Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-28 / 22. szám
Thursday, May 28, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 — No csak, kivel nem akad össze az ember! *— kiáltott rám, és széttárta a karját, mintha meg akarna ölelni. Aztán kezet ráztunk, és vállon veregettük egymást, hogy csak úgy porzott. — Csuda rég nem találkoztunk! — tette hozzá. Megnősültél, Lobsahm? — kérdeztem, és a gyű rüsujjára húzott jegygyűrűre mutattam. — Igen — felelte, és büszkén felszegte az állát, — Négy gyermekem van. Egyébként itt lakom a sarkon: gyere már fel, a feleségem örülni fog. Legalább elbeszélgetünk kicsit a régi időkről... Felmentünk a lépcsőn, s Lobsahm csengetett. Jól megtermett, erőteljes külsejű asszony nyitott ajtót; áthatóan a férjére nézett, mintha mondani akarna valamit, majd felém intett a fejével. Lobsahm homlokon csókolta feleségét és természetellenes hangon mondta neki: — Jónapot, neked, kisegérkém! ő egy régi barátom. — Az asszony úgy pillantott rám, mint egy darab kolbászra, amelyről nem tudni, hogy még ehető-e, vagy már romlott. Aztán bementünk a szobába, leültünk a kerek asztal mellé, és Labsahmné asszony nagy kristálytálon aprósüteményt tett elénk. “Házi sütés”, biztosított Lobsahm oktalan vidámsággal. “Egyél hát!” Hozzáláttam. Másnap a fogorvosom biztosra vette, hogy tömegverekedésben vettem részt. — Fiatalember, nem gondolja — fordult felém a háziasszony —, hogy a hormonok tevékenysége befolyásolható? Feleljen erre! Tehetetlenül néztem körül. A világon semmit sem tudtam a hormonokról.' — Felteszem — mormogtam —, hogy a hormonok tevékenysége esetleg... — Lobsahmné tekintete olyan szigorúan meredt rám, hogy menet közben kijavítottam magam. — Egész bizonyosan befolyásolható: — Válaszomat nagylelkű nevetés jutalmazta. — Ez egészen biztos — erősítette meg még egyszer Lobsahmné, majd kiment a konyhába vacsorát főzni. Kettesben maradtam a barátommal, de ekkor felpattant az ajtó, és beviharzott egy nyolc év körüli fiúcska. — Ez a legidősebb — mondta Lobsahm, és oda- huzta hozzánk a kisfiút. Az levette fejéről sapkáját, és előtűnt fehér hajjal keretezett kaposz fe- jebubja. Valahogy ismerősnek tűnt nekem. Kezet nyújtott, és fáradt fakó hangon mondta: — Jó napot, bácsi. — Jó napot, kisfiam — feleltem. — Hogy hívnak? — Johann Wolfgang — szólt a gyerek. — Menj szépen kezet mosni Johann Wolfgang — biztatta az apja —, a vacsora nemsokára készen van. — Olyan ez a gyerek, mintha már láttam volna. Olyan ismerős — néztem kérdően Lobsahmra. Ö bólintott. — Persze, az öreg Goethe. — Hogyhogy? •— Mondom, az Goethe, Marie, a feleségem, egyszer olvasta az újságban, hogy a születendő gyermek külseje tudatosan kialakítható, ő szilárdan hitt ebben. Én kinevettem. Épp akkor volt a Goethe-év, és lám, a kicsi már a bölcsőben is úgy festett, mint a weimari nagy öreg. .. — Érthetetlenül dörgölte az állát, s ekkor belépett a szo- bába a házasszony, kezében egy tál krumplisalátával, s a nyomában Johann Wolfgang és még két kisfiú. Az egyiknek hosszú szakálla volt, a másik viszont eléggé köznapian festett. Vacsorázni kezdtünk, krumplisalátát, s mindenki egy fél pár virslit. — Igazán érdekes gyermekeik vannak — mondtam kétségbeesve. — Ugye — felelte az asszony. — Az ember egy kis fáradtsággal olyan gyermeket szülhet, amilyent akar. A hormonoktól függ. Ne egyél olyan mohón, Ludwig. A szakállas gyermek bosszúsan dörmögött. Egy fényes fekete hajfürt hullott a homlokába, mely sehogysem illett szürkés szakállához. A háziasz- szony könnyedén meglegyintette: “ő a mi kis Turnvaterünk, a szabadsághős.’’ — Igazán izgalmas — hajtogattam —, de ahogy a történelemből tudom, Jahn Ludwignak sima dombom homloka volt, a gyermeknek pedig homlokába hulló fekete hajfürtje. A jó asszony elpirult, majd hebegve mondta: — Szóval a hajfürt az Napóleon miatt van. *”"dja, nagy hibát követtem el. Amikor Jahn T'T▼ ^ t y»ry tv Günter Kunért: A HORMON-CSALÁD An A. Ludwigot vártam, a korzikai valahogy mindig keresztezte az utamat, sokat kellett rá gondolnom, s igy tönkretette a hormonjaimat. Lemondóan fordultam az átlagos külsejű gyermek felé. — És ez a kisfiú kire hasonlit ?-— ő William. Shakespeare után. A villa kiesett kezemből. — Igazán? Hiszen senki sem tudja pontosan, hogy Shakespeare valójában milyen volt. A háziasszony enyhe szemrehányással nézett rám, én pedig szorgalmasan nyeltem. De hamar megengesztelődött, mert hamarosan ismét felém fordult. — Ha tudná, hogy ez a hormonbefolyásolás nekem mennyi bosszúságot okozott már. Képzelje, tegnap összevesztem a szomszédasszonnyal, Millbenéval. Mielőtt a gyermeke megszületett, elmagyaráztam neki a módszeremet, s akkor nagyon hálás volt érte. Aztán tegnap vitte el először a kicsit sétálni. Nézem a gyereket — valahogy olyan lapos. Elölről még elmegy, de oldalról. . . No, szóval kérdeztem Millbenét, mi újság, s ő rámtámad, a nyílt utcán, hogy én vagyok mindennek az oka, miért beszéltem neki a hormonokról, ezért lett lapos a gyermek. “Hogyhogy lapos?” — kérdem én. Ekkor aztán Millbe- né sirni kezd, és azt mondja: “Akkoriban én a postán dolgoztam. És folyton a bélyegekre kellett gondolnom.” Ezután már egy percig sem volt maradásom ebben a lakásban. Indultam az előszobába, fel is HUMOR VÉDEKEZTEM AZ INFLUENZA ELLEN Doktor ur, kérem, mért hoztak engem ide ebbe a detokszikokszi... ebbe a .. szóval ide? Én nem vagyok részeg, én csak védekeztem az influenza ellen, én... Tessék engem kiengedni, nekem holnap kötözésre kell mennem, meg rövidhullámra, meg... Nem, nem is voltam részeg, csak... Mondom, védekeztem az influenza ellen. Kérem, doktor ur, én bevallom férfiasán, én nagyon félek az influenzától, én azért is rögtön, amint közeledett a járvány, elmenteni a körzeti orvosomhoz és írattam magamnak C-vitamint. Épp kiváltottam a négy tubust, amikor találkoztam Zsíros Zsigmond barátommal. Azt mondja nekem: Ne higgy a doktoroknak, foul az a C, az csak szenteltvíz, az influenza ellen jól kell táplálkozni, jó zsíros húsokat kell enni, kolbászt, szalonnát, meg ilyesmit, akkor aztán hiába jön az a fránya virus, van ellenállása a szervezetnek. Megfogadtam a jó tanácsot, kezdtem zabáim. Két hét alatt híztam húsz kilót. Már alig szuszogtam, a szivem is lázadozott a hirtelen sulygyara- podás ellen, amikor szerencsére találkoztam Gyatra György úrral, ő rám néz, összecsapja a kezét, megcsóválja a fejét, s igy szól: Ne haragudjon, uram, de az ilyen jól táplált test valósággal vonzza a vírusokat. Nézzen meg engem! Ha az én csont-bőr testemet meglátja egy virus, undorodva elfordul. Megfogadtam a jó tanácsot és sürgősen kezdtem fogyni. Alig két hét múlva már egész szépen zörögtek a csontjaim, amikor összeakadtam Bagó Béla kollégámmal, aki igy szólt hozzám: Egyetlen valami létezik az influenza ellen, komám, úgymint a füst. Értem? A tömény füst. Nem dohányzói? Szokjál rá! Rászoktam. Eleinte cigarettáztam, azután szivaroztam, egy hét után már mellre szívtam a pipát. Két napig. Akkor nikotinmérgezéssel kórházba szállítottak, de hála erős szervezetemnek, tiz nap múlva kint voltam. Hát amint botorkálok hazafelé, belebotorkálok Rideg