Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)

1971-12-02 / 46. szám

Thursday,Dec.2 1971

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

7

DENES GEZA:

4 DZSCNUOMIN

FIGYELMES GYEREK

Lajos bácsi közvetlen szomszédom, nyugdíjas. Tavaly karácsonykor behívott a lakásába.

—Mutatok maganak valamit — mondta titokzatosan. — A fiam, mint tudja, jó pár éve kinn el A— merikaban. Világpolgár lett, egész évben utazik. De odakinn sem feledkezett meg az apjáról. Látja, mit küldött nekem Detroitbol? Nézze ezt a gyönyörű bakelit húsdarálót! Tetszés szerint csillag vagy romboid alakra darálja a fasirt húst.

—Nem mindegy annak a fasirtnak, hogy milyen alakú? — kérdeztem némi gúnnyal.

—Mit tudja maga, milyen a kulturált konyhaművészet!— legyintett Lajos bácsi majd rámutatott egy hosszú, színes szalagra.— Ezt nézze meg! Valódi nyugatnémet könyvjelző. Hamburgból küldte a fiam, amikor ott járt. Odakint egy könyvet nem kell szamárfüllel ellátni, ahol abbahagytuk az olvasást, hanem odatesszük a könyvjelzőt. Ez pedig egy valódi angol nadrágtartó. Londonból küldte az én drága jó fiam. Ezt nevezem nadrágtartónak. Nézze ezt az elegáns angol fazont. Milyen sikkes! Nem leszek bolond magyar nadrágtartót használni, mikor az én fiam elküldi nekem a világ legjobb nadrágtartóját!

— De amint látopi, Lajos bácsi nadrágszijat hord— mondtam csodálkozva.

—Ez magánügy. Az a fő, hogy a fiam odakinn gondol rám. Ezt nézze meg! Ezt Párizsból küldte a fiam, mikor ott járt. Egy darab francia kerékpárbel- sö. Higgye el, sírtam a boldogságtól, mikor megkaptam.

— ügy tudom, Lajos bácsinak nincs biciklije.

— Na és? Egy nyugdíjasnak nem lehet egy kerék— párbelsője?

— Csak egyet kérdezek Lajos bácsitól. Ha ennyire el van ragadtatva mindentől, ami külföldi, miért nem megy ki a fiához Amerikába?

Lajos bácsi gyengéden megsimogatott egy norvég szivarvágót.

— Amint látja, igy mindent megkapok tőle. Felek, hogy odakinn nem lenne hozzám ilyen bőkezű!

Galambos Szilveszter

3IIIIIHIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIE

I SOBEL OVERSEAS CORP. j

E llflf II rÄjifWIIÄIfOr/1 210 EAST 86th STREET, NEW YORK, N. Y. 10021 =

E limit I UUuT ItOnuEU - telefon-. 12121 535-6490 _

1 UTAZÁSI IRODA - IBUSZ HIVATALOS KÉPVISELETE |

SZÁLLODA FOGLALÁS — FORINT UTALVÁNY — VIZUMSZERZÉS E LÁTOGATÓK KIHOZATALA — GYÓGYSZEREK ÉS VÁMMENTES KÜLDEMÉNYEK

E IKKA Magyarországra — TUZEX Csehszlovákiába =

^IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIin

Özvegy Farkas Andrásné öltözéke ugyan el nem árulja, hogy csak 37 éves. Kopott, fekete ruhájában, szögletesre kötött kendőjében úgy fest odahaza, mint egy öregasszony. De az is mintha gyászolna. Olyan gyászos öregasszony. Nem mondom, ha ünnepnap felölti nejlon ruháját, tüsarku cipőjét, még harmincnak se látszik, de otthon, a ház körül nem sokat ad magára. Ugyan minek is? Férje, a “drága jó Andráskám” 25 éve odaveszett a fronton. Hát kinek öltözködne? Igaz ugyan, hogy egyszer-kétszer teszi nála tiszteletét a szomszéd falubeli harangozó, de az nem az ö esete. Alacsony is, kövér is. Amilyen az ihlet, hát olyan az áhitat. így el is maradozik lassan a harangozó. Bezzeg a “drága jó Andráskám” derék, szép szál ember volt.

Bármennyire feszíti is szivét a hűség elhalt férje iránt, azért néha eszébe jut a hiányzó férfi meleg ölelése. No de igazán, csak úgy gondolatban. Amúgy semmi, soha semmi. Ha véletlenül feltámadna András, nem vethetne a szemére egy fikarcnyi hűtlenséget sem.

Esteledik. A tyúkok már beültek. Kifordul a pitvarajtón, hogy megtojózza a tyúkokat. Bebújik utánuk az ólba, de nemsokára bosszankodva mászik elő, kezében két hatalmas kakassal. A ház végéhez siet velük, belenditi őket a sötét, hideg verembe:

— Egyeelafene a sok ingyenélöjit! Hetven tyúkból csak húsz tojás? Adok én nektek!!!

