Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-05 / 10. szám
Thursday, March 5, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. A történelem megismétli magát Biztosra veszem, hogy e lap olvasói a sajtó, rádió és televízió jóvoltából legalább annyit tudnak a “Chicago 7” bünperének a részleteiről, mint amennyit az átlagos emberpéldány tud a földgömb bármely sarkában — Kamcsatkától a Jóreménység- fokig. És tévedés ne essék: ennek a botrányos pernek a légkör-fertőző hire bejárta az egész világot és Chicago városát sokkal hirhedtebbé tette, mint volt a huszas évek hajmeresztő gangszter- büntényei idején... Én tehát a pernek az előzményeiről és az öthónapos tárgyalás részleteiről nem óhajtok még sür- gönystilusban sem beszámolni, mert az merőben fölösleges lenne. E rovatom csupán a végkifejlés- sel: magával az Ítélettel kiván foglalkozni. A jogásztársadalom, amelynek legjobbjai álmélkodó figyelemmel kisérték a szövetségi birónak a hosszúra nyúlt tárgyalás során tanúsított ellenséges, kihívó, jogtipró magatartását, jól tudta, hogy egy ilyen nyíltan ellenszenves bírótól igazságos és mértékletes ítéletet nem igen várhat, de amikor a kiszabott büntetések elhangzottak, azoknak szigorú mértéke még ezt a meglepetésekhez hozzászokott testületet is megdöbbentette. A hét közül “bűnösnek” talált öt vádlott mindegyikére a szövetségi biró ur a lehető legmagasabb öt évi fegyházbüntetést mérte ki, de még ezt megelőzően mind a hét vádlottat és mindkét védőjüket — a bírósággal szemben tanúsított “tiszteletlenség” címén — két- három hónaptól négy évig terjedő szabadságvesztéssel sújtotta. Ez a drákói szigor engem élénken emlékeztet egy 18 évvel ezelőtt lefolyt “bűnügyi” tárgyalásra és annak világfelháborodást okozó, szégyenletes körülményeire, valamint a tárgyalás végén elhangzott, példátlanul szigorú ítéletre. Annak a tárgyalásnak a végkifejlése is megdöbbentette a jogászvilágot csakúgy, mint a laikusok százmillióit széles e világon, akik értetlenül csóválták a fejüket a biró érzéketlenül rideg viselkedése és az irgalmatlan Ítélet felett... Annakidején magam is kerestem a feleletet arra a kérdésre, miért kellett a vádlottakra — még ha fel is tesszük, hogy bűnösök voltak!—ily szörnyű büntetést kimérni és azt hiszem, meg is találtam ennek a lélekmardosó kérdésnek a nyitját. Itt idézem 18 évvel ezelőtti cikkemnek (1952. aug. 22.) egy részét, amelynek megállapításait csaknem szószerint ráilleszthetjük a “Chicago 7” bünperének a főszereplőire — a vádlottakra, védőikre és a bíróra egyaránt: “Erre a kérdésre csak úgy lehet felelni” — írtam 18 évvel ezelőtt —, “ha rámutatunk ennek a tragédiának egy egészen bizarr oldalára: az Ítélkező biró maga is zsidó volt. Az a bírósági funkcionárius, aki ennek a pernek a tárgyalását Kaufman bíróra osztotta ki, pokoli dolgot müveit ezzel a tollvonással! ‘No most majd meglátjuk, hogy ez a nemrég kinevezett zsidó biró hogyan fogja kezelni a hitsorsosait — ha enyhén bánik velük, a nemzsidó társadalom szemében töri ki a nyakát; ha tulszigoru büntetést mér ki rájuk, a zsidó közvéleménnyel gyűlik meg a baja... Hadd lássuk, hogyan tud ebből a dilemmából kikecmeregni?!!’ ” “Hát a biró, akinek ez volt az első fontosabb tárgyalása, kínosan ügyelt arra, hogy a zsidó vádlottak iránti kedvezésnek, elfogultságnak vagy Szimpátiának még a látszatát is elkerülje. Ez nem lett volna baj, de a sarokba szorított biró ebbeli igyekezetében olyan túlbuzgó volt, hogy valósággal az ellenkező' végletbe űzte sajátmagát és olyan drákói büntetést szabott ki a vádlott házaspárra, amilyenre hasonló esetben még nem volt példa az amerikai igazságszolgáltatás történetében... És tette ezt egy olyan tárgyalás után, amelynek során a vádlottak bűnösségére nézve egyetlen kézzelfogható bizonyíték sem merült fel és egy olyan esküdtszék verdiktje alapján, amelynek egyetlen zsidó tagja sem volt, noha köztudomású, hogy New Yorkban