Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-12-09 / 47. szám
Thursday, Dec. 9 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Tudta, hogy egy hónapja van már csak hátra. A rák a máját teljesen szétroncsolta, mégis bizonyítékot akart. 0, az ügyeskezű, elismert sebész, aki már annyi embernek mentette meg az életet, most negyvenöt évesen, ószülo halántékkal, az idős professzor véleményét várta. A professzor sokáig nézte az előtte álló magyar sebészt, azutan röviden annyit mondott: — Harminc nap kollégám!— Meddig dolgozik még? — Ameddig lehetséges ezen a harminc napon belül— felelt Tamás Károly. — Mit tehetek az érdekében? — Azt hiszem semmit, professzor ur,—felelte elgon dolkozva Tamás Karoly. A professzor a zsebéből kulcsot vett elő, majd kinyitotta Íróasztalának egyik fiókját, egy kis zöld dobozt szedett ki onnan és Tamasnak adta. — Morfium— szólt halkan.— Tizenkét adag van ben ne. Az utolsó napokban nagy szükségé lesz rá, kollégám. Tamás Károly zsebre tette a kis zöld színű dobozt, azután távozni készült. — Most hová megy?—kérdezte a professzor aggódó hangon. — A 311-C-ben egy betegem van, őt kell meglátogatnom, professzor ur. — Szép magától, hogy súlyos betegen is igy törődik a pácienseivel— jegyezte meg a professzor. Azután kezet nyújtott a magyar sebésznek. Tamás Károly magas, karcsú alakja eltűnt a folyosó szögletében. A 311-C felé tartott. Elegáns szürke öltönyéhez kék inget és finom szürke nyakkendőt viselt. A halantéka fehér volt, a haja szürkülő. Az arca előrehaladott májrakja ellenére is sima es majdnem telt volt. A tartása egyenes és látszólag erőteljes. A 311-C egyik ágyán egy fiatalasszony aludt. Fekete haja szétomlott a hófehér párnán. Az orvos csendesen figyelte az alvót. Tudta, hogy harminc-negyven napnál neki sincs több hátra. A máját neki is teljesen szétroncsolta a rák. —MetazIrta: Takács Lajos (Cleveland, Ohio) tázis!—mondta ki a szót szinte hangosan.— 0 végezte a műtétet. Amikor felnyitotta a testet, látta, hogy minden késő. Számara már csak a szomorú tény megállapítása maradt és az, hogy az érintetlen máj fölött a vágást összevarja. A fiatalasszony azonban minderről nem tud, ö a műtéttől gyógyulást vár. A tanárnő lassan felnyitotta nagy, meleg barna szemet es elmosolyodott. — A doktor ur?—szólt csodálkozva.— Mar regen? — Csak egy perce—szólt Tamás Károly és széket húzott az ágy közelébe. — Hogy van? — Jól!—Most igazán jól érzem magam. Nagyon jól aludtam. — Volna kedve öt nap után egy kicsit kisétálni a hallba? — Magával?— kérdezte az asszony. — Hat kivel, tálán a szomszéd asszonnyal?— trefáll Tamas Károly. — Hát jó, megpróbálhatom— egyezett bele a fiatal tanárnő.— De.... — De forduljak el?—Na, a doktor előtt ugyan nincs szégyen, de azért, ha akaija, elfordulhatok. Segitség nem kell? —Nem!— hangzott a határozott válasz és a formas labak belebujtak a kis kék papucsokba, a hálóing föle meg pongyola került.— Na még egy pillanat- szóit.—A hajamat egy kissé rendbe hozom.— így már mehetünk!— Belekarolt a doktorba. A folyosón az ápolónők összesúgtak a hátuk mögött:— A szép tanárnő és Tamas doktor. — Kicsit meg gyenge vagyok—szólt az asszony,— sőt néha úgy érzem, hogy mindig gyengébb leszek. Tamás Karoly legyintett. — Csacsisag, a paciensek mindig képzelődnek! Eljutottak a hallba. Leültek a kényelmes bőrfotelekbe, egymáshoz közel. Kintről rájuk ragyogott az őszi veröfény. Tamas Karoly hirtelen elsapadt. A zakója alatt a majára szorította a kezét. Erős, görcsös fájdalmat érzett. Az asszony szerencsére nem vette észre. Közben az édesapja jutott az eszébe, a volt szerény kis falusi körorvos, akit éjnek idején nem egyszer az ágyból rángatták ki, aki esőben, sárban, hóban, téli fagyban ment a betegeihez, vitte nekik a gyógyulást, vigasztalást, hallgatta a fáradó szivek dobogását, miközben a kialakuló szivizominfarctus az ó szivét is egyre gyengítette és akitől soha senki nem kérdezte meg: Doktor ur, a