Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-20 / 12. szám

Thursday, March 20, 1969.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

11

Túlélni: ez a mi korunkig minden nyelven any- nyit jelentett, mint túlélni egy háborút; a háborút, az éppen soron következőt, az elkerülhetetlent, Túlélni — ez volt a cime néhány héttel ezelőtt gondolatmenetem első felének — a mai korban nemcsak azt jelenti, hogy el kell kerülni a háborút, hanem azt is, hogy az emberiségnek túl kell élnie a “béke veszélyeit’’. Ezek természetesen azért is veszélyesek, mert kiválthatják a nukleáris háborút. A béke veszélyeinek nevezik nyugati természettudósok és szociológusok mindenekelőtt a túlnépesedést és a veszély szemszögéből ezzel fordított arányban összefüggő táplálékhiányt; a gépek fokozódó uralmát és ezzel kapcsolatban a szabad idő megoldatlan kérdését; a légkörnek és azáltal serdülő szervezetnek nukleáris fertőzését és még néhány kisebb veszélyt, amelyek közül egyik-másik túlságosan szakszerűnek és jelentéktelennek hat, de az iparosodott országokban egyre fontosabb, például a vizek elszennyeződése.

Ezekre a veszedelmekre hívták fel a figyelmet azok a francia, angol és amerikai természettudósok (az angolok között a londoni magyar Gábor Dénes professzor), akiket az Unesco afféle rádió- kerekasztal köré ültetett, hogy több beszélgetésben és vitábán közös erővel vizsgálják meg a túlélés, a béke és a tudomány viszonyát. Szocialista országokból senki sem vett részt ebben a vitában, s ez egyrészt sajnálatos, és az Unescónál szokatlan is, másrészt azonban lehetővé teszi, hogy a vita alapján a nyugati értelmiség “tulélésszemlé- letét”, aggodalmait, reménységét, felismeréseit és túlzásait alaposan szemügvre vehessük.

Érdekes volt például megfigyelni, hogy ezeknek a tudósoknak, akik mind a béke tevékeny hívei — két Nobel-békedijas volt köztük, Linus Pauling és Philip Noel-Baker —, milyen rossz a lelkiismeretük. Úgy értem, hogy hazáik sok vezető politikusa helyett is őket furdalja a lelkiismeret. Az Oppenheimer-ügyről ismeretes ez a jelenség; a tudós úgy érzi, hogy ő a felelős az atomháború eshetőségéért és a béke imént felsorolt veszélyeiért is, mert hiszen a tudomány fejlődése nélkül ezek nem jöttek volna létre. Az ember azi elmúlt huszonöt év alatt, állapították meg, jobban megváltoztatta létének körülményeit, mint az előző tízezer évben. (Ami a legfejlettebb országok technikai-tudományos vívmányait tekintve, feltétlenül igaz.)

Beszéltek arról, hogy az ember feltalálta és használhatóvá tette az anyag titkát, sajnos, elsősorban bomba alakjában. Megtörtük a bolygónk vonzóerejét, sajnos, először interkontinentális ra-- kéták formájában. A DNS fölfedezése és a molekuláris biológia révén kéznyujtásnyira jutottunk az élet titkának birtoklásától, de előállítottuk a botulin toxint is, amelyből fél kiló elég ahhoz, hogy minden emberi életet kioltson a földön.

Az olvadó jégpáncél

Mit tehet a tudomány? Mit a tudósok, akik részben létrehozták az uj ember uj környezetét és ezzel az ellentmondásokat ; és megteremtették

— javarészt akaratuk ellenére — a félelem uj dimenzióit is ? Az Unesco tudósai a választ keresve tovább elemeztek és még mélyebbre nyúltak. A mélyet itt csak képletesen használom, mert egyik első vizsgálódásuk legalább annyira hatolt a magasba, mint a mélybe, és meg is maradt a föld felszínén. A bioszféráról van szó, amit költőien — vagy tudósian? — az “emberiség családi birtokának” neveztek. A kép nem éppen vigasztaló.

