Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-02 / 1. szám

Thursday, January 2 Í.969. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD H€TV€G! Cevéc írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Széljegyzetek a Pueblo kalandhoz Ha meggondoljuk, hogy a Pueblo kémhajó fog- lyulejtése körüli diplomáciai bonyodalom kérdésé­ben az északkoreai népköztársaság feltételei egy pontocskát sem változtak 1968 februárja óta és ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államok kormánya Karácsony előtt két nappal végre alá­írta az északkóreaiak változatlan feltételeire ala­pított okmányt, akkor jogosan feltehetjük a kér­dést: miért kellett ennek az áldatlan ügynek ily hosszú ideig elhúzódni, mikor a megoldásnak ez a módja tiz hónappal ezelőtt is adva volt Wash­ington számára?! Tudom, vannak, akik igy érvelnek: “Egy nagy­hatalom—mint az USA—nem hunyászkodhatik meg egy jelentéktelen, liliputi országocska előtt, kivált egy ‘istentelen’ kommunista országocska előtt; nem vallhatja be a vétkét vagy tévedését és nem fejezheti ki a sajnálkozását a történtek fe­lett és még kevésbé tehet olyan Ígéretet, hogy a jövőben hasonló cselekmények elkövetésétől tar­tózkodni fog. Az amerikai nemzeti büszkeség az ilyen megalázkodást nem engedi meg! Köznevet­ségnek tennénk ki magunkat, ha egy ilyen tartal­mú okmányt aláírnánk.” Hát azt meg kell hagyni, hogy Washington — amenyire én tudom— még sohasem ismerte be egyetlen hibáját, még akkor sem, amikor a tet­tenérés esete forgott fenn. Jól emlékszünk az U-2 kémrepülőgép világraszóló botrányára. Először rendületlenül tagadtuk az ily repülőgépeknek még a létezését is. Később—mikor legnagyobb megrö­könyödésünkre kiderült, hogy úgy a lelőtt gép, mint annak a pilótája az oroszok kezében van— Eisenhower “férfiasán” beismerte, hogy hasonló kémkirándulások Oroszország felett úgyszólván napirenden vannak és mentségül azt hozta fel, hogy mivel Oroszország “zárt társadalom”, az in­formáció-szerző “inspekciónak” csak ez az egyet­len módja áll nyitva az Egyesült Államok számá ra. DE SAJNÁLKOZÁSÁT NEM VOLT HAJ­LANDÓ KINYILVÁNÍTANI. Arra is jól emlék­szünk, hogy ez a kinos botrány pont akkor tör­tént, amikor a négy nagyhatalom fejei éppen a békés koegzisztencia megszilárdítása érdekében konferenciáztak Párizsban és Eisenhower tudta, hogy ennek a nagynehezen összehozott ülésnek a sikere vagy kudarca azon múlik, hogy hajlandó-e valamilyen formában kiengesztelni az indokoltan felháborodott Szovjetet, de ő inkább megkockáz­tatta a konferencia zátonyra futását, semhogy csak annyit is mondott volna: “We are sorry.” (Ekkor mondta a még szenátorsorban lévő Kenne­dy, hogy ő bizony Eisenhower helyében megkö­vette volna a Szovjetet.) Ilyenformán Eisenhower- nek sikerült a szépen indult és eredményekkel biztató csúcskonferenciát felrobbantani. Ezt a rövidlátó magatartást én nem a “nemzeti büszke­ség” javára, hanem a vezetők ostobaságának a ro­vására irom . . . C+J> Aláírni egy okmányt, amiről azt állítjuk, hogy az első szótól az utolsóig koholmány, sokkal na­gyobb csorba a “nemzeti becsületen,” mint ön­kéntesen beismerni egy baklövést vagy szándé­kos jogsértést. Hiszen maga az aláírás ténye egyenlő a “meghunyászkodással.” Senki sem kónyszoritetfe