maga szive sose fáj? Aki belőle sebészt, szakorvost nevelt és gyógyító munkáját végezve halt meg. Aztán saját magát látta az 56-os magyar-osztrák határon, harmincéves fővel, majd a Ford autógyár szalagját, ahol öt évig dolgozott, mint munkás, mire elsajátította az angol nyelvet és megkapta az engedélyt az orvosi működéshez. Azután a Lutheran Medical Center sebészorvosa lett és tíz even at kivivta magának az elismerést, de egy hónap múlva már nem lesz itt. Ma negyvenöt éves, ez az asszony mindössze harmincöt, legalább öt menthette volna meg az életnek. A kis zöld színű dobozt a zsebében megtapintotta, azutan megfogta a mellette ülő fiatal tanárnő kezet. ______ — Ha felgyógyul, megünnepeljük a napot— mondta. Kimegyünk egy pezsgös vacsorára. Es...itt elakadt a torkán a szó. — Es mi lesz azután?—kérdezte biztató mosollyal a fiatal tanárnő. — Es talán attól fogva én több leszek magának, mint az orvosa—folytatta Tamás Károly.— Maga 35 éves, én 45 vagyok és mindketten magányosok. A fiatalasszony hízelgőn hozzásimult:—Es én attól fogva több leszek maganak, mint a páciense. Bizalmasan megszorítottak egymás kezét és mélyen egymás szemébe néztek. Kint még mindig az őszi veröfény langy melegében fürdött a táj és az utcai fasor gyerüló lombjait könnyelműen tépdeste az elmúlás láthatatlan keze. Három véres holttest hevert a letaposott mezon. Lábhoz eresztett fegyverrel két csendőr vigyázott a halottak' nyugalmára. Tikkasztó forróság. A hegy tövében épült házak szalmafödele izzott a napsütésben. A káplár az erdős hátú hegyet bámulta, mintha szemeivel akarná az árnyékot a mezőre parancsolni. Az őrmester a halottakat nézte. A nagy dühkitörések utáni fáradtság jóakaratával, de a csendőrszurony ütötte sebet, a csendörszemek se gyógyíthatták be. Az egyik halott paraszt olyan nyugodtan feküdt a hátán, mintha aludna, csak hosszú, zsíros haja volt fölborzolva, és a tórka táján piroslott egy folt, nem nagyobb egy pipacsvirágnál. Hosszú életet élt ez a szerencsétlen; a szomszédja korát nem lehet tudni. A puskatus és a csizmasarok teljesen szétzúzta a fejét. A harmadik halott — nyurga növésű legény — a hátába kapta a golyót. Arcát mélyen a föltúrt földbe temetve feküdt, mintha ott keresett volna menedéket a gyilkosok ellen. — Nézd! Nézd! Az egyik él! A káplár megrezzent a szóra. Az őrmester társa kezébe nyomta a fegyvert, ö maga meg letérdelt a nyurga legény mellé. Fürge kézzel hátára fordította a legényt, és most már bizonyos volt benne, hogy nem tévedett. Földnélküli János élt, halkan nyöszörgött fájdalmában. Amint az őrmester, aki igy tanulta az első segélynyújtást, kemény kézzel ülő helyzetbe kényszeritette a sebesültet, a legény megkínzott feje a mellére csuklott, és lilás száján sürü vér buggyant ki. Az őrmester nagy igyekezeteben erősen megrázta a legényt, és bőséges szóval is biztatta, hogy térjen már magához. Meglátszott rajta, hogy a megfordított munka egészen kihozza szokott nyugalmából. De, hogy a legény, se biztató szóra, se erős rázásra nem tért magához, az őrmester végre elengedte. Földnélküli János feje keményet koppant a csen- dörcsizma taposta földön. — Jó lenne megitatni! — vélte a káplár. Az őrmester újból felültette a sebesültet, és kulacsát a véres, sáros ajak közé szorította. A sebesült meglátta a csendőrt és megérezte a nyakát fogvatartó kemény, csontos kezet. Mintegy védekezésül a térdeit a hasára húzta, és megkísérelte a fejét kiszabadítani. Es, hogy az őrmester most még közelebb hajolt hozzá, arcukon érezték egymás leheletét. Földnélküli János öntudatra ébredt. — Igyál! — biztatta a csendőr. A legény most már lélegzethez jutott, fölfohászkodva összegyűjtötte megkínzott teste minden erejét és a szájába gyűlt véres, pálinkás, homokos nyálat a csendőr szeme közé köpte. Az őrmester gyorsan talpra ugrott, társa kezéből kikapta a fegyvert, és erős ütést mért a sebesült arcára. Földnélküli János mozdulatlanul hevert a grófi mezön.
