Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-28 / 22. szám

Thursday, May 28, 1970.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

3

1 MONDTÁK ÉS ÍRTÁK I

12 Harvard-professzor meglátogatta Henry Kis- singert, aki mint Nixon fő külpolitikai tanácsadója, a legnagyobb felelősséget viseli az ázsiai népirtásért. (Mint elődje, Rostow, úgy maradt életben, hogy a németországi zsidóirtás elől az U.S.-ba jött.) Prof. Schelling közölte vele, hogy megdöbbentek a menthetetlen, jogtalan kambódiai háború miatt és szégyellik, hogy a kormánynak dolgoztak. Kissinger hallgatott, majd azt felelte: egy év múlva látni fogják, mennyire igaza volt az elnöknek. (Egy év múlva — és hány millióval több halott után?)

A Témoignage Chrétien párizsi katolikus lap konferenciát rendezett a libanoni Beirutban az izraeli—arab kérdés megvitatására. A konferencia elitélte azokat a kísérleteket, amelyek ótestamen- tumi próféciákra hivatkozva szeretnék igazolni Izrael politikáját. “Elutasítjuk a bibliai szövegek politikai kihasználását, az elfogadhatatlan mind a keresztények, mind a Tórához hü zsidók számára.’' (Egy kanadai magyarnyelvű zsidó lap most azt irta, egy népnek sincs olyan erős joga országára, sőt még nagyobb területre is, mint a zsidóságnak, mert nekik azt Isten már 6000 évvel ezelőtt Ígérte oda. Mint Wotan a náciknak, Hadúr a nagvmagya- roknak.)

Earl Warren, a volt főbíró az Anti-Defamation League vacsoráján beszédet tartott, kijelentvén, hogy “sajnálatos, hogy több mint 20 millió, többségükben néger, amerikainak még mindig megtagadják alapvető polgári jogait.’’

A londoni New Statesman irja: — Nem tudunk olyan hetet, amelyben a tömegsajtó annyi csatornalével árasztotta volna el az országot, a cinikus kegyeskedéstől az arcátlan hipokrizisig, mint amit a Fleet Street (a londoni újságok utcája) okádott ki az Apollo 13-ról. Megszoktuk az üyesmit, de erre nem készültünk fel. A “Daily Mail” (a magyar múltból ismeretes reakciós lap) folyton “az imára kulcsolt kezekről” irt (amelyek mindjárt utána megint a pénzeszsákban turkáltak) az “Express” (a londoni Daily News, bár nem egészen annyira reakciós) ökölnyi betűkkel hozta egymás után: God Speed! Songs of Courage! Give us this day! A “Mirror” csak ezt hangoztatta: Thank God!, a “Sun” óriási AMEN-nel fejezte be. Az Apollo klasz- szik us lehetőséget nyújtott az álszenteknek, de ez a mennyiségi és minőségi hisztéria, vallásos extá- zis hamis fejhangjaival, csak a tömeg-neurózis felkeltését jelenthette, talán mert a néplapok példányszáma egyre csökkent. így akart a népsajtó a véget nem érő tv-beszámolókkal versenyezni. (És mint más helyen Írták: az U.S. propaganda igy akart hőseposzt csinálni az Űrrepülés fiaskójából.)

Elliot Richardson, amerikai külügyi államtitkár Dulles cipőjét akarja felvenni, egyre-másra tartván uszitó-fenyegető beszédeit. Most felülmúlta önmagát, mondván: “Visszautasítunk minden elméletet. amely egy nagyhatalmat felhatalmaz, hogy népszerűtlen kormányt erőszakoljon egy országra és e kormány külpolitikáját befolyásolja.” Ezt a kambódiai invázió napján mondotta!

Alice Golden levele a N. Y. Times-ben: — Tragikus, hogy az U.S. folytatja a rettenetesen költséges, teljesen steril törekvést, hogy válaszoljon kérdésekre, ami csak néhány tudóst, 12 éveseket és a tudományos fantázia-regényeket falókat érdekel, vagyis, hogy mi a Hold eredete és története, az Air Force és a NASA áldását élvezve és ezek dicsőségét növelve. Elhanyagolva döntő nemzeti feladatainkat, már 25 milliárdot áldoztunk erre az. agyrémre. Más országok nyüván örülnek, hogy igy szegényitjük magunkat, mig ők okosabban távolmaradnak a pénz és hatalom ilyen esztelen, hiú és üres fitogtatásától.

A Le Monde irja: — 700 arab fogoly Izraelben és Cisjordániában harmadik napja éhségsztrájkot folytat. Bethlehemben, Birehben és Ramallában tüntettek a rabokért, akik évek óta fogva vannak anélkül, hogy eljárást indítottak volna ellenük.

