Amerikai Magyar Szó, 1970. július-december (24. évfolyam, 27-49. szám)

1970-10-01 / 38. szám

Thursday, October 1, 1970.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

Látszott, hogy nem szokott inni, ahhoz túl óvatosan fogta a poharat. Egyetlen részletet figyeltem a kezén: a körömlakkját. A vörös szint a gondosan festett köröm túlságos simasága tompította, jóformán semlegesítette.

“Hogyne, a férjem munkája nagyon hasonló' az önéhez”, folytatta a beszélgetést.

“Csakugyan?” kérdeztem, de nem elég udvariasan s figyelmesen, ezt láttam a szeméből. Hirtelen úgy éreztem, hogy már játszottam hasonló jelenetben. Valaki elsétált mellettem, utánafordultam kicsit, s észrevettem, hogy Helén integet.

“Bocsáson meg, kérem”, mondottam.

Mosolyogva törtem utat Helénhez.

“Istenuccse, ime, George, személyesen!” — állott elébem Tommy, Helén öccse. “Hát neked még poharad sincsen?” csaptam én is a vállára.

“A kandallópárkányon hagytam”.

“Máris megelégelted ?”

“Még el se kezdtem igazán.”

Megjelent Helén is. Két kezét előrenyujtotta, mintha valami képzelt erszényt szorongatna mind a kettőben. “Van itt valaki, akivel meg kell ismerkedned. Az apám társa”.

“Éhes vagyok”, feleltem, nyügösködve.

Kézenfogott, s a másik szobába cipelt. Az emberek itt növény-szeriiek voltak, gyökeret eresztettek a szőnyegbe. Még a mozgásuk is, mintha szél fújta volna őket ide-oda. Bólogattak, gesztikulálva beszélgettek. Izzadni kezdtem.

“Hát itt van ő”, jelentett be Helén, apja társának.

“Ehe, hát ez a fiatalember akar elvinni téged”. Jó negyvenes-ötvenes férfi volt, erősen megrázta a kezemet.

“Igen uram”, válaszoltam, ahogyan illik rangban fölöttünk állónak.

“Ideje, hogy megismertem. Mérnök, nemde?”

“Igen uram repülőmérnök”.

“Remek. Igen jóképű fiatalember”.

“Köszönöm uram”.

Helén eltávozott, üres térként éreztem a hiányát magam mellett. Valaki kérdezett tőle valamit; hallottam a válaszát: “Bizonyára, Marie”. Ennyi volt. összefontam a karom, csípőből felé for dúltam s követtem a szememmel. Egy nőt kisért a foyerba. A nő valami politikus-féle lehetett, úgy emlékszem, láttam a képét az újságban a négerekért rendezett “kulturális felvonuláson”.

“Csodálatos lány ez a Helén”.

“Egyetértek önnel”, mondottam újból felé fordulva.

“Előkelő család”.

“legen uram, tudom”, feleltem.

Tőlünk jobbra néhányan élénken vitatkoztak, jól ismert politikai témáról. Igyekeztem megosztani a figyelmemet. .. Fölismertem Tommy mérges morgását: “A szinesbörtiség nem a bőr színétől függ! Szemlélet és történelem s más efféle kérdése!

“Könnyű életük van ma maguknak”, mondotta a “Társ”. “Bezzeg, amikor én voltam fiatal, küzdeni kellett. Nem úgy, mint a mai fiataloknak”.

“Igen”, válaszoltam. “Megértem, milyen nehéz lehetett. Hisz tudom, apámnak is milyen nehéz dolga volt”.

Gyakran megismétlődő téma volt. Haszontalan formaság. Tudtuk, mit kell mondanunk. Elég rosszul éreztem magam.

“Maguknak, fiatalembereknek minden lehetőségük megvan. És minden nappal uj lehetőségek nyílnak meg maguk előtt. Nem nehéz munkát találniuk. Akinek szakvégzettsége van, azonnal kap munkát”.

Noha ez egyáltalában nem volt igaz, ünnepélyesen bólintanom kellett, s csak összeszorított szájam szélét biggyeszthettem kissé.

Egy nevető csoport közeledett, közöttük Helén.

r- •JtuJHAARÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA

1437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y.

(A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-8184.

Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva

+++¥•¥***¥¥*

AZ ELJEGYZÉS! PART!

Irta: ROBERT BOLES

★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★

Kézenfogott. “Bocsáss meg Al, — szólt apja társához — elviszem.” A hangja most feltűnően hasonlított az anyjáéra.

