Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)

1971-09-23 / 36. szám

Thursday, Sep. 23. 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Szitási Ferenc: Vasárnap egész nap valami furcsa forrásból táp­lálkozó undort érzett. Mintha a négy év minden napja a mellén lógna összetapadva, amelyeket se­hogyan sem tud megérteni. Nehéznek érezte ujjai kozott a cigarettát is, amely a szeme és a világ közé sűrű füstködöt vont. A szobában ült. Farkasszemet nézett a bútorok­kal. Haragudott most rájuk, mert úgy érezte, hogy fojtogató a közéjük rekedt csend. Mintha csak lát­hatatlan pókok serege kötné őket össze ezüst szá­lakkal. Hosszú, érzéki ujjai görcsösen markolták a fotel karfáját, körmén a lakk, mint sima víztükör, csillo­gott. Szőke haja, mint a szomorúfűz sűrű, lehajló vesszői lógott megérintve szögletes vállait, s elől, a homlokán berzenkedő szemöldököket. Arca kerek volt, mint a Hold, meg olyan sápadt is, csak nagy fekete szeme égett. Volt benne valami érthetetlen tűz, melynek lobogása felszította az orra körüli szeplőcsillagok homokszemeit. * * * Négy évvel ezelőtt, anyja temetésén ismerkedett meg Jenővel. A temető a folyó mellett volt. A tuja- fákon hódarabok lógtak, fehérre meszelték a sirhal- mokat meg a kereszteket is. Minden fehér volt, mint a halottak homloka, csak a halottasház falai világí­tottak sárgán, mint a gyertyák viaszhúsa. A gyüle­kezet hamar szétoszlott. A hideg összezárta a meg­megnyíló ajkakat, s az arcokra keményítette a le­gördülő könnyeket is. ö maradt legutoljára a sírnál. Nézte anyját, ki a nagy, barna rögök ölelésében pihen, s magára gon­dolt. Akárhogy is szerette anyját, nem szeretett volna cserélni vele. ö élni akar, élni . . . hiszen fiatal. Mellében tizennyolc év tavasza zokogta a fáj­dalmakat. Már alkonyodott, amikor elindult hazafelé. Úgy érezte, hogy a szíve helyén mély árok keletkezett, melyben az alkony leszálló hamuját lapátolják nagy fekete kezeikkel a fejetlen szörnyek. Jenővel a temetőkapunál találkozott. Magas, erő­teljes fiú volt, orra kissé előre nyúlt, széles szája, mint a folyót összezáró partok, furcsán, felfelé törve vonult az ajkak között. Megállt Ida előtt. Szemével a lány arcát fürkész­te. — Szegény anyád — mondta bátortalanul. — Eltemettük - sóhajtotta a lány. — Hazakísérlek. Csendben ballagtak. Az út kemény teste tompán kopogott lábuk alatt. A fák hallgattak. A csonka ágvonók ijedten bámultak az éles levegőbe. Ida ap­jára gondolt, akit alig ismert. A koncentrációs tá­borból hazakerült, de tüdőbajából már nem tud­ták kigyógyítani. Három éves volt, amikor meghalt az apja. S most itt van egyedül, se apja, se anyja . .. — Az ember csak addig élhet igazán, amíg szeret. A temetések belőlünk is elhantoltak valamit - gon­dolta. — Mihez kezdesz? — kérdezte Jenő. — Nem tudom. Hallgattak. — Talán elmegyek a városba, gyárba dolgozni — mondta Ida szepegve. — Üresen marad a ház. — Az úgy sem érzi az emberek keserűségét. Jenő érezte, hogy Idában összetört valami. Közben a kapuhoz értek. A piros vaskaput apró fagykristályok lepték be, amelyek szinte világítot­tak az egyre sűrűsödő homályban. Ida nagyon egyedül érezte magát, nem tudta, hogy mihez kezdjen. Ha bemegy, egyedül marad