az Egyesült Államok nevében tár­gyaló tábornokot, hogy kormánya nevében alá­írja az okmányt. Engem senki sem tud meggyőz­ni, hogy annak a kormánynak, amely tizezerszám- re áldozza fel az amerikai fiatalságot egy esztelen és erkölcstelen háború folytatásáért 82 fogolynak a sorsa annyira a szivén fekszik, hogy az ő ked­vükért hajlandó egy hamis okmányt aláírni... Ha oly mélységesen aggódtak Washingtonban a 82 fogoly sorsa felett, akkor—ugyanezen az áron! —már 10 hónappal ezelőtt kiszabadíthatták volna a Pueblo tisztjeit és legénységét. . . Most aztán valóban közröhej tárgyává tette ma­gát a washingtoni agytröszt. Egy egyszerű sajnál­kozással és egy olyan ígérettel, hogy a jövőben Idézetek Az uj Oroszország. Azért nem Írok itt Szovjet­uniót, mert “Along the Roads of the New Russia” a cime Hans Koningsberger uj könyvének; ezt a könyvet, illetve ennek egyes részeit kritizálta Thomas Whitney a N. Y. Times-ben, mondván, hogy az iró tévedett, amikor azt irta: a szovjet orvosi szolgálat egyenrangú azzal, ámi Nyugaton a legjobb. “Ha Mr. Koningsberger egy napot töl­tött voina vidéken kórházban, nyilván más ered­ményre jutott volna.” Erre válaszolt az iró, hogy nem egy, hanem több napot töltött ilyen szovjet kórházban, “amely ugyan nem volt fényes, mint a mi luxuskórházaink, de technikailag felért ve­lük. Ami pedig azt illeti, mit kap ott az ember a pénzéért, az végtelenül felette van az amerikai viszonyoknak. Viszont nem tudom, töltött-e Mr. Whitney egy napot vagy akár csak egy órát is a Bellevue-ben, vagy a Roosevelt mentő-osztályán.” Le Monde (Páris). Idézet egy itt megjelent le­vélből: “Bravo Madame Mercuri (hires görög filmszinésznő, a diktatúra ellensége), bravo Mon­sieur Malraux (nagy francia iró, miniszter); és bi’avo a többi kiválóságnak, akik kegyelmet kér­tek Alexos Panagulisnak (görög szabadsághős, akit halálra, de aztán a világ felháborodására csak életfogytiglanra ítéltek). Egyetlen ártatlan em­ber halála is nagy tragédia és szégyene a felelő­söknek. De tudják-e ugyanezek, hogy a legopti­mistább számítások szerint is több százezer em­ber halt már éhen Biafrában és újabb százezreket fenyeget ez a sors?” A John Birch Soviety (szélső jobboldali, fasisz­ta, ellenforradalmi egyesület) elnöke, Mr. Welch, adománykérő körlevelében azt irta, hogy a nem­zetközi összeesküvők, akik Washingtonban és Moszkvában uralkodnak, attól féltek, hogy egy újabb libei'ális elnök megválasztása az U.S.-ban antikommunista forradalmat keltene. Ezért jelöl­tették Humphreyt, tudván, hogy ez el fogja vesz­teni a választást Nixonnal szemben. A befolyáso­sak úgy látják, sokkal többet tudnának tenni a kommunizmus érdekében egy Eisenhower-tipusu kormány alatt. (Szó szerint idézem a N. Y. Ti- mes-et!) Mr. Shoemaker, közép-nyugati farmer azt mond­ta; “Manapság nem lehet a fiukat a farmon tar­tani. Mind a városokba mennek és nem jönnek vissza.” Ez a “Landflucht” (német szó: menekü­lés a faluból), régóta világjelenség, mindenütt ál­landóan csökken a parasztok, ill. farmerek szá­ma és számaránya ; csak a magyar emigráció el­lenforradalmi lapjai tüntetik ezt fel, mint a ma­gyar kormány paraszteiienes politikájának követ­kezményét. Tény az, hogy a magyar mezőgazda­ság, kivált az utóbbi években, feltűnően fejlődött, kivitele emelkedett és hogy miképen látja el a magyar fogyasztókat, arról mindenki meggyőződ­hetett, aki újabban Magyarországon járt. És az is igaz, hogy ma már a parasztok fiai közül soka* visszakivánkoznak a faluba, oly magasra emelke- dett ott az életnívó és ma már maguk a szövetke­zetek gondolkoznak azon, visszavegyék-e a “hűt­leneket”. 