minden harmadik-negyedik lakos zsidó...” “De a biró számára, aki valóban életének és karRácz László: Vajúdó Latin-Amerika Rövid idő alatt két anti-imperialista katonai diktatúra: PERU és BOLIVIA megszületése volt látható bizonyítéka ennek a vajúdásnak. Ma már rég túlhaladott Monroe elnöknek — a telhetetlen amerikai imperializmus szószólójának — századvégi ellenmondást nem tűrő kijelentése, hogy az amerikai földrész az Egyesült Államok zárt és kizárólagos gyarmati tulajdona. Annyi tény, hogy az angol és francia imperializmus — még mielőtt a két világháborúban teljesen elerőtlenedett — ha kényszeredetten is, visszahúzta ragadozó csápjait Kanadából és Latin-Amerikából. Majd — eltekintve a De Gaulle-kormányzat sikertelen duzzogásá- tól — Franciaország, de még inkább Anglia az amerikai neo-kolonializmus készséges kiszolgálójává vedlett. A Monroe-elv átütése és a latin-amerikai gyarmatterület anti-imperialista vajúdása igy hát nem az imperialista versengés eredménye. Hanem elsősorban a világpolitikai erőviszonyok változásának tudható be. Ez utóbbi a Szovjetunió — mint második világhatalom — és a körötte csoportosult szocialista államtömb kialakulásában mutatkozik meg. A második világháború pozitív eredményeként a gyarmati kizsákmányolás, a francia-, angol-, hol- land-belga-imperializmusok részéről nagyrészben véget ért. Afrikában, Indiában, Indonéziában és Délkelet-Ázsia országaiban. Az amerikai imperializmus ismételten kísérleteket tett, hogy újfajta módszerekkel — melyeket neo-kolonializmus gyűjtőnévvel ismerünk — az ilymódon támadt “űrt” betöltse. De eközben jelentős változásokkal kellett számolnia szomszédos “zárt gyarmatában” Latin- Amerikában. Hol itt, hol ott lángolt fel a félgyarmati sorban senyvedő országokban, nemzeti fel- szabadulást célzó küzdelem. Ezeket, eltekintve a Roosevelt- és Kennedy-kormányzata idejebeli “jószomszédságot” és “Szövetség a Haladásért” hirdető intervallumoktól, az évtizedek óta bevált erőszak fokozásával próbálták vérbefojtani. A min- denrekész latin-amerikai hadsereg és rendőrség, valamint a külön erre a célra szervezett anti-ge- rilla (zöldsapkások) csapatainak bevetésével. A tét a mérhetetlen gyarmati külön-profit érdekében, az Egyesült Államok tengeri gyalogsága (marines) ismételten megszállotta Kubát, Nicaraguát és még csak pár évvel ezelőtt a Dominikai Köztársaságot. Jól bevált eszköz volt katonai államcsínyek szervezése is demokratikus reformokat tervező latinamerikai országokban. Guatemalában igy döntötték meg a demokratikus Arbenz-kormányt a Pentagon katonai és Washington diplomáciai segítségével. Hasonlóképpen Brazíliában és Argentínában. Az “erős kéz politikája” biztosította azt, hogy egyedül 1950 és 1967 közötti években az amerikai tőkebefektetések után — melyek Latin-Amerikában összesen hétmilliárd dollárt tettek ki — a tiszta nyereség tizenkettő és fél milliárdra rúgott. Ehhez hozzászámítandó még az a 3.2 milliárd dollár is, mely mint nyereség befektetés a meglévő ipari és kereskedelmi üzemekbe helyeződött el. (Lásd: az Össz-Amerikai Gazdasági Bizottság jelentése “CI- ES”) A National City Bank of New York 1969-i jelentése mindenben megerősíti ezt a vérlázitó gyarmati kizsákmányolást Latin-Amerikában. Ahol az amerikai tőkebefektetés bár csak a tized részét teszi ki annak, ami Európába irányult, de az elért gyarmati profit majd háromszorosa: 26%-a annak., mit Európából kiszipolyoz. (Lásd: Politika, Belgrád, 1969 december). így érthető meg, hogy az amerikai imperializmus minden rendelkezésre álló erőszak rendszerének alkalmazásával megóvni igyekszik zárt gyarmat-területének busás profitszolgáltatását. De minden erőfeszítés sikertelen maradt a második világháború végével lávaként terjedő anti-imperialista mozgalommal szemben. Az első — a Monroe-elvet szemléltetően átütő győzelmet — KUBA felszabadítása jelentette. Az a kis sziget- ország, mely alig nyolcvan mérföldnyire