“Értettem”, — igy a Társ. Azonnal kezet nyújtott, s erélyesen megrázta a kezemet.

Helén keze hűvös volt, mintha vízbe mártotta volna.

“Frissnek látszol”, jegyeztem meg.

“Most mosdottam meg. Nagyon le voltam lom- bozódva, drágám. — Jól társalogtatok?”

“Azt hiszem, igen. Nagyon érdekes ember”. Aztán mosolyogva s határozottabban, mint az elébb, megismételtem: “Éhezem Helén. Éhenha-r lók”.

“Csak nem tán?”

“Már a fejem is fáj” hazudtam, “Ma este még egy falat nem ment le a torkomon”. Persze igazában az estély rontotta el a gyomromat, az af- fektált fugák, a hangok, szagok és fények kakofóniája, a füst. S valami, ami ezeken túl nyomott. A nyugtalanságom.

“Szegény drágám”, sóhajtotta, s megsimogatta a homlokomat. “A szakács még bizonyosan tud neked adni azokból a. .. Mik is voltak ? Káposzta levelek megtömve valamivel és megsütve. Menj csak a konyhába”.

“Megyek is”.

Nem hitte, hogy tényleg enni megyek. “Táncolj elébb velem egyet” kérlelt. — “Nem”, makacs- kodtam. “Csurog a nyálam az éhségtől s te még több energiámat akarod elégetni”. Ha erőszakoskodik, táncoltam volna... De nem erőszakoskodott.

A konyhaajtó rugóra járt, becsapódott utánam. Abbahagytam az eddigi mosolygást, színpadon éreztem magamat, szerény kis szerepben egy strindbergi földhangokkal terhes darabban.

Jó volt itt, alig hallatszott be a zaj. Észre sem vettem eddig, mennyire izzadok. Most, hogy hely és levegő volt körülöttem, azonnal feltűnt. A fehér, fényes, kemény csempék a falakon s a fehér kőpadló, ellenállhatatlan erővel tudatosította bennem a testemet. S a szakácsét s a lányét. Mind mozgó fekete lények voltunk, bedugva ebbe a steril kamrába. A szomszéd termekből behúzódott a cigarettafüst, a púder, a parfőm illata.

“No lám, az inasjelölt” üdvözölt a szakács.

“Te csak tudod, öreg szaki”, mosolyogtam rá fesztelenül, hadd lássa, hogy beltag vagyok. “És először is enni akarok!”

“Hallom, kölyök”, morgott a szakács.

Festett fémszék állott a fal mellett, erre ültem. Kinyújtottam jól a lábamat. A szakács tányért tett elém, s rakni kezdte. Bő volt az uniformisa, nem illett rá- Sovány karjai voltak. A leány mellette állott és várt. Nagyon fekete volt. Nagycson tu. A haja meg fényes erősszálu volt, gyönyörű.

“Keríts valami salátát az ürgének, Hajnalka”, utasította a lányt a szakács. Törékeny báj jutott a névről az ember eszébe, s pontosan ez áradt a leány egész lényéből is. Illett a Hajnalka név. De az egyenruhája is. Hófehér volt, keményített. A szegélyeken a kétszeres szövettől még fehérebbnek látszott és vakított a hajlatokban. A csípőjén játszott a ruha. Rámnézett, én rámosolyogtam. Vajon mit gondolhat rólam? Tudtam, hogy jóképű fickó vagyok, a bőröm szén szürke-árnyalatú és olyasféleképpen vagyok barna, mint a mexikóiak. Hajnalka salátát szedett, fatányérra. Udvarias kézfölemeléssel jeleztem, hogy elég. Még rakott egy- kanállal, s egészségemre kívánta.

“Ez az én lányom, Hajnalka”, büszkélkedett a szakács.

“Igazán roppant vonzó kislány. Elbűvölő.”

Hajnalka szerényen elfordult. Hirtelen igy látszott illőnek beszélni róla: férfi-űrként a szolga nőről. Éreztem, hogy mórikázunk, s jó kedvem kerekedett. Közben a szakács még mindig rakott a tányéromra.

“Elég!” kiáltottam. “Ember, ha jövőre is éhes leszek, majd akkor szólok!” Halk nevetéssel válaszolt a kritikámra, de én éreztem, hogy túljátszottam magam.

“És inni mit óhajt, uram?” kérdezte.

“Vagy skót whiskyt, vagy bourbont”, rendelkeztem nyers amerikaias öntudattal. Gyorsan ettem, s mire a bárból visszatért a whiskvvel, már az utolsó falatoknál tartottam. Teli szájjal köszöntem meg, lassan kiittam a poharat, közben a falakat s a plafont nézegettem. Magamban mosolyogtam. Majdnem nevettem.