a szobával, az ásító bútorokkal, a szótlan, zokogó magányával. — Gyere be, iszunk valamit. Amikor kimondta, már meg is bánta, hogy ő hívja a fiút. Begyújtottak. A meleg hamar szétáradt a szobá­ban. Érezték a fa illatát. Ida odahúzódott a kályha elé. Szemében vibrált a kályha lángja. Ágaskodtak, majd visszalanyhadtak a karcsú fűzbokrok. A fiú ült szótlanul, mintha a szoba bútorzatának tartozéka lenne. Bámulta a falon a lány képét. Élesedtek és azután elmosódtak benne a lány alak­jának vonalai. Eggyévált a fallal a kép, majd nagy erővel emelkedett ki a sima mozdulatlanságból. Ittak. — Ida, én sajnállak. A lány hallgatott. Lehunyta könnymarta szemét, amely alól csillogó könnycsepp buggyant ki. Jenő odatette székét Ida mellé. Nagy, puha tenyerével letörölte a lány könnyét. A lány felnyitotta barna szemét, és Jenőre nézett. Fejét a fiú felé billentette úgy, hogy haja ráhullott Jenő arcára. Jenő arra gondolt, lehet, hogy szereti a lányt. — Itt maradok nálad, hogy ne félj — mondta Jenő. — Nem szabad — mondta Ida —, ezt anyám sem engedné. — S ha szeretlek, akkor sem ? — Akkor sem ! A fiú és a lány keze megérintette egymást. Jenő a lány keblét nézte, amint szaporán emelkedik. Mintha két megszületni készülő alma mocorogna a fekete blúz alatt. — Én nagyon szerettem őt — tört ki a lányból a zokogás. Ö jelentette nekem a világot, s most itthagyott kegyetlenül. Sohasem hittem, hogy meg fog halni. — Hiszen nem halt meg — vigasztalta őt Jenő —, te folytatod őt. Jenő odaszorította arcát a lányéhoz. Az nem vé­dekezett. Érezte a lány nedves bőrét, halántékának lüktetését, s ez felszította érzelmeit. — Ne sírj, a feleségem leszel. Ida hátradőlt a székről, ajka szétnyílt. A fiú meg­ölelte őt. Orruk majdnem összeért. Jenő érezte, hogy szereti a lányt, Ida pedig fásult ájultságban hagyta, hogy a forró férfiajkak játsza­nak érzéseivel. A folyó megáradt. Szürkén habozott a víz, part­ra mosta a barna gallyakat, az apró bogarakat. Ida a folyópartot nézte. Fájt benne a tél és a tavasz halála. Szerette ezeket az évszakokat. Tudta, hogy Jenő szereti őt. Ez megnyugtatta. Jenő mindennap ott volt nála. Ez értelmet adott a lány életének. Ekkor már több mint három éve együtt jártak. Szerette a fiú játékosságát. — Nézd, a bogárkoporsók — mondta a fiú. — Mintha úszni is tudnának — tette hozzá Ida. — Nyáron a kövek is fehérek, mert tiszták, mint a szerelem. — Ilyen fehér a mi szerelmünk is ? — kérdezte Ida. — Azt hiszem,igen. Aztán csókolóztak, és nézték a partok ölelését, hallgatták a nyár muzsikáját, s érezték, hogy szét- választhatatlanok . . . * * * Ida csak ült. Várta ezt a vasárnapot, pedig hara­gudott az ünnepekre, mert az utóbbi időben olyan kegyetlenek hozzá. Csak a szoba tárgyai lengik kö­rül őt. Egyedül érzi magát. Jenő már három hónap­ja nem volt nála. Pedig nagyon várja őt. Talán tud­ja is, hogy nem fog jönni, öt már könnyen eltemeti: könny nélkül. S elmondja majd a kisfiának is, hogy milyen szépek voltak a temető tujafái, amikor meg­ismerkedett az apjával. Érezte, hogy sokat fog be­szélni az anyjáról is . , . Csak az élet ne lenne olyan kegyetlen, hogy sírni hagyja az embert ! Ugye, anyám ? CENT HLOZNÍK: Varrogató nő.

Next

/
Oldalképek
Tartalom