Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-10-07 / 38. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, Oct. 7, 1971 A LOS ANGELESI MAGYARSAG ROVATA 1251 S. St. Andrews Pl L. A. 19, Cal. Tel: 737 -9129 REFORM A címszót az átlag ember úgy értelmezi, hogy a régit egy ideálisabbal, hasznosabbal és kellemesebbel váltja fel. Minden attól függ, Hogy kik alkalmazzák és hogy értelmezik a reformot, kinek a javára, kinek a kárára és kinek a megtévesztésére. Az utóbbi időben gyakran találkozunk a reform szóval és mert hivatalos helyekről, hivatalos egyénektől, mint pl. Reagan kormányzótól és Nixon elnöktől hallottuk, vagy olvastuk, kiváncsiak lettünk, vajon mit értenek ezek az urak a reform szó alatt? Egy pillanatnyi betekintés után érdekes látvány tárul szemeink elé. Egy kaliforniai részvénytársaság, amely Opinion Research (Véleménykutató) névre hallgat, arra a kinos felfedezésre jutott, hogy az átlag kaliforniai a Medical-t és a Medicare-t könyöradománynak tekinti és nem társadalmi juttatásnak. Negyvenhét százalék azon a téves véleményen van, hogy azok. akik állami segélyt igényelnek, lusták, nem akarnak dolgozni és többnyire feketék. A megkérdezettek hetvenöt százaléka nem ismeri a társadalmi biztosítás és a Medicare közötti különbséget. Ennél a pontnál felmerül a kérdés, hogy csodálkozhatunk-e azon, hogy Sacramentóban állandóan nyirbálják, reform ürügye alatt, az öregek, a betegek, az árvák és munkaképtelenek járulékait. A félrevezetett és politikailag képzetlen szavazóknak tudható be, hogy Reagan és társai, akik soha életűkben egy napi hasznos fizikai munkát nem végeztek, állapítják meg, hogy az éhes mennyit ehet, hogy a beteg mikor menjen orvoshoz, stb., stb., mintha mindezeket saját zsebükből kellene fizetni, figyelembe sem véve azt, hogy minden cent, amely rendelkezésükre áll, a dolgozók keze munkájából származik, amit levonások és adók utján préselnek ki. A modern munkaadók a technika csodálatos gépeinek segítségével gyorsabban használják ki a fiatalok és középkorúak energiáját, zsebre vágják a profitot, uj munkaerőt vásárolnak és a kiszipolyozott régieket kidobják, hogy a dolgozók tartsák el okét es nem azok, akik a hasznot bezsebelték. Az Associated Press jelenti, hogy 1970-ben az amerikai monopol tőke harminc billió dollár szubvenciót kapott a szövetségi kormánytól. Ehhez még hozzájárul hatszáz millió dollár a Lockheednak, a Kongresszus hozzájárulásával. A fenti összegek egyszerű szavakban azt bizonyítják, hogy a szövetségi kormány ötször annyi pénzt utalt ki az iparbáróknak, mint az államok szegényeinek. Erről azonban sem Reaganék, sem Nixonék egy árva szóval sem panaszkodnak, sőt agyonhallgatják, mintha soha semmi sem történt volna. Ezen a téren reformról szó sincs, holott itt kellene elkezdeni a nagytakarítást és nem a szegényeknél, öregeknél, árváknál es a tantermekben. Frank Miklós Hogyan élnek egy motorcsónak városban A kaliforniai partok mentén nemrég épült motorcsónak-városok egyike a 780 acre területű Marina Del Rey, amely a yachtosok, motorcsónakosok legnagyobb embercsinálta kikötője. Jelenleg 5500 kisebb nagyobb hajó van ott kikötve, kis evezős vitorlás csónakok, nagyobb sóner vitorlázatu hajók és mindennemű és rangú yachtok, az egyszemélyestől a legfényűzöbb kivitelezésű úszó palotáig. 