Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-28 / 4. szám
Thursday. January 28, 1971. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 HANS APRIL: a mm Ti i 'j x S zép időnk van ma. — Nagyon szép. Remélhetőleg, tartós lesz. A meráni sétány egyik padján ülő hölgy rámo- solygott Edwárdra. A fiatalember arca tűzben égett: — Nem találkozhatnánk este, nagyságos asszonyom? — Szívesen. — A Kvrszalonban, a táncnál. — Ott leszek. — Kitűnő! — Edwárd közelebb húzódott. — Elbűvölő ön, asszonyom! — Jólesik ilyesmit hallani. — És úgy találja ... úgy gondolom... ön is kellemesnek talál engem? — Sőt, nagyon kellemesnek. Hangjának furcsa árnyalata és az indítvány gyors elfogadása bizonytalanná tette a fiatalembert. — Egyet nem értek... ne értsen félre, nagyságos asz- szonyom: minden úgy megy, mint a karikacsapás ... úgyszólván, semmi akadály... — Ügy? Szívesebben venné, ha nehezebben hódított volna meg? — Valóban. A hölgy hirtelen elkomolyodott: — A sors rendelte utamba. Tudtam, hogy összetalálkozunk. Edwárd kissé bizonytalanul megkérdezte: — Nagyságos asszonyom talán jósnő? — Sőt, tenyérből is olvasok. — Ó, kérem... — Edwárd odatartotta kezét. — Hadd lássam... ön mérnök, huszonnégy éves, nőtlen. — Így van! — mondta meglepetten a fiatalember. — Stuttgartban lakik. — Ügy van, nagyságos asszonyom! — Három testvére van: két húga és bátyja. Bátyja nős. Atyjának csokoládégyára van. Jól megértik egymást, és ön idővel átveszi a gyárat. — Ez már... A csodával határos! A hölgy továbbra is a fiatalember tenyerébe meredt és titokzatos arccal folytatta: — Még egyebet is látok ... ön vőlegény, menyasszonya szőke, igen csinos és még nincs húszéves. Két évvel ezelőtt ismerte meg Salzburgban, ahol a lány az apjával időzött. Az anyjával azonban még nem találkozott. Edwárd egyre izgatottabb lett: — Tiszta varázslat! — Menyasszonyának apja orvos és Münchenben él. De az anyja jelenleg nincs Münchenben... — Téved, nagyságos aszszonyom, téved. Most kissé melléfogott: Menyasszonyom anyja is Münchenben van. — Az anyja nincs Münchenben! — állította állhatatosan a hölgy. — Hát hol lenne? A hölgy felkacagott: — Itt! Én vagyok az ön jövendőbeli anyósa! Fordította: Abel Olga * S (Maglódi Magda rajza) BÉRES KÁROLY Sütetben Z Tíxwtdk falúkéi: cÁz eieznyb meg, a izéi át % “ éges-régen, amikor még én Negyvenhét éve« parasztasszony elbeszélés-kötetét adta ki a könyvhétre a Móra Ferenc Könyvkiadó. Marton Pálné, Homok Erzsébet eleö, nyilvánosságot látott, műve ez a könyv, tele a küzdelmes gyermekkort Idéző mesékkel — de Igaz mesék-kel, ahogyan a kötet elme Jelzi. Az Írónő — három gyermek anyja — az indulás sikere ellenére sem szakad el a földtől. Most építi összkomfortos családi házát a Pest megyei Verseg közégben, és férjével, valamint kisebbik fiával együtt tovább munkálkodik a termelőszövetkezetben. Ss természetesen — tovább ir. Második kötetének anyagával már a Magvető Könyvkiadó foglalkozik. J kislány voltam, az egyik reggelen így • szólt hozzám édes szülém: • — No, Böske, most elmegyek a vá• sárra, hozok neked kislibákat! Hal jól ä pdsztorkodol körülöttük a nyáron, őszre megveszem neked azt a hajasbabát, amit még tavaly láttam a pesti kirakatban! Nagy szó volt ez