I. F. Stones' Weekly: — John Foster Dulles óta Laird hadügyminiszter a legnagyobb hazug Washingtonban.

Sv

A második világháborúban német tábornokok, politikusok szerettek volna szembefordulni Hitlerrel és a háborúval. A messzebbre látók már 1939- ben sem hittek a győzelemben, de azután mind többen tudták, hogy a háború elveszett. Ez a titkos ellenzék vádolta Hitlert és a vezérkart, hogy felelőtlen kalandba vitték a népet Anglia és főleg a Szovjetunió ellen, minden nap több német fiút áldoznak fel hiába. Titkos szálakat kerestek a nyugati hatalmakhoz, fegyverszünetért, megegyezéses békéért, majd mái* csak a megadásért, de késő volt.

A német “müitary-industrial complex”,mely Hitlert hatalomra segítette és kiszolgálta, már nem bírta a hadigépezetet fékezni, nem is merte válságát fokozni. Világos volt, hogy ha elfogadják az elkerülhetetlen vereséget, rengeteg életet és javakat megmenthetnek, de féltek, hogy őket fogják a vereségért vádolni, mint az első világháború után a békét követelőket. Úgyis hiába lett volna, mert minden hatalom a náci párté volt, amely az utolsó napig a 15 éveseket is feláldozta uralma meghosszabbításáért. A nép pusztult, de engedelmeskedett. mert kiölték az ellenállás szellemét. Voltak hősi ellenállók, munkások, diákok, tisztek, akik feláldozták magukat a békéért, de a pár ellenzéki tábornok súlyosan kompromittálva volt. Ők 1933-tól híven szolgálták Hitler elnyomó, békebontó majd népirtó politikáját, a rablóháboru- kat, melyekben őket ünnepelték — amig a győzelemben hittek. Csak amikor a remény elveszett, kezdtek kritizálni.

De nem erkölcsi alapon. Nem azért, mert félrevezették. megvaditották a nép nagyrészét, feláldozták a németek millióit, egész országokat és népeket elpusztítottak. Hanem csak azért, mert Hitler nem győzött. Ha győztesen bevonult volna — mint Prágába, Bécsbe, Párizsba—Londonba és Moszkvába is, ők övezték volna a Vezért a diadalmenetekben. Többnyire azt kifogásolták, hogy a háborút. nem igy, hanem úgy kellett volna csinálni — a háború után rengeteg tábornoki emlékirat tárgyalta ezt. Nem bánták, hogy Hitler szadista gonosztevő volt — csak hogy rossz hadvezér volt.

Most, amikor hangosabb lett az U.S. népe egy részének tiltakozása az ázsiai háború ellen, érdemes párhuzamot vonni a 30 év előtti német helyzettel. Mindenkinek támogatnia kell a békéért küzdő ifjakat, politikusokat — amennyire teheti, de nemcsak a mostani állapotokat kell ismernie, hanem az előzményeket is. Az egyetemi ifjak erkölcsi lapja tiszta: amikor a piszkos háború kezdődött, még gyermekek, talán csak csecsemők voltak, nincs mit megbánniok, jóvátenniök. De bármennyire dicsérendők és támogatandók a békepolitikusok, kevesen vannak köztük, akiket a múltjuk, priuszuk nem nyomna, ne fékezne ebben az akcióban.

Ez a háború is a “cold war” dullesi, achesoni, trumani. ruski, johnsoni szellemében fogantatott és a mai politikusok és politikai irók, külügyérek — mint Schlesinger és a Bundyak — akiknek most a kambódiai kaland nem tetszik — ott bábáskodtak a Fehér Házban, a Kongresszusban, a State Departmentben és az egyetemeken. Nem tiltakoztak, hogy az U.S. megszegte az 1954-es genfi egyezményt (amiért most Hanoit vádolja), megakadályozta az összvietnami választásokat, erőszakosan ketté szakította az országot, a déli részt kinevezvén Dél-Vietnamnak, gonosznál gonoszabb diktátorokat erőszakolva rá. Nem cáfolták meg a hazugságokat, hogy a délvietnami harcok északi támadással kezdődtek, a diktatúra elleni forradalom egy külhatalom beavatkozása, holott a beavatkozó külhatalom az U.S. A Szenátus majdnem egyhangúan megszavazta — az északi “hajóhad” egy kitalált támadására hivatkozva — Johnson teljhatalmát minden háborús cselekményre, elsősorban Észak-Vietnamnak bombázással teljes elpusztítására. Nem tiltakoztak — mint a német katonák és politikusok sem — a vietnami és laoszi népirtás, a hadifoglyok gyükolása ellen, nem intették rendre a külügyminisztereket, akik Kínát, sőt a Szovjetuniót vádolták a háborúért. Harriman, aki Párizsban, Goldberg, aki az ENSZ-ben képviselte a kormányt, s akik ma már sokallják a vérontást, ugyanazokkal a süket érvekkel védték és próbálták igazolni az U.S. támadását, mint a kongresszusi “héják”. Mindez és még sok hasonló nehezíti

ma a békeharcosok munkáját.

