Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-14 / 2. szám
Thursday, January 14, 1971. AMERIKAI MAGYAR SZo — HUNGARIAN WORD 9 NOVELLÁK M ár a második korsó sört rendeltük, amikor megpillantottuk ezt a kutyát. A hőség miatt nyitva voltak az ajtók. Így a vendéglő félhomályából tnindent látni lehetett, akár a tenyerünkön, ami a piacon történt. — No nézd csak, kié lehet ez a kutya? — kérdezte a raktámok. Tulajdonképpen feleletet nem is várt rá. Egyszerűen csak úgy, egyebek között, kicsúszott a száján. A büfésnő az asztalka fölé hajolt. — Nem tudom — mondta. — Milyen fajta lehet? — folytatta lustán a raktámok. Nem hiszem, hogy valami titkos gondolat lappangott volna a kérdése mögött. Üjra a kutyára néztünk. — Valamilyen meghatározhatatlan fajtájú — szóltam. — Vadászebre emlékeztet. A kutya lassan járkált a piacon. A könyvelő föltette a pápaszemét és odament az ajtóhoz. Aztán ismét levette a szemüveget, megtörölte és új fent az orrára illesztette. — Nos? — érdeklődtünk, még mindig különösebb lelkesedés nélkül. $ — Rendőrkutya — felelte kurtán. Csönd lett. — Persze lehetséges, hogy mégsem az — mondta valaki csüggedt reménykedéssel. — Még egyet? — kérdezte a büfésnő, összeszedve az üres söröskorsókat. — Szó sem lehet róla! — méltatlankodott az előadó. — Csak egy pillanatra ugrottam be! Ott várnak az emberek! Fizetek nekik! — Helyes! — erősítette a jogtanácsos szigorú hangnemben. — Az alkohol gátol a munkában. Különösen szolgálati időben. Menjünk! Az iroda a piac ellenkező oldalán volt. — Nem lenne jobb, ha egyenként mennénk? — habozott a raktámok. — Nem néz ide — suttogta az előadó. — No, persze! — nyugtázta a könyvelő. — A ravasz bestia! Valóban, a kutya a kút mellett feküdt, háttal felénk. Ez az alattomosság megerősítette a gyanúnkat. Az irodában serényen munkához láttunk. Jódarabig csak az írógépek kopogását és a pecsételő tompa puflfogását lehetett hallani. iEgy óra tájban hívatott a főnököm. Az ablaknál állt, amikor a szobájába léptem. — Ide figyeljen — mondta. — ön tapasztalt ember, sokmindent látott. Mindnyájan tudjuk, hogy a természetnek különféle csodái vannak a nagyvilágon: vízesések, furcsa denevérek... De nem kell messzire mennünk, vegyünk például egy kutyát. Mit gondol, a kutyák bírnak értelmi képességekkel? — De még mennyire! — válaszoltam. — No, igen, ez lehetséges. De a kutyák mégiscsak kutyák. Ugrándoznak, visszahozzák az elhajított botot, rendben van. No, de hogyan állnak a műveltséggel? Például mi a helyzet náluk a számolással? Számolni, kérem, azt már nem tudnak! Így van? Nyulacskát kergetni, hm.. . úgy ahogy... tolvajt fogni, néha erre is képesek. De az, hogy átgondolják, mérlegeljék a különféle parancsokat, az már számukra, kérem, kínaiul van. Nincs igazam? — Valószínűleg igaza van — egyeztem bele. — Bár . . . — Mi az, hogy bár? — Emlékszem, egyszer láttam a cirkuszban különféle állatokat. Kijöttek a porondra, számokkal teleírt táblácskákat mutattak nekik és ők szoroztak, összeadtak, kivontak — hibátlanul. — Különféle állatok, azt mondja. Nos, lehetséges. És volt ott valamilyen kutya? — Pontosan