Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-17 / 24. szám
Thursday, June 17, 1971 khií;í\ÍK.A1 iYiÁGYAR SZÓ — H JítGARSAN VVSSD 9 KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: U enczelekyt úgy tartotta számon a kritika és az irodalomtörténet, mint a magyar valóság megszállottját, legtöbb színnel dolgozó és leghívebb ábrázolóját, a mikro- és mákrokozmosz legélesebb szemű megfigyelőjét. Ezt a nevezetes személyiséget óhajtotta megnyerni Irmuska, a kutasberki kultúros, a kutasberki kvltúrház megnyitó ünnepélyén való részvételre. Irmuska reszkető ujja alig talált rá a csengő gombjára. S mikor végre megszólalt a csengő, úgy megijedt, kis híján elfutott. Egy perc, és csikordult a kulcs a zárban. Ajtót fölötte furcsa küllemű nő nyitott. Csontos, száraz, ösz- tövér aszkétafej, elhízott puha test. Csak ránézett, s szeme hu- nyorításával jelezte, hogy tudja, ki áll előtte. Bent a szobában mutatóujját ajkára szorította, hüvelykjével a másik ajtóra mutatott. Irmuska intett, hogy érti. — Ha abbahagyja a munkát, bevezetem hozzá. — Köszönöm — hálálkodott a lány. — És tessék mondani, hogy szólítsam a mestert? — Kis csacsi! Természetesen mesternek. Irmuska körülnézett a szobában, de a bútorok, a dísztárgyak, a festmények, a szobrok, úgyszólván kicsúsztak a tekintetéből, olyan iszonyú lárma rázta- rezegtette az egész házat, s va- cogtatta az ablakszemeket. — Szemben építkeznek. Kerek éve tart ez az alvilági zaj. Kibírhatatlan! — És tessék mondani, hogy tud a mester ilyen zajban dolgozni? — Az istenért, nehogy figyelmeztesse! Még nem vette észre! Csatakiáltás hangzott föl az író szobájából, diadalérzet és fájdalom keveredett benne, mintha a skalpoló indiánból s a megskalpoltból egyszerre fakadt volna ki az indulat. Kitárult az ajtó, tiroli nadrágban, gumiszandálban, ingujjasan megjelent a mester, se szó, se beszéd, intett, a két nő engedelmeskedett, egy perc, s már ott ültek az íróasztallal szemben kikészített székeken, már hallották a mestert, amint legfrissebb alkotását felolvasta. Nagyon színesen, nagyon szenvedélyesen olvasott, ugyanakkor gyanakvó szemmel kísérte kétszemélyes hallgatóságát. Egyetlen mozdulatuk sem kerülte el éber figyelmét. Az asszony érzéketlenül ülte meg a székét, mint egy szobor, Irmuska azonban sohasem tudta, hogy amikor a mester rávillantja indulatos szemét, őrá haragszik-e, vagy a történet valamely részletét festi alá. Jóformán el sem hangzott az utolsó mondat, a mester máris megkérdezte: — Hogy hat? 7 rmuska megérezte, hogy az ő véleményét akarják hallani. A mester szemből sürgette, a mesterné oldalról. Elszorult torkából mindössze egyetlen szó siklott ki: — Csodálatos! — Ugye ezzel azt akarja mondani, hogy természetes, vagyis, hogy minden ízében, minden árnyalatában a valóságot fejezi ki, azt a valóságot, amelyet érzékeinkkel fogunk föl, agyunkban dolgozunk át képekké, vágyakká, gondolatokká, azt a valóságot, mely körülvesz bennünket, melynek részei vagyunk, mert beletartozunk, úgy tapadunk hozzá idegvégződéseinkkel, mint az ampelopszis tapad apró csápjaival a falhoz — próbáljon csak meg lerántani egy ágacskát, meglátja, milyen meglepő erővel ragaszkodik támaszához, mely