Ez alatt a bizonyos huszonöt év alatt például az iparosodás következtében 10 százalékkal megnövekedett a levegő széndioxidtartalma. Ez annyit jelent, hogy a következő emberöltő alatt bolygónkon az átlag hőmérséklet 3,6 fokkal növekedni fog. Nem tudományos fantasztikus film kivonatát mondom el, hanem azokat a veszélyeket, amelyek az emberiség túlélését fenyegetik. Ha a hőmérséklet emelkedését nem sikerül megállítani

— mondják a tudósok —, ennek az évszázadnak a végére a Déli-sark jégpáncélja olvadni kezd. Egy újabb évszázad alatt a tenger szintje tizenkét méterrel emelkedik. Kontinensek zsugorodnak össze és szigetek süllyednek el. Olyan ez, mint

egy rossz Orion űrhaj ótörténet. De nem is kell a tudományos fantasztikus regények és filmek kellékeit felidézni. Itt van például az a mai fejfájdi- tó tény, hogy már jelenleg sincs a földön húsz év alatti gyermek és ifjú, akinek csontrendszere ne tartalmazná a radioaktiv sugárzás roncsoló hulladékát, a stronciurii 90-et.

A tudósok azért idézték fel ezeket az antiutó- piákat, mert nemcsak azt szeretnék megakadályozni, hogy a világ a nukleáris háború lángtengeré- ben semmisüljön meg, hanem azt is, hogy a fegyverkezési verseny hibájából az anyák stronciumos szervezete szörnyszülötteknek adjon életet. Vagy, hogy földünket uj özönvíz borítsa el.

A tudomány bűvös köre

E kiváló tudományos elmék egyetértettek abban, hogy a bioszférát fenyegető veszélyre és a többire is, nem elegendő csak tudományos választ adni. “Mi nagyon okosak vagyunk — mondotta gúnyosan Pierre Auger, a Sorbonne tanára, az Európai Űrkutató Szervezet volt igazgatója. — Mi minden tudományos vagy műszaki problémára megtaláljuk a megfelelő tudományos vagy mii- szaki megoldást. De ezzel bűvös kört, vagy' inkább ördögi spirálist hozunk létre. Az uj tudományos és műszaki megoldásokból ismét uj problémák fakadnak és igv tovább.”

Talán a komputerek, ezek a mesterséges agyve- ‘lők jobb megoldást tudnak találni ? Meglepő volt, mennyire szárazon, valósággal kiábrándultán beszéltek a számitógépekről. Először is rámutattak arra. hogy a komputer ma a nyugati világban mindenekelőtt óriási üzlet. Tizenöt évvel ezelőtt kiszámították, hogy az amerikai gazdaság, a tudomány az államigazgatás, az oktatás, a közlekedés és a hadsereg minden számitását tíz (!) komputer el tudja végezni. A mai napig csak az Egyesült Államokban harmincezer komputert adtak el, Európában perjig hat- vagy hétezret. Kiderült, hogy a Parkinson-törvény a számitógépekre is alkalmas. Nemcsak minden Íróasztal tud munkát adni egy másik Íróasztalnak, hanem minden komputer egy másik komputernek. Gábor Dénes szerint jelenleg a számitógépek kapacitásának csak egy százalékát használják fel olyan munkák teljesítésére, amire a számitógép specifikusan alkalmas. A legszebb példa erre a fehérjék szerkezetének a felkutatása, mert erre az ember komputer nélkül valóban képtelen lett volna. A számitógép egyelőre nem teljesiti legfontosabb feladatát, az előrelátást, mert — mondották — a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok között még nem tudják, esetleg nem is akarják a megfelelő adatokat a számi tógépekbe betáplálni.

Ezért a tudósok az utolsó előtti kerekasztalvi- tájuk végén azt javasolták, hogy ha a tudomány önmaga nem képes választ adni az ember rohamos fejlődésének problémáira, akkor újra végig kell gondolniuk a tudomány szerepét a társadalomban, a tudomány és a társadalom viszonyát. A tudósok azt is vizsgálták, nem tartozik-e az ember természetéhez a háború. A természetrajzból indultak ki: Vannak agresszív állatok és a félelmet is ismerik. De a szervezett agesszió, egyszóval a háború nem az élőlények, tehát nem is az ember természetéből folyik. E tudósok más-más tudományos érvelések fegyverzetében, más-más világnézeti forrásvidékekről elindulva, ugyanazt

»••••••••••••••••••••••••••••••••••••••a

MÉG KAPHATÓ 1

■ •

| KÉKESDI GYULA:

f NÉGY ORSZÁG VIHARAIBAN |

• cimü könyve {

« •

• (Bebrits Lajos élete) J

• •

« A könyv Bebrits Lajos jegyzetei, visszaemlékezé- •

• sei, a családtagoknak, barátoknak, egykori mun- •

• katársaknak elbeszélései nyomán készült.

• *

,• Sok képpel, kemény kötésben, 404 oldalon

« ÁRA 2 DOLLÁR •

• Rendelje meg még ma a Magyar Szó Kiadó- •

g hivatalától, 130 E. 16th St, Kew York N. Y. 10003 *

mondták, amit a nemzetközi békemozgalom, a szocialista tudomány régóta kijelentett: a háború nem elválaszthatatlan része az ember természetének. Á

Ki él a huszadik században?

