan. 13, 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 GERENCSÉR MIKLÓS: Izzadtak és üvöltöztek a kölykök', dulakodásuk port kavart a grundon. Gyötörték egymást és a szegény futballt, amely rojtosra rugdosva döngött naphosszat a vén Hügel kerítése mellett. A vén Hügel ült a ribizkebokrai között, Csongor szivart szívott és zordnak látszott ragyás arca. Figyelte a kerítés lécein át a duhaj kölyköket, elszántan vigyázta fiatal meggyfáit, eperágyását, káposztapalántáit. A gyerekek még a játék mámorában sem mertek a léckerítés közelében csatározni, s a vén Hügelnek fel kellett állnia sámlijáról, hogy izgatott kíváncsisága elöl egy pillanatra se szökjenek meg azok az átkozott kedves fattyuk a viharvert labdájukkal. Morogva vette ki szájából a szivart, amikor egy fekete Volga gurult a grundra, hogy tolatás nélkül fordulhasson meg. A ragyogó kocsi visszatért ugyan a keskeny utcába, de mindjárt meg is állt. Tarka ingű sofőr szállt ki belőle, olyasféle, akire a vén Hügel gondolkodás nélkül rámondta, hogy huligán.- Az öreg ismerte a sofőrt, nem tudta elképzelni, mit kereshet itt a világ végén, a nyugdíjasok zsákutcájában a vezérigazgató gépkocsijával. A sofőr észrevette, egyenesen hozzátartott. — Erőt egészséget, Flórián bácsi — köszönt illedelmesen, de az öregnek úgy tűnt, hogy kissé tola- kodóan támaszkodik a léckerítésére. — Neked is. Hogyhogy erre jársz? — A vezér küldött. Azt üzeni Flórián bácsinak, hogy délután jöjjön fel velünk a Jácintosra. Valami hepaj lesz. Egy kicsit kikapcsolódnak a fejesek. A vén Hügel nem tudta megállni, hogy bele ne fújja a szivarfüstöt a sofőr arcába. — Mi közöm ehhez? Én már régen kikapcsolódtam. Ilyesmiért nem kell fölmennem a Jácintosra. — Akkor mit mondjak a vezérnek? — Várj,az asszonynak is szava van ehhez. Délután friss lombú szilfák között kapaszkodott fel a hegyekbe a fekete Volga. A sofőr kitette bal könyökét az ablakon, cifra ingujját lobogtatta a szél. Tánczene csörömpölt az. autórádióban, rigók len dűltek magasba az útmenti bokrokról. A vén Hügel nagyon kívánta a szivart, de nem akart rágyújtani az előkelő autóban, kímélnie kellett a feleségét is, aki sohasem állhatta a szivarfüstöt. Kissé szomorúnak és félszegnek érezte magát az öreg. Ráadásul kényelmetlen volt a melegben a sötétkék ünneplöru- ha, a bordó nyakkendő, lába is égett a ritkán viselt barna cipőben. Sorompónál fékezett az autó. Elöbűjt az erdész zergetollas kalapjában a deszkabódéból, tisztelgésféle mozdulattal köszönt, lehajolt, hogy bekukkantson áz utasokra. Sokáig bogarászott a papírral, amelyet a sofőr nyújtott át neki, majd felengedte a sorompót. “Ez is csendőr lehetett a múltban, most meg itt pöffeszkedik a piszok” — vélte hangosan a vén Hügel. Az autó mehetett tovább. — Nem is tudtam, hogy ide engedély kell — mondta a fehér hajú asszony. — Védett terület — közölte a sofőr hanyagul és tovább fütyülte a rádióban csörömpölő tánczene dallamát. A vén Hügel nem szólt semmit. Változatlanul szomorúnak és félszegnek érezte magát. Hajdan, amikor a gyár párttitkára volt és vasárnaponként ki járt gombászni a hegyekbe, még nem kellett engedély. Bánta, hogy eljött, szenvedett a félszeg érzéstől, nem tudta miféle idegen emberek között kell eltölteni a délutánt, ahelyett, hogy a kertjében üldögélne és nézné a kerítés mögül a focizó kölyköket. Tucatnyi férfi vette körbe a Jácintosra érkező autót. Valósággal kiemelték a kocsiból a vén Hügelt. Nem is tudta pontosan, mi történik vele, nem volt elég higgadtsága, hogy megnézze az embereket. — Köszönjük, hogy eljött, Flórián bácsi — ölelgette hosszú karjaival a vezérigazgató. Az öreg pontosan tudta, hogy ki a vezér, hiszen a segédje volt a kettes martinkemencénél, de most valahogy álomszerű hatást tett rá a fiatalember, aki csupa idegen és roppant finom holmikat viselt magán. A vezér körül legyeskedÖ férfiak is mind ilyen úrfélék voltak, hegyes orrú könnyű cipőben, keskeny nyakkendővel, szűk nadrágban. “Még a frizurájuk is olyan szépfius. Most ezek vezetik a gyárat” — gondolta a vén Hügel és kereste feleségét, hogy ne érezze magát annyira árvának. Aztán egyre több ismerős jött hozzá kezet szorítani. Csengeri a kovácsüzemböl, Gold a TMK-ból, Rámás az acélműből. Hozták magukkal a fiatalabbakat is. Annyian voltak, hogy a vén Hügel mozogni is alig tudott közöttük. — Hát ti mit kerestek itt? — kérdezte