a kapitalizmus fellegvárától hősi akcióval kivívta nemzett felszabadulását. Majd később megdöntötte magát a kapitalista termelési rendszert is. Immár 11 év óta Kuba — minden fegyveres beavatkozás és Washington világméretekben megszervezett gazdasági bojkottja ellenére is — győzelmesen építi a szocializmust, testvéri szocialista országok segítségével. A forradalmi Kuba példája, forrása és gerjesztője a latin-amerikai anti-imperialista mozgalmaknak, az évek óta mind lázasabbá vált vajúdásnak. Az 1848-as polgári szabadságmozgalmak idejében a “Szent Szövetségben” egyesült feudális-reakciós nagyhatalmak, a fiatal, erőtől duzzadó kapitalista termelési rendszerre való átmeneteit, az akkor még teljesen fejletlen ipari munkásszervezetek kommunista lázadásának pellengérezték ki Rémlátásukat, a tudományos szocializmus megalapítói: Marx és Engels mesteri müvükben a “Kommunista Kiáltványban” igy tükrözték vissza: “Kísértet járja be ma Európát, a kommunizmus kisérte te.” Ma, amikor a szocialista termelés a világ egy- hatod részében döntötte meg a kapitalista kizsák mányolást és amikor közvetlen-közeiében Kubában építik a szocializmust, már jóval érthetőbb, hogy az amerikai imperializmus minden anti-imperialista megmozdulás mögött Latin-Amerikában (Folytatás a 8-ik oldalon) rierjének legnagyobb dilemmájával került szembe e tragikus perben, szemlátomást mindennél fontosabb volt az, hogy őreá a pártoskodásnak és elfogultságnak a leghalványabb árnyéka se essék és erre a legbiztosabb módnak az látszott, ha példátlanul szigorú büntetést mér ki a vádlottakra... Jutalma nem is maradt el: a reakciós sajtó, amely keselyű módjára lecsapott volna rá, ha a legkisebb részrehajlást felfedezte volna benne a vádlottak iránt, az Ítélet kimondása után mint nagy hazafit és kiváló bírót ünnepelte...” “Sok a hasonlatosság a Rosenbergék ügye és a félszázad előtti Dreyfus-per között. Ott bünbakk kellett mások bűneinek elpalástolására, itt “elrettentő példaadást” kellett statuálni mindenáron. A legkiáltóbb különbség viszont az, hogy Rosenber- géknek nincs — mint volt Dreyfusnak — egy Zola Emilje, aki megírná az ő világrengető “J’accuse” (Vádat emelek!) cikkét, amely végső eredményben Dreyfus tisztázásához és hamis vádlóinak a bukásához vezetett. Itt csak arról lehet szó, hogy egy párszázezer törvénytisztelő, bátor ember kiáll és követeli a Rosenberg-per újratárgyalását. Minden tisztességes, igazságszerető egyénnek lelkiismereti kötelessége, hogy legalább ennyit megtegyen!” cr^-9 Tudni kell, hogy a “Chicago 7” közül négy — a többség — zsidó. A két védőügyvéd közül legalább az egyikről biztosan tudom, hogy szintén zsidó. És az “igazságszolgáltatást” képviselő Hoffman szövetségi biró ugyancsak zsidó. Viszont — legjobb tudomásom szerint — a 12 esküdt között egy zsidó sem akadt... A 18 év előtti esetben a biró pályafutásának elején — remegett arra a gondolatra, hogy ha emberségesen tölti be a szerepét, hitsorsosai iránti részrehajlás gyanúja alá esik és karrierje veszedelemben forog; a “Chicago 7” bünperét egy 74 éves, karrierjének utolsó stációjit járó biró vezette le, aki számára elviselhetetlennek látszott az a lehetőség, hogy az ő hosszú, “makulátlan” pályafutását a hitsorsosai iránti elfogultságnak a gyanúja árnyékolja be. .. Mindkét biró döntése azonos motívumból született meg. .. A szerintem ártatlanul kivégzett Rosenberg-há- zaspár tetemei már régen elporladtak. Szerencsére a “Chicago 7” bűneire nem lehetett halálbüntetést kimérni. Ha lehetett volna, a biró ur valószínűleg attól sem riadt volna vissza, hiszen nyilvánvaló, hogy — törik-szakad! — a maximális büntetés ott volt a tarsolyában elejétől fogva.. . Előrehaladott kora ellenére is remélem, közöttünk marad mindaddig, mig a felsőbb bíróságok ki nem mondják ebben a perben az utolsó szót, amely —• amerikai szólásmóddal élve — nem lesz valami díszes toll a kalpagjában... (1970. feb. 22.) JL