A következő megvitatott kérdés viszont elvitte a helyes felismerés útjáról a természettudósok gondolatmenetét. A nagy fokú technikai változás következtében úgy látják, hogy miközben az emberiség egyharmada valóban a huszadik század harmadik harmadában él, vagyis az atomerő, a számitógép, az automatizálás, az űrhajózás és a tömegkommunikáció korában, addig az emberi faj másik kétharmada még mélyen visszamaradt a tizenkilencedik században, egyes népek pedig egyenesen a tizennyolcadik század társadalmi, gazdasági és emberi viszonyai között ébiek. Az> emberiség kétharma< 1 ának legfőbb gondja még ma is az, lesz-e másnapra ebédjük. Nem hal-e meg alultáplált gyermekük ? Az Unesco egy legújabb kimutatása szerint egy ma született csecsemő várható életkora a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban hatvanhat év, Gabonban csak huszonöt, Guineában huszonhat, (Magyarországon hatvanhét.)

A tudósok az iparosodott országok és az elmaradt népek közti aránytalanságban látják korunk legfőbb ellentmondását, az első számú “békés veszélyt”, amely szerintük háborúhoz vezethez és ezért ennek megoldása a legsürgősebb. Rámutatnak arra, hogy ezt az aránytalanságot a túlnépesedés és a táplálékhiány napról napra növeli, hi szén éppen a szegény és éhes népek szaporodnak leginkább. Ezért úgy fejezték ki magukat, hogy ez elmúlt huszonöt év alatt a konfliktusok és a félelem valóságos uj dimenzióra tett szert.

Világos, hogy itt a tények és az adatok helytállóak, de az ezekből levont következtetések félrevisznek. Az emberiségnek korunkban nem az iparilag fejlett és a fejletlen vagy fejlődő népek közti aránytalanság a fő ellentmondás, hanem természetesen a társadalmi rendszerek ellentéte. Ez nyomban világossá válik akkor, ha felismerjük, hogy az iparilag fejlett tőkésállamok ennek a bizonyos- többi kétharmadnak a fejletlensegébol változatlanul hasznot húznak; mig a szocialista országok kapcsolata a harmadik világ népeivel a volt gyarmati országok támogatása és a kölcsönös előnyök jegyében alakul.

A túlélés “képlete”

A béke és a háború fő kérdése azonban változatlanul a különféle társadalmi rendszerek békés koegzisztenciáján múlik. A világ iparilag fejlett és fejletlen részekre való osztása és a köztük való ellentét előtérbeállitása — mégha olyan tiszteletre méltó és megbecsülést érdemlő módon történik is, mint e kerékasztal részvevőinek ajkáról —, végül is elhomályosítja a tényleges viszonyokat. Világos, hogy a békés együttélésért folyó hosszú, bonyolult, érzékeny, sokrétű gondolati munkát nem lehet úgy véghezvinni, hogy éppen az értelmiségiek ne legyenek tekintettel erre, az alapokat meghatározó helyzetre.

Természetesen egyet lehet érteni azzal a legfőbb óhajjal, amelyet a kerékasztal tudósai egyhangúan fejeztek ki: a háborút törvényen kívül kell helyezni. Végső következtetésüket természet- tudósok módjára egy ismerős ihletésű képletbe sűrítették: “Tulélés=tudomány+béke.” Csakhogy sem a tudomány, sem a béke nem védheti meg magát egymagában. Mindkettőjüknek feltétele a társadalomban van. a társadalmi rendszerekben és azoknak viszonyában. Ezért hadd rövidítsem le a képletet, így: túlélés ^társadalmi haladás.

B. I.

Majomtenyésztés Szocsiban

A Szovjetunióban két nagy központi intézetben, foglalkoznak az emberszabású majmokkal kapcsolatos kutatásokkal. Az egyik a Fekete-tenger partján, Szuhumiban van, és 36 hektárnyi szabad terület tartozik hozzá. A másik a Leningrád melletti Koltusiban működik. A kísérleti állatok utánpótlására a közeljövőben tenyészállomásokat hoznak létre, többek között a sziuhumi központ mellékállomásaként Szocsiban. A szocsi tenvészállo- más a tévék szerint 1971-re készül el, kiinduló állománya 3,000 majom lesz, és ugv számítanak, hogy az évi szaporulat eléri majd az ezret,

A túlélés 'képlete”