nem emlékszem. Annyi év eltelt már azóta, oly sok történelmi esemény lezajlott. Hiszen ön is tudja, milyen viharok söpörtek végig a mi földünkön. — No, de mégis, próbáljon visszaemlékezni, volt vagy nem volt? — Ügy rémlik, volt. — Köszönöm — fejezte be a beszélgetést. Ezen a napon egy órával később mentem ebédelni. A munkát pontosan három órakor fejeztük be. öt órakor közölték velem telefonon, hogy a kutya a raktár környékén szaladgál. Elhatároztam, hogy ledőlök egy kicsikét az ágyra. Vacsora előtt befutott a könyvelő. Szótlanul ült az ágy fejénél. Sápadt volt és szipogott. Én is hallgattam, vártam, hogy megszólaljon. — A disznó! — kottyantotta ki végre. — Micsoda? Disznót is küldtek oda? — kiáltottam, felkönyökölve. — Nem, ezt arról a vén satrafáról mondtam. Látták, hogy az udvaron szafa- ládét adott neki. Tormával! A párnára hanyatlottam. Különféle gondolatok kavarogtak a fejemben. SLAWOMIR MROÍEK: A KUTYA-r.. y- ■ -.-Uv. — És ő mit csinált? — kérdeztem. A kolléga levette a falról fáradt tekintetét. — Hogy érted ezt? — No, úgy, hogy megfogta? Megette? — Megette. — Itt az ideje, hogy induljak — mondtam és a nadrágot kezdtem magamra húzkodni. — Én is megyek — mondta a könyvelő és felpattant a székről. A húsboltnál olyan hosszú sor állt, hogy még a pultig sem sikerült eljutnunk, mire a kolbász elfogyott. — Nem tudok, becsület szavamra, nem tudok adni — tárta szét a karjait az üzletvezető válaszul udvarias célzásainkra. — Értsék meg, köteles vagyok egy kicsit félretenni, mindenesetre. A kutya hol itt, hol ott bukkant fel. Mintha mi sem történt volna, szaladgált a piacon és a kerítések mentén. A legkellemetlenebb az volt, hogy mindenkit körülszaglászott. A gyöngébb jellemek mindjárt affektálni kezdtek. Állandóan történt valami. Egy irodai gépírónő mindenki szeme láttára magához csalogatta: „Aranyos ku- tyuskám — hívta —, óh, drága pofikám!” Pfuj! Aztán a kutya eltűnt valahová és jó félóráig sehol sem volt látható. Kibírhatatlan! Már sötétedett, mikor az utcán léptek hangzottak. Valamennyien nálam gyűltünk össze, üldögéltünk, világosságot sem gyújtva és némán szívtuk a cigarettánkat. Óvatosan félrehúztam a függönyt. A lépcső előtt két hatalmas igásló patája verte fel a port. A nyitott kocsiról az „Erdő és gyapjú” szövetkezet vezetőjének helyettese ugrott le. — Nem lehetne csöndesebben? — szóltam mérgesen, kinyitva neki az ajtót. — El akarsz árulni bennünket? Egész testében remegett. Kiderült, hogy amikor a munkabért fizette, beosont az irodájába ez a kutya. Kicsit lihegett és körülszaglászta őt. — Nekünk mondod ezt? — mondtuk büszkén és némi megkönnyebbültséggel. — Ez még nem minden — mondta el- csukló hangon a látogatónk. — Aztán hátat fordított és ... — Semmiség — szakította félbe a raktámok. — ... és levizelt... Felugráltunk a helyünkről. Döbbent némaság következett. — A plébánoshoz, gyerünk a plébánoshoz! — mondta a könyvelő. A plébános a verandán fogadott bennünket. — Nagy kéréssel jöttünk önhöz, szentatyám — kezdte a könyvelő, kezében forgatva a sapkáját. — ön nyilván tudja, , hogy mi történik