Amerikai Magyar Szó, 1970. július-december (24. évfolyam, 27-49. szám)
1970-12-17 / 49. szám
Thursday, Dec. 17, 1970. Mögötte Szevasztopol égett. Elöl viszont, lent a tenger volt, és egy keskeny parti sáv. Onnan, akár a pokolból, már jó néhány órája kúsztak, egyre kúsztak a németek. Egyedül volt, azok pedig... Az áttüzesedett gép puskából kivette a závárzatot, tengerbe dobta, géppisztolyába behelyezte az utolsó dobtárat, és várt. Egyedül volt ezen a golyószagatta, széltépázta sziklafalon. Társai elestek. Megtették, amit meg kellett tenniük, sőt, többet is tettek, és most már pihentek, őt várták. De korai volt még, hogy csatlakozzon hozzájuk. A golyók nehezen fúródtak bele a holttestükbe, akár a kőbe, és ottrekedtek. Vér nem serkedt a nyomukban. A vér az ő melléből csurgott — trikóját a seb köré csavarta, de azon is átszivárgóit. Lent a hideg tenger borzongott. A hullámok odagördültek az idegen katonák hulláihoz, sziszeg tek, és anélkül, hogy megérintették volna őket, visszahúzódtak. Azt gondolta, a tenger segit majd neki, ha el bir vergődni odáig. A tenger az ő földje. Elrejti és megmenti. Korai lenne még kipihennie az életet. Huszonhárom éves mindössze, huszonhárom esztendős korban pedig nem lehet meghalni. Eleinte kúszik majd. Elkuszik a sziklafal pereméig, mely a tenger fölé nyúlik. Aztán felpattan, a gyomrához szoritja a géppisztolyát, és leugrik. Nem, oda nem szabad leugrania. Lent kövek van nak. Lehet, hogy nem zúzná össze magát, életét azonban nem érdemes kockáztatnia. Ha már ütött az utolsó órája, ne igy pusztuljon el. Néhány ellenséget még magával visz. Fel kell állnia, és rá kell rontania azokra, akik odalent a kövek között rejtőzködnek. Ha megelőzik őt, és elesik — nem egyedül hal meg, és nem itt ezen a sziklafalon, hanem néhány méterrel odább, néhány méterrel távolabb a várostól, mely a háta mögött lángol. Megnyalta kiszáradt ajkát, és hátrafordult. Szevasztopol füstben úszott, akár egy égő hajó. Ott, Szevasztopolban maradt a keskeny vállu, nevetős kislány. Vasárnaponként, mihelyt megkapta az eltávozási engedélyt, elhagyta a tengert meg a hajóját, és a városba sietett. A lány a Történelmisétányon várt rá. Vidám szemecskéje volt és szomorú hangja. Tizedik osztályba járt. Otthon azt füllentette, könyvtárba megy, de találkára szaladt. Apja a postán dolgozott. Az első támadáskor halt meg. A Történelmi-sétányon találkoztak, és a szürkfr Iá városban kószáltak. Hunyorgott a világitótorony. Átkarolta a lányt. Ujjai megmerevedtek, tenyere izzadt. Tenyere most is izzadt, és ujjai megmerevedtek az elsütőbillentyün. A tengerhez kellett volna rohannia, de nem sietett, várt. És odalent, a kövek mögött rejtőző németek is vártak. Rekedten, lomhán kiáltoztak: — Orosz add meg magad! — ő azonban hallgatott. Végül is egyikük megunta a várakozást, előbujt a kő mögül — és nyomban arccal bukott a homokba. Egy ellenséggel kevesebb lett. De egy golyóval is. Elvergődik a tengerig. Megtalálja a lányt. Mi van vele, hol van — nem tudja, de akkor előke- riti. A ház, amelyben lakott, romba dőlt. Látta azokat a szörnyű romokat, a lányért pedig tűvé tette a kórházakat és lazaretteket, de nem akadt rá. Nem pusztulhatott el. Meg fogja találni. Csak a tengerig kell eljutnia. Végül is azok ott lent megunták a várakozást, előugrottak a kövek mögül, és felfelé kúsztak. Ekkor ő is felpattant, és szemközt rohant velük. Látta, golyói miként kaszálják le őket, és zihálva futott, mindjobban megközelítve a tengert. Egy gránát épp a lába előtt robbant fel. Süketen zuhant a földre. A tenger viszont már közel volt és a mellébe hasitó fájdalomtól fintorogva, vérben ázva vergődött el odáig. Most már tudta, hogy RÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA 1437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y. (A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-8484. Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 A TENGER AZ Ő FÖLDJE Irta: NYIKOLAJ JEVDOKIMOV AAAAAÁA A. visszatér Szevasztopolba, és megtalálja a lányt. Találkoznak.... Találkozniuk kell... ... És találkoztak is. Mert találkozniuk kellett. Elég sokára találkoztak. Húszegynéhány év múlva. Az emberek azt mondták, a lány meghalt, ám ő természetesen tovább kereste. A háború alatt és a háború után is kereste. Később viszont, úgy látszik elfelejtette, az életben ugyanis lassanként minden feledésbe merül. A szerelem is, a háború is — minden feledésbe merül. Egyszer, valószinüleg gyógykezeltetés céljából utazott Jaltába, vagy talán kiszállásra ment, de az is lehet, hogy egyszerűen csak az ismerős helyek után vágyódott, és nem bírt ellenállni a kisértésnek, hogyha csak néhány órára is, be ne kukkantson Szevasztopolba, egyetlen szerelmének városába. November volt. A város felett szivárvány iveit. Sárgállottak az akácok. A Történelmi-sétányon nyugdijasok kártyáztak. Totleben tábornok szobránál a pádon egy lány ült: arcát süttette a bágyadt nappal. A tér túlsó oldalán, a Nagy Tengerészetinél fehér köpenyes vidám asszonyok töltött fánkot, égi- szilvát és almát árultak. Fánkot vett, azt rágta, miközben az Ukrajna Szálló ernyője alatt állt, és figyelte, hogy szemerkél a téren az eső, mely a kék égből hulldogált. Megvárta, mig eláll az eső, és újból nyakába vette a várost. Szevasztopol ismeretlen volt számára: utoljára másmilyennek látta — halottnak; lángban állt, vérben ázott. Most viszont gyönyörű és valószerűtlen. A fehér házak úsztak, akár a felhők. Nincs még egy ilyen város a világon. Utcái mozgásban vannak. Tengernyi lépcsője ünnepélyesen tör az egekbe — szélesek, akár a paloták disz- bejárata, és keskenyek, mint a hajólépcsők. E lépcsők és utcák mozgása valóságos muzsika. És úgy ellepi őket a zene, akár a füst. Zene szűrődik ki az étterem és mozik ablakain, az emberek zsebéből és táskájából, a könnyű dobozkákból, melyeket hanyagul visznek a kezükben. A tenger a parthoz csapódik. A part üres, lemosta az eső, a tenger viszont hemzseg a hajóktól és csónakoktól. Nincs még egy ilyen város a világon. Egy üres, hideg kávézóban ebédelt. A verebek vakmerőén ugrándoztak a szomszéd asztalon, az otthagyott makarónit csipkedték fel egy tányérból. Alkonyodott már, amikor a Nahimov-szobornál töltött néhány perc után — a háború előtt nem állt itt ez a szobor — leballagott a kikötőbe. Egy fehér motoros hajó vesztegelt ott, melyet úgy teleaggattak szines lámpákkal, akár egy újévi fenyőt. Ukrajna — ez állt fekete betűkkel a fényes, csillogó táblán. Fénylettek a hajóablakok, mögöttük ki-ki élte a saját életét: kisgyermekét ringatva a karján egy asszony járkált fel-alá. Egy férfi — az ablakon dugva ki a palack nyakát — pezsgőt bontott. A hajólépcsőn anyóka tipegett óvatosan felfelé, egy tengerésztiszt támogatta. Kisérő alig akadt, a kikötőben ácsorogtak — pöttömnyi emberkék az óriási hajó mellett —, és fejüket hátraszegve integettek azoknak, akik a fedélzeten nyüzsögtek. Csend, szélzugás, ünnepi hangulat. Már felvonták a lépcsőt, a kapitány magasan, egészen az égbolt alatt állva, kiadta utolsó parancsait, a tábla kialudt, a rádió indulót játszott, és a motoros hajó, istenhozzádot búgva, könnyedén felszedte a horgonyt, és kifutott a tengerre. A kikötő rég kiürült már, csupán a szélén, egészen a víznél álldogált a szélben egy asszony. Sokáig, mozdulatlanul állt, és arrafelé nézett, amerre