nekem, igen nagy szó! Nem csak a lábam perdült táncra örömében, hanem a szivem is. Még a taktust t* verte hozzá olyan hangosan, akár öreg falióránk a sarokban. Nem mintha nem lett volna babám. Nagyon is sok volt! Valamennyit magam csináltam. Már semmi újat nem tudtam kitalálni, mert annyi fajta volt. Azért is örültem a megígért pesti babának. Gondoltam, arról én is újat és különlegeset alkothatok majd. Amint ígérte, meg Is hozta édes szülém a túrái vásárból még aznap a kislibákat, arany pihéjü, foltos hátú, örökké csipitelő, aranyos állatkákat. Másnap már jókor reggel talpon voltam, alighogy a nap bekukucskált szobánk ablakán. Bátyám még előző nap megkészitette nekem ti libapásztor vesz- szőt, amit én azzal az erős elhatározással vettem kezembe, hogy hűséges pásztora leszek a rámbízott kis libanyáj- nok. Anyánk pedig derekamra kötötte a kendőbe készített reggelit és elindultam a falu végén elterülő libapást felé, a tizenkét pöttömnyi jószággal. Am nem olyan könnyű mesterség a Ubapásztorkodás, mint elejébe gondoltam. Huncut kis portékák ám a libák! Amikor a legjobbat játszottuk többi Mt pdsztortársammal, akkor csinálták a legnagyobb galibát. Vagy beleszöktek a közeli vetésbe, vagy összekeveredve tudtak. Ügy értettem az ő csipogó liba- nyelvüket, akár a pajtásaimét. Az egyik esős, csepergős reggelen esernyővel indultam a legelőre. A kis libák hintázó testtel, előrenyújtoti nyakkal futottak .és a latyakban, sárban piócák után kapkodtak. Nem volt érdemes kimenni legeltetni, mert még jobban rákezdett esni. A kislibák riadtan csipogtak körülöttem. MR tehettem volna mást, kinyitottam esernyőmet, és a kislibákat körémgyüjtve hazafelé indultunk. Egyszer csak csúnya nagy felhők jöttek az égen. A fák annyira hajladoztak, hogy szinte szaladtak az utak mentén. Nekem is Jól meg kellett markolnom az esernyő végét, mert a sustorog- i>a fütyülő szél tír mindenáron ki akarta csavarni a kezemből. — Úgysem adom! — pőröltem az erőszakos széllel. — Nem adom. ókelme rám sem hederitett, még jobban rángatta és csavargatta a nyitott ernyőt. Két kézzel csimpaszkodtam bele. De szél úrfi gúnyosan fütyült a fülembe, és az ernyő alá bújt, nagyot taszított rajta. — .Jaj! Jajt Papajkálml —i tekintettem hátra felé, elmaradt libáimra. — Papa)... papajkáiml — kiabáltam —, mert engem vitt az ernyő, hpgy t lábam nem érte a földet, és sírva hajtogattam; ' — Nem adom az esernyőmet! Úgysem adom! A szél mérgesen a fülembe harsogott és süvöltve szárnyaira kapott, mert nem engedtem ét neki az ernyőt. — Azért sem adomI — csimpaszkad tam erősen a nyélbe. Törődtem is én már a libákkal, amikor úgy vitt engem a szél, mintha ejtőernyős lettem volna ' Egyszerre csak nagyot reccsent az ernyő, eltörtek a bordái, Zsupszl Kifor Egy kattanás s a fénynek vége. A fal elbújik a sötétbe, Elrejtőzik a könyv, a szekrény S mielőtt rendbe zsebre tenném A ceruza, s parányi képed Az asztal sarkáról, — s feléled Ezer neszével a sötétség... Lépnék, de lábam visszaretten; Tétovázás ül a kezemben, Ahogy kinyújtom tapogatva, — Balra a szék, jobbra az ágyam... Pár lépés kell, hogy megtaláljam, De állok, hallgatva a csöndet Miközben körém sündörögnek Kusza képek a tegnapból, mából És halványan, egészen