6 ezren laknak a kikötőre néző lakóházakban és további építkezéssel a lakosság 10 ezerre növekszik. A hajósoknak kb. 10 százaléka a hajón lakik. Los Angeles megye és más közintézmények 36 millió dollárt fektettek be a kikötő felépítésébe és privát vállalkozók további 100 ezer dollárt fektettek be bérházak, szállodák, yachtklubok és éttermek építésébe, üzemeltetésébe. Többnyire jómódú gyárosok, üzletemberek laknak a yachtokon és az elegáns lakásokban, de közepes jövedelmű alkalmazottak is vásárolnak kisebb motorcsónakot vagy vitorlás hajót, és hétvégeken autón odaszállítják. A mai Marina del Rey helyén tíz évvel ezelőtt lapos homoksivatag volt. Mint Kaliforniának általában, ennek a helynek sincsenek történelmi gyökerei és a hagyományos atmoszférára vágyakozó lakosok kedvéért a patinát mesterségesen állítják elő. A bérházak halijait, lakásait, a vendéglőket “idő-edzett” fagerendákkal, műhelyben rozsdásitott vaslámpákkal, mesterségesen elnyűtt, kifényesedett bőrrel, kirojtozódott hajókötéllel díszítik. Az egész kikötőváros szinte a hollywoodi szcenéria képét nyújtjaDe azért dél Kalifornia lakosai az újdonságokat is nagyon kedvelik. Napsütéses vasárnapokon 30 ezren is ellátogatnak a kikötőbe és autójukkal eltorlaszolják az utcákat. Hétköznap esténként 15 percig kell parkoló helyre várni az egyik mulatóhelyen, ahová az ismerkedni vágyó fiatalok járnak. A kikötőből a Santa Monica Öbölbe vezető szorosban olyan nagy a hajóforgalom, hogy már szabályozták a forgalmat és a yachtok, csónakok csak kijelölt utón mehetnek: motorcsónakok a külső, vitorlás csónakok a középső útvonalon. Azt mondjak a Marina del Rey lakosai, hogy a hétvégi nagy tömegek ellenére mégis a csend és a nyugalom az, amit ott megtalálnak. A barátságos légkör és a városi élet versengése elöl való menekülés egy másik oka odaköltözésüknek. De mit tesz a legtöbb hajó,- vagy csónak-tulajdonos, ha már egyszer a kikötővárosban letelepedett? Egymás u- tán vesznek részt hajózási versenyekben, hajókról beszélnek legtöbbször egymás közt és mindenki a meglévőnél nagyobb, szebb hajó után kívánkozik. Mondogatják, hogy a vizi élet egyszerűsége után vágyakoznak, ugyanakkor büszkék, ha minél több kényelmi berendezéssel, óriási luxus-ágyakkal, telefonnal, villanyhűtöszekrénnyel, színes televízióval szerelhetik fel hajójukat. A luxus berendezésekkel szinte elzáiják magukat a víztől. Vannak, akik régi álmukat valósítják meg, amikor a kikötővárosba költöznek, vagy saját yacht- jukon lakhatnak. Vannak olyanok is, akik sok munkával, családi segítséggel maguk építették a hajót. De olyanok is vannak, akiket csalódás ér: egyesek soha sem tudják a tengeri betegséget leküzdeni. Szomorúan függ egy ilyen hajó oldalán az “eladó” tábla, tanúbizonyságul, hogy a hullámzó tenger nem lehet akárkinek az otthona. Mexikói bevándorlók balsorsa A los angelesi napi sajtó terjedelmes cikkekben ir a ruházati iparban foglalkoztató mexikói bevándorlókról, akiknek jelentékeny része személyes igazolvánnyal nem rendelkezik és igy ki van téve a munkáltatók kénye-kedvének. A spanyol nyelvet beszélő kis munkáltatók legtöbbnyire darabszámra dolgoztatják őket 30-75 dollárért hetenként. Panaszkodni nem igen mernek, mert az a deportálás veszélyét vonja maga után. Ez azért lehetséges, mert az ipar gyengén van megszervezve és nincs megfelelő ellenőrzés. Hozzájárul ehhez az a körülmény is, hogy sok “Department Store” Hong-Kongból, Taiwanból és Koreából importál olcsó árút, ami aláássa a helyi piac versenyképességét. A kis műhelyek, amelyek szervezetlenek, megfizetik ugyan a minimum $ 1.65 órabért, de a szervezett műhelyekben a minimum $ 2.35 és mellékjuttatások. De ezt a bért csak egy kis százaléka kapja a munkásoknak. így a mexikóiak legnagyobb részét lelketlen munkaadók embertelenül kihasználják, ami ellen nincs törvény és ezt ezernyi szegény mexikói sínyli meg.
