Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-10 / 10. szám
8 Thursday, March 6, 1969. Kiss Józseí és az amerikai magyarság ________________________________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Deák Zoltán beszéde a newyorki Kiss József emlékünnepélyen 1968 december hó 15-én "Felrepülök ekkor gondolatban Túl a földön, felhők közelébe..." PETŐFI A múlt század hatvanas éveiben, egy nyári hajnalon egy kőszáli sas szállt fel a “zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes” tájai egyik bércéről, valahol a vereckei hágó közelében. Nyugati irányba szállt. Sasszemei a madarak királyához illő méltóságteljes nyugalommal tekintettek végig az alatta elterülő isteni látványon. A felkelő nap első sugarai biborral vonták be az északnyugati irányba húzódó erdős Kárpátok ormait, éppúgy, mint a délkelet felé elnyúló Máramarosi Havasok egetverő, végeláthatatlan, hófehér láncolatát. A fenséges ormok között megannyi ezüst láncként villogtak a bővizű havasi patakok: a Latorca, a Sztrij, a Tarac, a Talabor, távolabb az Ung, a La- borca, az Ondóvá. A roppant bércek alján, az enyhébb dombokat, kies völgyeket a télizöld, szegfű, sisakvirág, szarkaláb borította beláthatatlan kiterjedésű smaragd szőnyegként. A hegyek oldalait bükkösök, tölgyesek, fenyvesek fedték, amelyek e reggelen a favágók fejszecsapásaitól, gőzfürészek berregésétől visszhangoztak: kellett a fa a vasutak építéséhez, ami ezidőtájt vette kezdetét országos méretekben. Szállt, szállt a sas nyugat felé... A hegyek las- sankint dombokká, a dombok tejjel-mézzel folyó siksággá simultak, beláthatatlan kiterjedésű kövér földekké, áldásos szántóföldekké, pázsitfüves dús legelőkké, melyeket itt-ott lombhullató erdők, szőlők választottak el egymástól. És "a tanyáknál szellő lágy ölében ringatózott a kalászos búza .. De mi csillog ott messze délre, a távolban? Csak nem ezer négyzetkilométeres ezüstös tükörtábla: az ecsedi láp, buján telítve kákával, náddal, fűz s rekettyebokrok millióival, benépesítve évezredek óta ott élő állat- és madárvilággal: vadludak, sármányok, harkályok, nádi fülesbaglyok, vizi rigók, daruk, szürke és törpe és dobosgémek tizezreivel. a vadászó urak paradicsoma, a kosárfonásból élő szegény parasztok éltetője. A folyók partján, utak kereszteződéseinél, zsúppal fedett parasztházakból álló falvak fehérlettek, közepükön százados ódon templomokkal. Határjaikban fehérgatyás parasztok százai dolgoztak serényen, aratás ideje volt, villogtak a kaszák, vidám nótaszó mellett, serényen kötötték a kévéket az asszonyok, gyermeklányok, fiuk. vagy hordták a vizet a szomjas dolgozóknak. És amerre a sas szemei tekintettek, a patakok ezüst szalagjaival valami uj ezüstös esik vetekedett: az újonnan lefektetett vasúti útvonalak sinei ágaztak szerte a szélrózsa minden irányába: a szabadságharc vérbefojtása óta eltglt 10—14 esztendő alatt megtízszereződött a vasúti útvonalak hossza. A magyar történelem egyik keserű iróniájaként az osztrák elnyomók kezdték valóraváltani Petőfi Sándor hatalmas prófétai intését: "Száz vasutat, ezeret csináljatok, csináljatok Hadd fussák be a világot Mint a testet az erek." A vasutak kereszteződésénél a sas szemei a nagy alföldi magyar mezővárosok körvonalain suhantak át: Mátészalkán, Nyíregyházán, Debrecenben, az ősrégi kálvinista Róma kéttornyú templomán.. . Debrecenen túl a hortobágyi puszta délibáb világa fölött iveit át a sas, ahol: "Méneseknek nyargaló futása Zug a légben, körmeik dobognak Csikósok kurjantása hallik S csattogása hangos ostoroknak." Átszállva a Hortobágy fölött Ősegénél elérte sasunk a legmagyarabb folyót, a kanyargó Tiszát, melynek