Pistába, aki bizalmasan megsúgja ne vettem a kabátomat, amikor a háziasszony megfogta a karomat, és húzott a hálószobaajtó felé. — A legkisebbet nem akarja megnézni? Még csak kétéves. — Betuszkolt a hálószobába, ahol a gyerekágyban egy csodálatosan szép kislány feküdt, de olyan szép, hogy a lélegzetem is elállt tőle. — És ez a kislány kire hasonlit? — kérdeztem suttogva. Csak ekkor vettem észre, hogy Lobsahm barátom a felesége háta mögött jeleket ad nekem, s hamuszürke arcára hatalmas izzadság- cseppek ülnek ki. — A kerületi tanácselnöknőnkre — suttogta az anyja. — Legalább én úgy szántam. De nem nagyon értem, a tanácselnöknő azért nem eny- nyire csinos. — Árnyék suhant át az arcán, itt valahogy nem volt valami rendjén. Az előszobaajtóban szívélyesen kezet ráztunk, majd Lobsahm mellém szegődött, mondván: le- kisérlek. Az arca még mindig sápadt volt, s lassan vánszoi’ogva mentünk lefelé a lépcsőn. — Mi ütött beléd? — kérdeztem. — Olyan sápadt lettél, mint egy hulla. — A barátom szomorúan csüggesztette le a fejét. — A legkisebbik gyerekünk — kezdte aztán bátran — természetesen nem a tanácselnöknőre hasonlit. És ebben én vagyok a hibás! Csakis én. És nem is merem a feleségemnek megmondani az igazat. — Ugyan, ugyan — mondtam én, megnyugtatóan hátbaveregetve. — Nem lesz itt semmi vész. — De én vagyok a bűnös — nyöszörögte. •—• Ezt a hűséges derék asszonyt is becsapni. — Hogyhogy, hát mi történt? — Nem tűnt fel neked, hogy kire hasonlit a kicsim? No? Hát Gina Lollobrigidára! Egyszer titokban elmentem moziba, éjszakai előadásra. — Magába roskadva ment fel a néhány lépcsőn, s visszafordulva még láttam, hogy alig tudta a kulcsot a zárba beilleszteni. kém,hogy az influenza ellen egy, azaz egyetlenegy védekezés van, mégpedig a levegő, a jó levegő. Szót fogadtam neki. Állandóan az utcán voltam és nyitott ablaknál aludtam, és valóban... — bár akkor hágott tetőfokára a járvány — én még csak nem is tüsszentettem. Igaz, az Ízületeim fájtak, a reuma és a köszvény gyötört, de a körzeti orvosunk fölirt tiz rövidhullámot meg két tubus enterosolvens salicilt, és amikor azt kiváltottam, találkoztam Pláne Pál kartársammal. ■— Kedves kartársam! — mondá ő — eg-y, egyetlenegy valami van, ami megvéd berniünket az influenza ellen, mégpedig a forró lábviz, minden este. A harmadik nap estéjén másodfokú égési sebekkel szállítottak kórházba a mentők. Hét nap, hét éjjel pakoltak olajba, akkor hazaengedtek. Útközben találkoztam Maligán Mátyás bátyámmal, aki igy szólt hozzám: — Csak az alkohol, öcskös, csak az alkohol képes fölvenni a harcot evvel az ocsmány hongkongival. Értesz ugye, öcskös? Al-ko-hol! Reggel tömény, délben tömény, délután bor, este bor, lefekvés előtt tömény. Remélem, most már elhiszi, doktorkám, hogy nem vagyok részeg, de egyáltalán, viszont kötözésre kell mennem, mert az égési sebem még ned- vezik és rövidhullámra, mert a reuma és... és tessék mondani, azok a kis elefántok, amik ott másznak az ablakpárkányon, ugye nem igazi elefántok, hanem csak játékelefántok... Én tudom, elvégre én nem vagyok részeg, de egyáltalán és lázam sincs, mert ugyebár, sikeresen védekeztem az influenza ellen. Sólyom László LEHET RAJTA SEGÍTENI! A hamburgi Sternből: Egy asszony beállít az elmeorvoshoz: — Doktor ur, segítsen a férjemen: lónak képzeli magát. Tegnap már meg is patkoltatta a lábát. Ráadásul egész nap nyerit. . . Az elmeorvos tűnődik: — Hm. Azt hiszem, tudok rajta segíteni. De figyelmeztetem, hogy a kezelés költséges lesz... — Nem tesz semmit. Pénzünk van. A férjem már megnyert két derbyt.