Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-03 / 22. szám
Thursday.. .Tuns 3. 1971 AMERIKAI MAGYAR SZo — HUNGARIAN WORD 5 ANYAK NAPJARA - EMLÉKEZZÜNK EGY ELESETT KATONA ANYJA IRTA Louise Bristol Ransom levele jelent meg a N.Y. Times Bronxville, N.Y.— Anyák Napja 1971-ben harma dik évfordulója annak, amikor fiunk Vietnámban meghalt. Ez a párizsi béketárgyalásoknak is harmadik évfordulója. Mi anyák most a békéért könyörgünk, de a béke csak nem jön. Mylai-tól néhány mérföldnyire került a fiam. Mint uj hadnagyot egy legénységi szakasz vezetésével bízták meg ugyanaz nap, amikor a tömegmészárlás történt, 1968 március 16.-án. Azután, hogy a mi csapataink azt a kimondhatatlan atrocitást elkövették hogyan okolhatjuk azt a védtelen felbőszült dél-vietnámi farmert, aki az aknát elhelyezte amely Mike-ot néhány héttel később megölte — 1968-ban , Anyák Napján ? Ha Mike még élt volna 1968 novemberben, bizonyara örült volna Lyndon Johnson eltávolításának. Egyszer ezt irta:“Hallottam Johnson beszédét amelyben bejelentette, hogy nem jelölteti magát és a háborút lefokozza. Szerintem ez volt karrierjének a legjobb beszede. Azt a reményt keltette bennem hogy ez a szemermetlen gyilkolás itt nemsokára megszűnik”. Mennyire örült volna az uj elnöknek, aki hangzatos Ígéretekkel keltett reményt a háború befejezésére és hogy végre mindannyian együtt leszünk! De hol tartunk most, hosszú három évvel azután? Minket anyákat azzal akarnak megnyugtatni, hogy “kevesebb amerikai veszti életét” és hogy “több csapatot” vonunk vissza, csak hogy csendben maradjunk. Meg az amerikai hadifoglyok családjainak szenvedését is arra használják fel, hogy elnyomják a hangunkat. A némasagunkat érmekkel, kitüntetésekkel és zászlókkal vásárolják meg. Mégis, minden oldalról egyre több bizonyiték merül fel,hogy hazánk előre megfontoltan és kiszámítva próbálja kiirtani egy valamikor gyönyörű ország falusi lakosságát. ban Anyák Napján, melynek kivonatait alabb közöljük: Borzalom és szégyen az.hogy — a szabadság nevében — a világ technológiailag legfejlettebb országa megsemmisít egy primitiv mezőgazdasági országot. A legfájdalmasabb szamomra az, hogy a saját fiam is ennek a tervnek a végrehajtásában vesztette el életét. Azt mondják, hogy ha most kivonulunk Vietnam böl, akkor az 54,094 halottunk hiába halt meg. De hogyan lehetséges ezeknek a fiataloknak a feláldozását azzal indokolni, hogy még több amerikait és vietnamit ölünk meg ebben az esztelen habomban? Néha úgy tűnik nekem, mintha az egész indokínai háború nem is lenne valóság, hanem csak valamilyen “Terry and the Pirates” lidércnyomás, ami majd elmúlik. De akkor meglátom az üres helyet az asztalnál és mar tudom, hogy nagyon is valóságos és nagyon is borzalmas. Ezért én is együtt vonulok fel a többi bánatos es haragos anyával, békés menetben a Fő utcán végig ahol valamikor Mike is felvonult, mint lelkes cserkész, Memorial Day ünnepén. Együtt vonulunk fel a templomba, ahol lelkünk mélyéből imádkozunk, hogy ez az őrület veget érjen, mielőtt többi gyerme keinket is elpusztitják.Teljes szívből mondjuk majd “ Elnök Ur, ne becsülje ala az amerikai anyak iszonyatát azokkal a tettekkel szemben, amelyekre a fiaikat kényszeritették ebben az erkölcstelen habomban”. Mindezen felül, nem beszélünk vakon a “becsű let” védelméről, amikor becsületről nem lehet szó. Talán a bátorság becsületet hoz, ha van elég belőle ahhoz, hogy tragikus hibáinkat helyrehozhassuk. A vietnámi borzalom nem múlik el mindaddig mig mi anyak nem változtatjuk át imáinkat egy hatalmas feljajdulássá és nem engedjük, hogy ezután, egyetlen fiunkat is hiábavalóan vigyék meghalni. Emeljük fel szavunkat. Elég sokáig hallgattunk ! VÁRNAI ZSENI . KATONAFIAMNAK! Én magzatom, szép katonafiam, szíve vérével ír neked anyád. Mióta a császár kenyerét eszed, vörösbe fordult itthon a világ. Most készülünk a döntő nagy csatára, s ti lesztek ellenünk majd a sereg, ha ráuszítnak önnön véreidre: ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek! Az anyaföldnek most zsendül a méhe, már lesi a munkás szolgahadat, hogy szűz ölébe termő magot hintsen, várja az erőt, mely életet ad, most megmérjük irdatlan, nagy erőnket s nem ringatnak majd kalászt a szelek; a termőföld lesz a mi lázadásunk: ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek! Fiam, ez öreg, reszkető sorokban én sírok, ki méhemben hordtalak, ki eggyé tettem órát, napot, éjét, hogy etesselek, hogy dajkáljalak; hús a húsomból, vér a véremből, hogy emelhetnél te akkor kezet, ha én zokogom, sikoltom feléd: ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek. A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk, a reménységünk, mindenünk: az Élet! Te döntőd el most a mi nagy sorunk, a te felzúdult bús rabszolgavéred; borítson el a forradalmi mámor, ha hömpölyög a lázadó sereg, mint felkorbácsolt, zúgó tengerár: ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek! Most még csak háborog az óceán, s a kevély hajót már tépi, dobálja, mi lesz, ha majd ős medréből kitör, ha úrrá lesz a tenger akarása! Mi lesz, ha minden katonafiú szülőanyjától kap egy levelet, mely lázit, gyújt, vérbeborít: ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek!