Egy perc múlva megint a nagyteremben voltam, s újra táncoltam. Ez a nő vad táncos volt, néhány tánc után kimelegedtem. Izzadt a lábam. Egyszer megpillantottam Helént és intettem neki. Mosolygott és kedvesen visszaintett. Tommy is sokat táncolt. Csak akkor hagytuk abba, mikor már csurgott rólunk a viz és átnedvesedett ingünk a hátunkra tapadt. A bárba mentünk, rendeltünk, vártunk, ittunk. Helén megfenyegetett a mutatóujjával. Szédültem. Úszni kívántam, semmi mást. Álltam a tömött terem közepén, behunytam a szemem. Olyan erősen elképzeltem az úszást, hogy szinte éreztem a vizet. Aztán kinyitottam a szemem és kimentem az erkélyre. Egy nyugszékbe süppedtem. Vajon ki jön először erre? Kereshetne Helén is. Vagy jöhetne Tommy, a legújabb disznó vicceivel. Már az elalvás pulzáló mélységeit Ízlelgettem, mikor lépések zaja ébresz tett. Ide-oda járkált valaki, meg-megállt, megindult. Közben koccanó poharak hangja. Kinyitottam a szemem: a szakács lánya volt. Hajnalka. Gondolhattam volna, szedi össze a poharakat. Volt valami megmagyarázhatatlan méltóság a mozdulataiban. Nőies volt, a mozgás nőies lágysága nélkül. Hófehér egyenruhája, sötét bőre mind-mind fokozta a hatást. Persze egészében kimondhatatlanul szebb volt az efféle szavakkal kifejezhetőnél. Jól éreztem magam. Elhatároztam, hogy kiiszom a poharamat, hogy azt is elvi- hesse. Amikor már majdnem készen volt, fölálltam. Fölemeltem s lefelé fordítottam a poharamat, jelezve, hogy üres. Reámmösolygott, érte- jött, elvette.

“Üljön le egy percre”, kérleltem.

Elébb az ajtó felé nézett. Helyet csináltam ;neki.

“Amit a konyhában az apjának mondottam, nagyon komolyan gondoltam.” őszintén hangzottak a szavaim. “Egy kicsit hideg van itt” folytattam “nem gondolja?”

Nem válaszolt. Pár másodpercig szótlanul ültünk. Megérintettem a meztelen karját. Rövid, elektromos érintés. Nem mozdult, elfordult tőlem. Az arcát akartam látni, gyengéden magam felé fordítottam. Nem tudtam olvasni a szeméből. Elengedtem, s vártam, hogy elmenjen. De ő ülve maradt mellettem.

“Itt jelentették be az eljegyzésemet” szóltam. “Itt gyűltek össze, itt köszöntöttek föl”.

★

Tompán zúgott a városi éj, még a lélegzetét sem hallottam. Mereven ült, valami mozdulatlan árnyat nézett. Nagyon akartam. Majd aztán adok neki valamit. Pénzt, ötven dollárt talán. Annyi volt nálam. A pillanat szeszélye egymáshoz látszott hajtani. Különös, déli múltban éreztem magam, gazda és szolgáló szerepben. Nagyon szerettem abban a pillanatban. Egyetlen kívánságom volt: megölelni. És azután soha többé nem látnám. Fölálltam és kai'onfogtam. “Menjünk a kert be”, hívtam. Suttogó hangom remegett. Húztam Fölkelt, s kiszabadította a karját. “Nem”, mondotta nagyon határozottan. Lehajtotta a fejét és az álla megérintette az. egyenruhája fölső szegélyét, és ha a szemét nem is láttam, az arcáról olvastam le nyomorúságomat.

A használt poharakkal megrakott zsurkocsfhoz lépett, s gyors, biztos járással sietett be a házba. Illő ideig várakoztam. Cigarettára akartam gyújtani, de nem volt gyufám. Szorongani kezdtem. Egy-két óra múlva elmennek a vendégek, akkor tán el lehet felejteni az estélyt.

(Vekerdi László fordítása)

ROBERT BOLES (1943--) gyerekkora jó részét az Egyesült Államoktól távoli országokban töltötte, ahol apja építészként dolgozott. Később az U.S. légierők orvosaként Franciaországban állomásozott. Jelenleg az Egyesült Államokban él. Itt közölt elbeszélése megjelent a Néger irók antológiájában. (The best short stories by Negro writers. Boston. 1967.)