velünk... ' — Büntetés a vétkekért — jegyezte meg i szárazon a plébános. — De hiszen a kereszténység alapja — az irgalom —, folytatta a raktámok. — Az Űr maga kéré szavaival Magdolnát: „Menj és ne vétkezz többet.” Mi is azt gondoltuk, hogy ön... — Miről van szó? — Tudja, egy vadászebre hasonlít, és önnek is van egy ilyen kutyája. Nagyon jó kutya. Azt gondoltuk, hogy az ön vadászebe beszélhetne azzal, megértik egymást, hiszen azonos fajúak, bizonyos mértékben kollégák . . . Bár lehetséges, hogy a nézetük különböző... — Szó sem lehet róla — vetette oda élesen a plébános. — A politikába nem ártom bele magamat. Nem maradt más hátra, mint hogy visz- szatérjünk. Vártunk még egy órácskát, kettőt.. . Minden csöndes volt. A kutyának nyoma veszett. Kicsit megnyugodtak az idegeink. — Talán nem is volt szolgálatban — szólt bátortalanul a jogtanácsos. — Csak : átutazóban?! — Nahát! — kiáltott a raktámok. — Egy ilyen nap után feltétlenül sört kell innunk! Nagy lelkesedéssel helyeseltük. A szolid kis vendéglő, az ismerős meleg, a megszokott illatok anyai öleléssel fogadtak bennünket. Mint gyöngéd kezek, melyek a forró homlokra simulnak, a félelem és az aggodalom maradékát is levették rólunk. Zajosan letelepedtünk, egymással tréfálkoztunk. Végre helyben voltunk. Otthon. — Egy litert! — rikkantotta az előadó. Ebben a pillanatban a félig nyitott ajtó sarkig kitárult, és bejött a kutya. — Tra-li-tra-li-li-tra-la-lala-la — csendült fel hirteflen az előadó ajkán, meglehetősen magas hangon, a vidám kis melódia a Hókirálynő című filmből. Aztán csend lett. — Kérem, egy limonádét. Csak cukor nélkül! — törte meg a csendet a könyvelő hangja. Mintha kiküldetésen lennénk, fesztelen beszélgetésbe kezdtünk, de szemünk sarkából állandóan követtük a kutyát. Járkált egy darabig, majd megállt a büfépult mellett és boldogan osóválta a farkát. — „Kutyáknak tilos a bemenet!”, világosan ki van írva az ajtóra, s ez meg bejött. Érted? — suttogta a fülembe a rak- tárnok és kacsintott ráadásul. Az asztal alatt jól a lábára léptem. Éppen akkor, mikor a kutya közelebb jött a mi asztalunkhoz. Leült mellettünk és átható tekintettel figyelt bennünket. — Ebben az évben igen bőséges termésünk lesz — mondta hangosan a raktámok. — És az árvíz? ... — ellenkeztem a látszat kedvéért. — Árvíz! Nevetséges dolog! Az, hogy imitt-amott egy kevés nedvesség van, az semmiség. A kutya kinyújtotta a nyelvét és vidáman lihegett, úgy tűnt, mintha nevetne. — Odajön hozzám... — hallottam a szomszéd asztalnál ülő jogtanácsos mély basszusát — és ajándékot akar adni. Én meg rákiáltok, így: „Ajándékot? Nekem?!” És alaposan képen törültem! Tisztában vagyok vele, hogy verekedni tilos, de ha valaki baksist ajánl nekem, akkor nem tudom türtőztetni magamat! Micsoda arcátlanság! — Igen, az állatok nemeslelkűek — állapította meg a könyvelő. — Olvastam az újságban, hogy egyszer egy kutya megmentett egy kisgyereket a haláltól. Két vonat jött egymással szemben azonos vágányon hatalmas sebességgel, és a síneken egy kisgyerek játszott. A kutya a szó szoros értelmében az utolsó pillanatban felkapta a