csodálkoz va az öreg. — Azt, amit a többi szocialista brigád vezető! — felelte nevetve a mélák termetű Rámás, akinek szintén sebhelyes volt az arca, akárcsak a vén Hügelé. Együtt borította be őket az acélszikra zápora, amikor 1950-ben rosszul sikerült a sürgetés miatt az egyik csapolás. — Ez a sok ember itt mind szocialista brigádve- zetó lenne? — hihetetlenkedett az öreg és ahogy nézelődött az erdő szegélyezte nagy réten kezdte magát otthon érezni. Éppen virágzott a jácint. Halványsárga bóbitái mindenütt virítottak szerte a mezőn, mézillata át- meg átlengette az erdős hegyilevegöt. Ünneplöru- hás gyermekeknek látszottak az emberek a szálfaóriások mellett, hogy sütötték a szalonnát és futballoztak. A vén Hügel egy pillanatra sem tágított fehér hajú feleségétől. Szót váltott az emberekkel erról- arrol, sodródott a tábortűz felé, valaki mindig közéjük állt, de- aztán sietve úgy fordult, hogy az asszony melléje kerüljön. A tűznél borral teli poharat nyomtak a kezébe, annyit kellett koccintania, hogy a keze belefáradt, halántéka megfájdult a nagy zajban. Neki és feleségének helyet szorítottak a szikrazsombcknál, nyársat nyomtak a kezébe. Á nyárs finoman el volt készítve. Bevagdosott szalonnaszeleteket fűztek ra, a hegyére pedig tisztított vöröshagymát szúrtak. Hunyorogva forgatta a nyársat. Örült, hogy jókedv langyosodik benne. Hátamögött pattogott a futball, kapura rugdostak és ha valakinek sikerült a lövése, diadalorditas zengett a réten. — Bár a Kohász csatárai szurkálnának ekkorát vasárnap! — fohászkodott valaki. — Csakhogy ahhoz szív is kell — bíbelődött a csepegő zsírral az öreg. — Mint régen. Amikor még biciklivel jártunk negyven kilométerre focizni. Ha győztek a fiúk, este kaptak egy marhapörköltet fél liter borral a Rózsa vendéglőben. Vagy amikor még én is bekkeltem. A Rima idejében. Délután kettőig a kemence mellett, utána a pályára. De most? Nincsen szív. Se a fociban, se a szerelemben. Máma ilyen dressz, holnap olyan nö. Nem számit, csak lóvé legyen. Nevettek a tűznél. — Már megint házsártos vagy? — súgta neki rös- telkedve a fehér hajh asszony. — Mert primadonnákkal van tele a csapatom! — kelt ki magából az öreg. — Ha igy megy tovább, egy szép napon körömcipőben fognak futballozni! Meg gyémánt fülbevalókkal! Újra nevettek a szalonnasütök. — Igaza van, Flórián bácsi! Hordták a bort az öregnek. Mindenki koccintani akart vele. Lármázták, tolongtak, egyik-másik énekelt. A vén Hügel rabnak érezte magát a kavargásban, terhére volt a pohár, oda nyújtotta a feleségének. — Fogd csak, Margit. Egyet én is rúgok kapura. A vezérigazgató ingre vetkőzve védett. Nem kímélte kényes ruháját, akkorákat vetődött, hogy nyekkenései aggodalmat keltettek az idősebb emberekben. De a vén Hügel nem aggódott a vezérért. Tudta róla, hogy kitűnő kapus volt valamikor. — Guríts egy gusztusos labdát ide a bal lábamra! — kiáltotta neki harciasán. A labda szépen gurult, a vén Hügel nekirugaszkodott a régi beidegzettséggel és félmagas lövése gólba szállt a vetődő vezér keze mellett. Hangos kiáltásokkal ünnepelték, ö pedig nevetve lehajtotta a fejét. A vezér izgalomba jött. — Fogadjunk, hogy a következő háromból egyet se rúg be! — Fogadjunk. Egy doboz Csongor szivarban. — Rendben. . . — és a vezér békatartásba várta az újabb lövést. Háromból egyet sem tudott kivédeni. Bosszankodva mázolta izzadt arcát hófehér ingujjába. — Flórián bácsi megnyerte a fogadást! — kiabálták boldogan az emberek. — Focizzunk két kapura! — kiáltotta ö is, szinte parancsolóan. A fehér hajú asszony kétségbe esett. — Nem engedem. . . Hatvannyolc éves vagy, Flórián! — Te csak hallgass. A vén Hügel incselkedni kezdett a labdával. Szöktette magát, passzolgatott a mélák Rántással, sikerült neki az emelgetés is és hirtelen megszilajodva nagy gyertyát rúgott. Labdaéhes emberek szaladgáltak körülötte. Az öreg csapatot választott magának és megindult a játék .Akinek nem jutott hely a két csapatban, azok az erdő szélére húzódtak, onnan csaptak buzdító zenebonát. Kemény küzdelem, szilaj szuszogás kavargott a labda körül, a nézők nyerítve kacagtak, ha valaki elterült.A vezér békatartásban figyelte a kapuból a mélák Rámás közeledő rohamát. — Hagyja csak Flórián bácsi, majd én ráfutok. Ragyogott a boldogságtól a vén Hügel sebhelyes arca. — Most nézd meg, hogyan kell bekkelni! ( folytatás all. oldalon)