egyet jelent az életével. Ugyanilyen következetesen és makacsul tapadunk mi emberek a valósághoz, érezzük az illatokat — magának bizonyára jó szaga van —, tapintjuk a különféle felületeket, különös tekintettel a gömbölyűekre, látjuk a színeket, a formákat, a sziluetteket, és nem utolsósorban, halljuk a hangokat, a legfinomabb zizzenésekig... (Odakint hörgőit a betonkeverő, dübörgőit a gőzkalapács, zuhogtak a csúszdán a szétvert falak tégla- és vakolatdarabjai.) Az én írásaimban benne lüktet az élet, olyan valóságosan s olyan mély döbbenetben, mint a markunkban tartott madárka szíve. A félelem hatására a madárka szívvé lényegül, az én művészetem viszont életebbé fokozza az életet, kiteljesíti és megkoronázza. Ugye, ezt akarta mondani? — Szóról szóra. Csak nem tudtam magam ilyen jól kifejezni. — Kifejezni, azt csak bízza rám, leányom, az az én mesterségem. Kávét kérünk és konyakot. a háziasszony hangtalanul hagyta el a szobát. A mester rákacsintott a lányra, a háta mögé * nyúlt, fejébe kucsmát vágott, orra és felső ajka közé fekete csepűt szorított, törzsét kiegyenesítette, szeméből büszkeség sugárzott. A színjáték egy másodpercig tartott, a kellékeket visszatette, ahonnan elővette őket, s jóindulattal kérdezte a lányt: — Most mit ábrázoltam? — Nem tudnám megmondani ... — hangzott a félénk re- begés. — Történelemből szekunda. II. Rákóczi Ferencet jelenítettem meg maga előtt teljes történelmi hitelességgel s a belsc szenvedély erejével. Látja, he nem tudná, ezért felülmúlhatatlan iró és költő Shakespeare, ak nekem nagy tisztelőm. Nem elszólás, leánykám, szó sincs róla, belőlem a hit beszél, a mélységes vallásos hit, s a szilárd tudat, hogy Shakespeare a túlvilágon szoros figyelemmel kíséri minden munkámat, mert enél- kül — higgye el, leánykám, maga, aki még oly hamvas, higgye el — megfoghatatlan volna, hogy én nyomorult, gyarló kis ember, aki annyiszor használok vazelint, miként hozhattam volna létre ennyi remekművet. Felmarkolt az íróasztaláról egy csomó könyvet, a pamlag- hoz lépett, s kipörgette őket a szorításából. A leány mellé ült, atyásan megsimogatta a haját: — Maga, aranyom, azok közé a nők közé tartozik, akik nem készen kapják a szépség külső jeleit, gondosan elosztva a megfelelő helyeken az évezredes konvenciók szerint. A maga szépsége belülről sugárzik kifelé. Ha nem veszi erőszaknak, megcsókolom. — Megtiszteltetésnek veszem... Az egyik szőrös kéz alulról állón ragadta, a másik a koponyáján; a feje, mintegy harapófogóban. — És nyisd ki a szád, fiam, ha én csókolom, mert ha nem, meggyűlik velem a bajod.! Félned nem kell, másra már nem telik az erőmből. Annak a kultúros- nak vagy micsodának mondd meg, hogy engem maga Shakespeare sem mozdít ki a barlangomból. A másik szobában a feleségem majd megkínál egy pohár konyakkal, és egy csésze kávéval. Isten veled. Gyöngéd erőszakkal kitaszította az ajtón, s mintegy búcsúképpen, rávert a hátuljára. Az asszony magához intette a lányt, s csakugyan megkínálta konyakkal és feketével. — Ez legalább megvigasztal — mondta Irmuska a második konyak után. Tudniillik a mester visszautasította a meghívást. — Azzal maga ne törődjön. Egy ilyen eseményen neki ott kell