túlsó oldalán egy kis palóc falu templomában delet harangoztak. A falu neve Mezőcsát. Az északra kékellő Bükk és Hegy alj a között Miskolc és azontúl Rimaszombat voltak láthatók. Szállt, szállt a sas nyugatra, egyre nyugat felé, amig ismét hegyek váltották fel az alföldi rónákat, erdők a réteket, mezőket. A Bükktől innen a Mátrától jobbra, erdőtől körülövezett kies mezővárosok: Pászló, Eger, Mezőkövesd tűntek fel. Magasabbra kellett a sasnak szállnia, mint egyre magasabb hegyek tűntek fel s akkor midőn a Mátrán túl minden eddiginél szélesebb folyamot pillantottak meg éles szemei, a Dunát és a Duna kanyarulatától délre minden eddiginél nagyobb várost, a régi és mégis uj metropolist: Pestet, a felhők fölé szállt és... eltűnt szemeink elől... A sas szárnyain tekintettünk végig azon a Magyarországon, amelyet Kiss József ismert és látott, melynek kora ifjúsága, mondhatni gyermekkora óta szerelmese, rajongó hive, később laureátus poétája volt. Azon a Magyarországon tekintettünk végig, melynek tipikus magyar parasztjai megszólalásig hü portréit a magyar festészet olyan nagy géniuszai mint Thán Mór, Madarász Viktor és mindenekfölött Munkácsy Mihály festményei őrizték meg mindmáig számunkra. Petőfi Sándoron kívül egyetlen magyar költő nem járta be Magyarország minden részét, nem fonódott össze oly szorosan a néppel, elsősorban a falusi és kisvárosi magyarsággal, mint Kiss József. És ez annál figyelemreméltóbb, mert Kiss József zsidó volt, és a magyar parasztságban — mint minden más nemzet parasztságában — mint tudjuk, az évszázados tudatos agymosás következtében, mindenkor megvolt és ma is megmaradt még — bizony még a szocializmus kezdeti stádiumában is, a nemzeti sovinizmus és antiszemitizmus bizonyos mértéke. De nem fér kétség ahhoz, hogy Kiss József oly rajongással, oly sugárzó őszinteséggel szerette a magyar népet, a magyar életet, a magyar eget, a magyar rögöt, a magyar nyelvet, hogy ez a túláradó, fon-ó szeretet elolvasztott minden kicsinyeskedő, leereszkedő hajlamot az egyszerű emberekben és a magyar nép — ha nem is az uralkodó osztály —szive megnyílt előtte, miként megnyílt előtte nagy mecénásának, Nt. Almá- si Balog József serkei református lelkésznek szive, aki elsőnek ismerte fel a mezőcsáti zsidó fiúcskában lappangó hatalmas tehetséget és bevezette őt a magyar irodalom, a magyar történelem egyaránt szivet gyötrő és szivet emelő gyönyörűséges fejezeteibe. Csak ilyen izzó szerelem válthatott ki egy magyar hóból, ilyen, a költészet határán szinte tui- cmelkedő, himnuszjellegü sorokat: "Ó tűzz le forrón az én szép hazámra; Legizzóbb lángod, te nap ide vesd. Hogy kétszer érjen a rónák kalásza S kétszer piruljon a szőlőgerezd. Forrald merész nagy tettekre vérünk. Ha lankad a hit s csügged a remény És aranyozd be a mi szegénységünk. Te arany nap, az égbolt tetején." E költemény elején Kiss József rámutatott a magyar nép Ínségére, szegénységére. Kiss József bejárta az akkori Magyarország minden zege-zugát, vérző szívvel észlelte az elnyomatást, a nyomort és az ínséget. Szerető szive úgy vélte, hogy ha évente kétszer volna aratás Magyarországon, talán, kétszer annyi kenyér jutna a magyar- dolgozók asztalára. Vajon gondolt-e arra, hogy ha kétszerannyi búza teremne, az csak az osztrák elnyomókkal egyhuron pendiilő és a magyar népet egyformán kizsákmányoló magyar nagybirtokosok és zsíros parasztok vagyonát növelné? Költészete további alakulása azt sejteti velünk, hogy tudta. Különben hogyan magyarázhatjuk a váratlan szakadékot e világszép RÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA 1437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y. (A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-8484. Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva strófa közepén, amidőn a naphoz intézett fohász után — melyben a szőlőgerezd kétszeri érlelését ké ri — hü'telen, minden átmenet nélkül beleveti az indulatos kérelmet, hogy: "Forrald merész, nagy tettekre vérünk!" Milyen “merész nagy tettekre” gondolt Kiss József? Erre a kérdésre értekezésünk végén még visszatérünk. Most csak arra mutatunk rá, hogy amily izzó szeretettel vonzódott a magyar néphez, éppoly hűséggel ragaszkodott ősei zsidó hitéhez. És éppoly mélységes aggodalommal és borzalommal észlelte és kommentálta a keresztény úgynevezett civilizáció évezredes rákfenéjét, az antiszemitizmust. E szivmarcangoló aggodalom prófétai magaslatokra emelte költészetét az “Ár ellen” c. versében, amely a múlt század második felében számos országban a zsidó liturgia szerves részévé vált, melyet mindennapi gyászimaként használtak zsidó- hitközségek százaiban: "Zord századokból éji rém Jár szerte a föld kerekén. Szemében máglyafény lobog LEHET, IDE IS BEKOPOG. Országról jár országra szét. Miként a pestis: útja vész. Meghal nyomán az irgalom S elveszti ősjogát az ész Téboly dühöng fent és alant Megszáll boldog és boldogtalant S AZ EMBERBŐL KIT ELRAGAD CSUPÁN A PUSZTA NÉV MARAD! (A hangsúlyozás a miénk. — D. Z.) Kétlem, hogy van a világirodalomban egyetlen más példája a nácizmus több mint félévszázaddal előbbi megjóslásának, a nácizmus által brutalizált emberi lélek ily rettentően hü elemzésének. Eltekintve életének legutolsó szakaszától, Kiss József költészete szakadatlan fejlődést mutat a pa- rochializmustól az egyetemességig, a nacionalizmustól az internacionalizmusig, a csupán saját népéért aggódó, a saját fajtáját, saját hitét féltő magyar zsidó költőtől az egész emberiséget szivébe záró profétikus lírai nagyságig. “Dózsa” c. versében a magyar urak által tüzes trónon megkínzott és kivégzett népvezérben már nemcsak a magyar parasztság vértanúját siratja és méltatja, hanem a “születés által megalázott” minden elnyomott, megalázott ember halhatatlan bajnokát. Figyeljük csak e hatalmas vers eme sorait: "Mig az ember jog tiporva senyved S hazugság marad a legszentebb, Mig könny vér patakba folynak És átka lesz csak a nyomornak, Mig egy szív lesz, mely fellázad Hogy születés megalázhat Megalázhat, pokolra vethet: DÓZSA LELKE MEG NEM PIHENHET!" Szivbemarkoló gondolat az, hogy Kiss József a magyar zsidó költő, amikor szerte a világon eltiport, a születése miatt megalázott — gondoljunk csak a gyarmati színes emberek, köztük az amerikai néger nép millióira — emberiség megváltásáról beszélt, akkor is magyar embert: Dózsa Györgyöt tüntetett fel a megváltás, a felemelés szimbólumaként! Miként a 19. század második felének legtöbb magyar költője, Kiss József sem tudta kivonni magát Arany János költészetének, különösen ballada költészetének bűvös hatása alól. Balladái, amelyek abban az időszakban igen népszerűek voltak — elég ha csak Simon Judit c. verse nagy sikerére gondolunk — késői gyümölcsei a nagy magyar géniusz befolyásának. Kiss József azonban nem a balladáival emelkedik a magyar költészet halhatatlanjai közé, hanem a 19. és 20. század nagy társadalmi problémáit lelke izzó katlanában gyémánttá csiszolt olyan műremekekben, mint a “Tüzek” és a “Knyáz Potyemkin” c. verseiben. Ezekben a már a költői hivatás legnagyobb magaslatáig eljutott költővel állunk szemben. Olyannal, amilyennel Ignotus jellemezte az igazi nagy köböket: “Az a poéta hivatása, hogy kimondja a legtalá- löbbat és a legokosabbat. Hogy hallja a füvek no- (Folytatás a 12-ik oldalon)