távol előbukkansz te is, nézel felém, S a sötét nem engedi, hogy lépjek, Pedig eléd kellene mennem Virággal kinyitott kezemben És elvezetni vissza hozzám, Hogy újra gyűljön itt a fény, Akárha nyári nap ragyog rám. Egy kattanás, s a vak sötétben Ezer emlékem újra élem; A csönd zizeg, mint régi hársak S én néma vággyal vissza várlak Valósan, ahogy százszor régen Nevetős fénynek a sötétben. marakodtok. De én álltam a sarat, vagyis a pásztorkodást emberül Űgyany- nyira, hogy a kislibákat egészen magamhoz szoktattam, mint más a kis- cicát. Igaz, a kendőmbe kötött kenyerem fele mindennap a kislibáké volt. De megérte, mert az én libáim aztán nem szökdöstek dm. eí a közelemböl! Inkább örökké csak o sarkamban jártak és a kenyeremet akarták legelni Ha babáztunk, vagy kaosoztunk, az ölembe telepedtek, vagy rágták, csipkedték lábamat, meg a szoknyámat rángatták. Már majd hogy beszélni nem •«•iMéMétéetgétlUMétM« dúlt ernyővel beleestem a házunk elő*' levő tóba, éppen a kellős közepébe majdnem ugyanarra a helyre, ahonnat a télen szedett W bennünket édesapán kékre-Zötdre fagyva, mikor beszakad< alattunk a Jég. Igaz, most nem volt hideg a viz. Inkább lágyon simogató., de én mégis-dideregtem, amint esernyőm roncsait néztem. A nyelét még mindig görcsöseit szorongattam, és azon keseregtem, vajon miért kapok én ki édes szülémtől] az> esernyőért-e, vagy az elhagyott libákért? iiiitstisestsMsssttsttttt4 — Sokat iszol, barátom! — Felejtenem kell! — Mit? — Azt már elfelejtettem. * — Főúr, nagyon kicsik ezek az osztrigák. — Igen, uram. — S nem is látszanak túlságosan frisseknek. — Nem, uram. Még szerencse, hogy olyan kicsik. * — Pétiké, számítsd ki! A mama vesz magának egy kabátot 800 koronáért, nővé— Valóban ostoba is volte m, drágám! — Emlékszel? Mennyi brómot kellett a kávéval együtt lenyelnünk, amikor még fiatal katonák voltunk, csakhogy minél kevesebbet gondoljunk a lányokra? — Ennek bizony, már negyven éve. De hogy jut éppen most eszedbe? — Nem tudom, de valahogy az az érzésem, hogy a bróm most kezd nálam hatni. Leeds ben (Anglia) a közelmúltban háziasszony-vetélkedőt rendeztek, amelyen Rosy Dartmoore háziaszszony 27 méterre dobta a sodrófit, és ezzel győzött a „legizgalmasabb” versenyszámban. Férje 34 részvét- nyilvánító levelet kapott. — Már egy éve nem beszélek a feleségemmel. — Miért? — Azért, mert nem akarok a szavába vágni. Egy skót házaspárhoz vendégek érkeztek. Leültek, beszélgettek ... — Kínálj a vendégeknek valami frissítőt! — figyelmeztette a háziasszony a férjét. — Ó, persze! — kiáltott a férj, és ... kitárta az ablakot. Két skót találkozik. — Hová? — kérdezi az egyik. — Lámpaernyőt akarok venni. — Miért nem veszel inkább gyengébb villanykörtét? — Doktor úr, valahányszor felkelek, mindig nagyon rosszul érzem magam, de ez csak negyed óráig tart. Mit csináljak? — Keljen föl negyed órával később! rednek egy kalapot 59 koronáért, neked meg játékszert 20 koronáért. Mit tesz ki ez együttvéve? — Borzasztó botrányt! Ha a papa megtudja ... m — Anyósom a legtökéletesebb napilap! — Az enyém is nagyon szívesen pletykál. — Az enyém kevésbé. De mindennap megjelenik. • — Sohase felejtem el, Jenő, milyen ostoba képei vágtál, amikor megkérted a kezemet.