Amint megfordul, szemébe világit a pusztaság végében lebukni készülő nap vörös tányérja. S mintha a nap ide-oda mozogna. Vagy benne mozog valami? Mi lehet ez? Kezével a napot kukkerozza, s hát mit lát? Egy hosszú, sovány alak bukdácsol benne, éppen feléje tart. Jaj, akár Andrást látnám. Mikor olyan közel ér hozzá, hogy kilépve a fényből eltakarja előtte a napot, akkor látja, hogy idegen: magas, szép szál, csinos férfi. Hátán hatalmas hátizsák, kezében díszekkel kivert bot, térden alul e'ró rövidnadrágja szégyenkezve fityeg a lábaszárán, ami egy hatalmas bakkancsban ér véget. A férfi megszólal:

— Fáratt. . . Nádjon fáratt! Áj em thöriszt! Szhálláss. . . Szlipi!

Farkasné szétkeni szeme alatt a kenyérsütéskor rászállt korom-kozmetikát, úgy gusztálja:

— Hát nem magyar, lelkem ?

— Nou! Ingliss! Angol!

— Angol? Hát azért csak nyifatolja a magyart? Na, tessék beljebb kerülni. A hűvös szobában Farkasné sajnálkozva kotyog, mint egy öreg jérce:

— Szállás nincs, lelkem, mert a férjem meghalt és azóta egy ágyam van. Meg mit is szólna hozzá a falu. . . egy idegen ember . . . tetszik érteni? De enni adok egy kis paprikás kolbászt. — És merengve nézi a szép szál angolt, aki tovább könyörög;

— Nou höngrig, nyim ehes, fáratt! Alud! Szlip! Szhálláss. Nem félni. Én vagyok dzsentlömen. Dzsentlömen.

— Dzsentlömen? Az jó.

Az angol krétát kotor ki hátizsákjából, az agy két végén demarkációs vonalat húz. Mutatja is: az egyik fele az asszonyé, másik fele az Övé. Aztán papírpénzt nyom Farkasné markába, igy nyugtatván tovább ostromolva:

— Aj em dzsentlömen. Nem félje! Dzsentlömen!

Farkasné a pénzt keblébe rejti, s félreérthetetlen

bátorsággal tesz eleget a kérésnek.

— Hát vetkőzzön na! Addig kimegyek!

A holtfáradt ember pillanatok alatt megszabadítja magát izzadt gúnyájától, s már bújik is az ágyba. Két perc múlva úgy horkol, mint aki nem is a Hortobágyot, hanem a Himaláját mászta volna meg.

Arra ébred, hogy a nap az arcára süt. Hihetetlen hiszen alig aludt. Karórájára néz: hajnali 4 óra. Jobb kezével a demarkációs vonalon túl tapogat, de az asszony nincs mellette. A helyen még meleg. Tehát itt aludt. Feltápászkodik, s egy egészségeset ásítva az ablakba könyököl. Ahogy ott vizsgálgatja a “Pámulatosan työnyörú országot”, hirtelen megjelenik pontosan előtte egy pirospozsgás, rózsálló fiatalasszony kombinátban, hajuldozik jobbra, hajuldo- zik balra, közben ezeket a különös szavakat rikácsolja, de pontosan ugyanúgy, ahogy két éve Dél- amerikában hallotta egy kiránduláskor az indiánoktól:

—Pityikém, pity-pity-pity-pity-pity-pity-pity, pu- tyu-putyu-pu tyu!

Es rohan az asszonykának a megszámlálhatatlan csirketömeg, az meg szórja közéjük a magot. S ahogy a hajuldozások közben a sok szép egyéb mellett az arcát is megmutatja néha, akkor ismerhető fel a szállásadó, az esteli piszkos, feketeruhás öregasszony, aki igy megfiatalodott. Hujj. . .

Terpeszállas, hajlongás, nyaktekergetés, helyben- futás, majd hátára löki zakóját, s már kintterem a csirkék között. Tapogatózva kezdi az udvarlást;

— Khöm. . . sok szép tyúkok!

— Az! — hagyja helyben Farkasné, akár egy fadarab.

— Mennyi sok? — mosolyog nagy kedvesen az angol.

— Hat. . . mit tudom én, nyolcvan-e vagy száz.

— Az van igen sok szép tyúkok. Es van hozzá sok szép kakasok? — tér az angol a tárgyra.

— Van a csudát. Egy se!

— Ajaj! Akkor van baja ennyi sok szép fiatal tyúkoknak. Nem, drága kis ásszonyká?

Farkasné mielőtt az angol csipkedni akaró keze elérné, nagyot ugrik, a pitvarajtóhoz szalad. A küszöbön megáll, s úgy löki oda a feleletet gúnyos nevetés kíséretében, mint az este lökte a két kakast a sötét, hideg verembe;

— Van még két kakas, de lelöktem őket a verembe, mert mindegyik — dzsentlömen! Érti?: dzsentlömen.

A hosszú angol sokáig gondolkodik ott egyhelyben, hogy ugyan miért dzsentlömen a kakas is Magyarországon, de a pitvarajtóból még mindig kihallatszó gúnyos nevetésre megsejt valamit, összeborzad, ezért úgy tesz, mintha a csipegető tyúkokban gyönyörködne.

— Nagyszerű hajnövesztő! Állítólag valamilyen sünkivonatból készül...