Mégis dicséretes, amit e politikusok ma csinálnak, elismerést érdemelnek. De ha ők talán elmennek addig, ameddig a mai amerikai politikai életben el lehet menni, nekünk tudnunk kell, hogy ez nem elég és aligha hozza meg a kívánatos eredményt. Már a kifejezésmódjuk is mutatja ezt. Aki

42,000 elpusztult boyt sirat, annak tudnia kellene, hogy hivatalosan 50,000 katona halálát jelentették és e számhoz hozzáadandók azok, akik a harctéren szerzett sebesülésbe vagy betegségbe haltak bele: ezek számát nem közölték. És tudnunk kell, hogy akik csak a “boyokat” sajnálják és ezért követelik a háború végét, azok nem sokkal jobbak a náciknál: ezek is csak a német életeket sajnálták (ha sajnálták), de nem a németek által elpusztított sokkal több életet. Nekünk az amerikai boyok és a vietnami, laoszi, kambódiai boyok, gyermekek, nők, aggok és csecsemők élete egyformán kedves kell, hogy legyen, a részvétet nem lehet országhatárokhoz kötni.

És vigyáznunk kell rá, milyen békecélokat hirdetnek az egyes politikusok. Csak a kambódiai vagy pedig az egész délkelet-ázsiai kivonulást követelik-e? Csak a “harcoló csapatok” kivonását, vagy minden katonai erőét-e és minden amerikai támaszpont felszámolását-e? A háború végét akarják-e vagy “vietnamizálást”, “laoszizálást”, “kambó diázálást”-t, vagyis hogy az ázsiaiak az U.S. érdekében tovább is gyilkolják egymást, amerikai fegyverekkel, “tanácsadókkal”, “green béretekkel” és CIA-val? Szembeszállnak-e ezek a politikusok azzal a nagyzási hóborttal, hogy az U.S.-nak joga és kötelessége a világ rendőrének lenni, minden országot megrohanni és elpusztítani, amely esetleg az U.S. szerint balfelé akarna fordulni? Ha e politikusok nem szállnak szembe nyiltan az U.S.-nak — minden kulturországban kárhoztatott — 25 éves antikommunista rögeszméjével, a félrevezetett amerikai közvéleményben nehéz dolguk lesz. És végül, figyelni kell, mikorra követelik mindezt a politikusok? Azonnal-e, ahogy kellene — vagy ha ez biztonsági szempontból nehéz volna, junius végére, ez év végére, vagy csak 1971 végére? Mert minden hét 1000 főnyi emberveszteséget és fél- milliárd dollárt jelent — az ázsiaiak veszteségéről nem is beszélve.

Annak a politikának, amellyel e politikusok és mi is szembeszállunk, Nixon a megszemélyesítője, mint előtte Johnson, Kennedy, Eisenhower és Truman. Mi azonban nem tekinthetjük e politikát tisztán individualista alapon, bármekkora a hatalma az U.S. elnökének. Az elnök az U.S. politikaigazdasági hatalmait képviseli, a példátlanul felduzzadt haderőt, a nagytőkét: a nagyipart, bankokat, biztosítókat, nagybirtokot, bányákat s ha ezekkel szembe akarna szállni, szembe találná magát a közvélemény ama részével, amely ezeknek a hatalmaknak az iskoláiban, templomaiban, katonai kiképzőiben nevelkedett, amely felfogását, ismereteit vagy tudatlanságát e hatalmak sajtója, rádiója, televíziója, filmje, könyvkiadása alakítja ki (egy kis műveltebb réteg kivételével) olyannak, amilyen: konzervatív, reakciós, fajgyűlölő, nacionalista, militarista, antiszocialista, imperialista. Amely szenátor nem akar politikai öngyilkosságot elkövetni, mindezt nem mondhatja meg nyiltan. Nem mondhatja meg, hogy az a sajtó, rádió, tv, amelyet Agnew alelnök valamilyen baloldali- sággal vádol (egy-két folyóirat kivételével), mind konzervatív nagykapitalista kézen van s hogy ebben a munkásországban a kongresszusnak egyetlen munkástagja sincsen.

Ilyen akadályokkal kell küzdeniök a békepolitikusoknak és látjuk, ezért nagyrészük maga is felelős — de azért a küzdelem nem reménytelen, mert az objektiv előfeltételek a javára szólnak, a sokáig apatikus, sőt jingoista közvélemény mindinkább szenvedi a felelőtlen háborús külpolitika, a militarizmus, az osztálypolitika reá nézve káros hatását és a sajtó, a rádió, a retrográd politikusok ellenére is kezd kinyílni a szeme. Akik ezt a lapot olvassák, azok kevesen vannak az U.S. százmilliói között; de kell. hogy itt a magyarul olvasók között is legyenek, akiket nem téveszt meg az emigráns sajtó és az angolnyelvü sárga-sajtó egyoldalú propagandája. P.

1940—1970