lennie. Bízza csak rám, ha belenyuvad, akkor is lehajtom Kutasberekre ... Mikor indul busz vagy vonat, mikor lesz az ünnepség? ... Diktáljon fel mindent ... Pontosan feljegyzett mindent, majd közölte Irmuskávalr hogy ő is jelen lesz a megnyitó ünnepségen. — Már csak azért is, leánykám, hogy a honoráriumot én vegyem fel. Mert egy nagy író csak azon az áron nagy író, ha a felesége adminisztrálja. Isten vele, drátgám. ( APRÓSÁGOK I Kovács Erzsi rovata | KIÉ A DICSŐSÉG ? Több mint hat honapja nem esett az eső itt Miamiban. A nagy szárazság miatt az Everglades mocsár kiszáradt és néhány helyen kigyulladt, az arra járók könnyelműsége miatt. Egy égó cigaretta, vagy egy szál gyufa elég volt ahhoz, hogy a mocsarai boritó száraz bozót meggyulladjon. Ezer és ezer akeren égett a gaz és a tűz sűrű füsttel bontotta be a környéket. Még a bezárt lakásokba is befújta a szél a füstszagot. Eső kellene, de nem akar esni. A Héráidban olvastam, hogy Nixon elnökünk megkérte a Fehér Házban vendégeskedő volt angol miniszterelnököt, Mr. Wilsont, hogy imádkozzon esőért, különösen Texasban, mert oda készültek a volt elnököt, Lyndon B. Johnsont meglátogatni. Mr. Wilson szerényen azt felelte, hogy neki kevés befolyása van ebben az irányban. Ez a beszélgetés adta nekem azt az ötletet, hogy ha egy miniszterelnök (az is egy VOLT miniszter- elnök) imájára képes lenne megeredni az eső, akkor én is megpróbálok valamit. Van errefelé néhány indián rezervátum. Az indiánok gyakran énekelnek, táncolnak az esőért. Láttam a televízióban egy hatalmas termetű indiánt Chief Wachatakert. A fején egy madárálarccal, teleaggatva nagy toliakkal énekelt valami indián esődalt és táncolt hozzá. Gondoltam egy nagyot. Beletettem a hajamba egy fácántollat, a gyerekek hozták valahonnan. Álarcra nincs szükségem, mert anélkül is úgy nézek ki, mintha álarc lenne rajtam. Elkezdtem szépen énekelni olyan nótákat, amiben eső van. Nem mondom, hogy nagyon szépen, de énekeltem sorba: “Esik eső csendesen, lepereg az ereszen, az ereszen...” Azután: “Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára...”, “Sáros az uccátok,| nem is járok hozzátok...” (biztosan ott is esett) Táncoltam is hozzá lassan, mint a Wachataker. Ez lehetett úgy körülbelül öt óra után. Aztán megvacsoráztunk — nálam volt két barátnőm — és mint rendesen, leültünk a televíziót nézni. 7 óra tájban úgy elkezdett esni az eső, hogy felhőszakadásnak is beillett. Jól esett a hűvös eső. Mi azon nevettünk a legjobban, hogy kinek a dicsőségére esett? A Mr. Wilson talán mégis imádkozott? Vagy a Wachataker indián chiefé, vagy pedig az e- nyém a dicsőség? Ezen vitatkoztunk, amikor egy hatalmas villám és egy irtózatos mennydörgés rázta meg a házat. Velem együtt a két barátnőm is megijedt, rám kiabáltak, hogy ha én megint esőért akarok táncolni, úgy táncolják, hogy essen az esó, de villámlás és mennydörgés nélkül. A valóság megszállottja I ORSZÁGH LÁSZLÓ | Angol-magyar • magyar-angol I ZSEBSZÓTÁR I KÉT KÖTETBEN 1 Ára kötetenként 33,50 és 25 cent posta- és csomagolási költség fű Megrendelhető £ A MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN É 130 East 16th Street, New York, N. Y. 10003 U AL 4-0397