elúszott az immár láthatatlan hajó. Végül is megfordult és elment. Könnyű esőkabátja zizegett, cipősarka kopogott. Az asszony mellette haladt el, és ő megismerte. Azonnal. A félhomályban. Az asszony is megismerte őt, és megtorpant. Megtorpant, és szégyenlős, zavart mozdulattal tenyerébe rejtette az arcát. Egy pillanatig igy állt, aztán leengedte a kezét, most már nyugodtan, szégyenkezés nélkül mutatva meg férfinak, mit tett vele az idő. — Szervusz — mondta a férfi. — Szervusz. Egymás arcát fürkészve álldogáltak még egy darabig, majd némán elindultak a város felé. Az esti fényekben fürdő lármás Nahimov sugárúton lépkedtek. Karon fogta az asszonyt, és mint hajdanán, bátortalannak érezte magát, és öröm töltötte el, amikor hozzáért. És mint hajdanán, ujjai megmere védték, és a tenyere izzadt. — Emlékszel? — kérdezte. — Nem érdemes — vágta rá gyorsan az asz- szony. — Várj. — Nincs már olyan sok időnk. — Épp ezért nem érdemes visszanézni — ismételte meg az asszony. Megálltak, figyelték a zajos emberáradatot, a fények tükörképét a sötét aszfalton, hallgatták a közeli tenger zúgását és a lányok nevetését. — Csodálatos város. Mint egy álom — mondta a férfi. — Számukra valóság — felelte az asszony. — Van férjed? Az asszony elmosolyodott. — Nincs. — Miért? — Csak... Nem sikerült férjhez mennem. — Hát gyerekek? — Miféle “gyerekek”? — csodálkozott az asz- szony. — Gyerekeid vannak? — Nincsenek. Az én gyermekeimnek tőled kellett volna születniük. — Én sem nősültem meg, és nekem sincsenek gyerekeim. — Ez természetes — mondta az asszony. — Miért? Az asszony nem válaszolt. Üres taxi suhant el mellettük. Lépkedtek a lármás, vidám utcán, a lombjuk- vesztett akácok mentén, melyekről hegyes, barna magtok lándzsácskák csüngtek. Sokáig kószáltak. Csendes sikátorokba tévedtek, a parton üldögéltek, az üres, szunnyadó cirkusz keritésénél ácsorogtak, a mozik kirakatát nézegették. — A sötétben láthatatlan házak ezernyi fénye vibrált előttük: sárgák, fehérek, égszínkékek, és mind magasabbra, mind messzebb kúsztak a hegyoldalon. Reszkettek, hunyorogtak, hol fellobbantak, hol kialudtak, és mintha egytől egyig oda igyekeztek volna, ahol a Malahovkurgán vörös fénye szökkent a magasba. Olyan volt az, mint egy távoli zászló, mint a soha ki nem alvó világitótorony fénye, örök láng azok felett, akik vérükkel öntözték ezt a földet. — Boldog vagy? — kérdezte az asszony, miközben tenyerét a férfi kezére tette. — Nem tudom. Nem nagyon. Hát te? — Én sem nagyon — felelte az asszony. —• Mondd csak: te semmit sem sajnálsz? •— De igen. Sajnálom, hogy nem találkoztam veled. Azt hittem, elpusztultál akkor. — Semmit sem érdemes sajnálni... — Az asz- szony gyöngéden megsimogatta a férfi kezét. —■ Hallgasd csak, micsoda csönd. Nem találkoztunk, és mégis... Micsoda csönd, hallod? — Hallom. Éjszaka volt már, amikor a fél várost bebolyongva az asszony lakására mentek. A Felkelők utcájában lakott — egyedül —, két nyikorgó pad- lóju csendes szobácskábán. A díványon doromboló (Folytatás a 12-ik oldalon) HA ELŐFIZETÉSE LEJÁRT, ! szíveskedjen azt rendezni az alábbi sorok ki- | I töltésével, hogy biztosítsuk lapunk rendszeres I megjelenését . Megújításra: $....................................................... I I Naptárra: $.......................................................- - I I Név: ..................................................................... | I Cim: ..................................................................... . Város:....................................Állam:................. | ' Zip Code:................... AMERIKAI MAGYAR SZÓ * I 130 East 16th Street, New York, N.Y. 10003 ■