gyereket. Aztán valaki hangosat füttyentett a bulváron. A kutya megfordult és kiszaladt. Megkönnyebbülve álltunk fel az asztalok mellől és kinéztünk az ablakon. A piacon keresztül, mely remekül látszott a telihold fényében, egy idős ember jött, fekete szemüveggel, fehér botra támaszkodva. Mellette ugrándozott a kutya. — Ez egy vak ember kutyája — mondta komoran a könyvelő. — Na, holnap munkakezdés előtt bemutatkozunk neki... Kovács Sándor fordítása Mást vádol, a ki balga, A félig-bölcs magát: Égiszen bölcsnek ajkán Nein hallszik semmi vád ! NŐNEK A GYEREKEK . Feleségem megint azt mondja nekem, a kislányom kinőtte mindenét, adjak pénzt, hogy újat vehessen .. . — De az ég szerelmére, ez lehetetlen, mintha csak tegnap lett volna, hogy pénzt kértél új cipőre, ruhára — mondom — egyszerűen nem hiszem el, hogy a gyerek már megint kinőtte a garderobját. — Ha nem hiszed, nézz utána. Vásárolj neki te, majd meglátod, milyen gyorsan kinövi azt is. Jó, erről magam akarok meggyőződni, kézen fogtam a tizenkét éves kislányt — és elindultam vele vásárolni. A Nyugati környékén betértünk -egy cipőüzletbe. — Az a fontos, hogy jó kényelmes legyen — intettem. így azután sikerült kiválasztani egy kis 39-es topánkát, majdhogynem lötyögött benne a lába, kicsit szipogott is, hogy bő neki, de én nem engedtem. Nem fogunk minden héten újat vásárolni. Továbbmenve eljutottunk egy áruházba, mert ruhácskára is szükség volt. Vettünk hát egy helyes kis pepita ruhát. Igaz, az ujja a keze fejéig ért, hosszban pedig a bokáját verdeste, de mondom, az a fontos, hogy sokáig elég legyen, s már indultunk is tovább, mert esőköpenyt is akartunk vásárolni. Ahogy megyünk, látom ám, hogy sántikál a kicsi, húzza a lábát. Mi baj van? — érdeklődöm. — Szorít a cipő — panaszolja. Nézem, hát csakugyan. Minek vettél kicsit, mondtam, hogy kényelmes legyen — ri- pakodok rá. — Api, nem tehetek róla — pityeredik el — kinőttem. Hol nőtted ki ? — A Lenin körúton... — néz rám bánatosan. — És mi van a pepita ruhával? — kérdem. Az még jó — mondja. Akkor még tényleg jó volt, de a Rákóczi úton a Síp utca és a Tanács körút között azt is kinőtte, a ruha ujja már csak a könyökéig ért. Az esőköpeny a Kossuth Lajos utcában még bő volt, a Felszabadulás téren mintha ráöntötték volna, de a Vörösmarty téren már csak a derekáig ért. — Légy szíves, amíg a villamosmegállóhoz érünk, ne nőjj tovább — szóltam rá szigorúan — mert felír a rendőr közszeméremsértésért. Odahaza este gondterhelten tárgyaltuk a feleségemmel, hogy nőnek a gyerekek. A kislányom már aludt Odaáll tunk az ágyacskája elé és méghatottan néztük, amint szelíd arcocskáját, mint egy kis angyal, befúrja a párnába. A lábacskáját maga alá húzta. — Nézd, összegömbölyödve alszik ... mondom a feleségemnek. — Hogy aludjon szegény? Hiszen kinőtte az ágyát... (novo> A mihez könnyen jut az ember, azt közönségesen nem becsüli s másként bánik azon kincsesei, melyet szerzett, mint a melyet világba léptekor már készen talált. SZÉCHENYI. A buta és okos emberek egyiránt ártalmatlanok. Csak a i’élbolondok és félbölcsek a legveszélyesebbek. GOETHE.