1 Hans J. Morgenthau ismert külpolitikai szakér­tő irja a N.Y. Times-ben: “A délvietnami kor­mány képtelen békét kötni, mivel vezetőinek élet­érdeke a háborút folytatni; ezen múlik politikai jövőjük, sőt talán életük is. A saigoni kormány­nak — amelyet a legtöbb vietnami törvénytelen­nek tart — eltűnése a békekötés előfeltétele. És erre a kormányra bíztuk rá a békekötést, amivel önmaga bukását mondaná ki!” “Ha valóban gyorsan be akarja fejezni a hábo­rút, meg kell vonnunk segítségünket e kormány­tól és ezzel alá kell ásnunk létét. Fennáll a ve­szély, hogy ők szabotálják a megegyezést, meg­tagadva a Nemzeti Felszabadító Front elismeré­sét, amely pedig a nép támogatását élvezi és a dél-vietnami politikai hatalom birtokosa. A kor­mány pedig kizárta a politikai életből és bebörtö­nözte azokat, akik megegyezést kerestek az NLF- el.” “Miután elmulasztottuk az alkalmat, polgári kormányt létesíteni Saigonban és sorsunkat ösz- szekötöttiik a katonai juntával, a fájdalmas v&. lasztás előtt állunk: folytatni a háborút, hogy * junta hatalmon maradjon, vagy megbuktatni azt, hogy a háborút befejezzük.” . Madrid. — A Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta az Isabel Luisa Alvarez de Toledo hercegnőre kimért egy évi börtönbüntetést. A vád a hercegnő ellen az volt, hogy megszervezte a szegény parasztok tüntetését, melyen nemrégen földosztást követel­tek a kormánytól. tiszteletben tartjuk Észak-Korea felségvizeit, már hosszú hónapokkal ezelőtt nemcsak a foglyokat kaptuk volna vissza, hanem az állítólag százmillió­kat érő kémhajót is. De nem!— ez sértette volna “nemzeti önérzetünket”. . . De az, hogy tizhónapi alkudozás után aláírunk egy állítólag hazug ok­mányt és lemondunk a pazarul felszerelt kémha­jóról: öregbiti a nemzeti önbecsülést és büszke­séget . . . Hát ezen csak a Mennyei Adminisztrá­ció tud eligazodni de még az is nehezen . . . C-fJ> A Pueblo parancsnoka az állítja, hogy a kisza­badulást megelőzi» héten ő és togolytársai a leg­kegyetlenebb, koncentrált kínzásoknak és bruta­litásnak voltak alávetve. Ezt a vádat roppant ne­héz összeegyeztetni az amerikai tudósítóknak az­zal az egybehangzó jelentésével, hogy a foglyok egytől-egyig a saját lábukon, felemelt fővel és katonás tartással tették meg az utat a két hídfő között, mely a kettészelt Koreát összeköti. Még nehezebb hitelt adni e vádnak már csak azért is, mert a logika éppúgy, mint a kommunista propa­ganda-érdek homlokegyenest ellenkezik vele. Azt még meg tudnám érteni, hogy a fogság hosszú hó­napjai alatt kíméletlen bánásmódban volt részük az amerikaiaknak, de pont az utolsó héten himes tojásként kezelték őket, hizlaló-kúrára fogták őket, tiszta fehérneműt és egyenruhát adtak nekik, stb. — ennek lett volna némi propaganda-értéke ... De hogy pont a kiszabadulásuk előtt verjék őket agyba-főbe, hogy a sebek és zuzódások a televí­ziós kamerákon keresztül világszerte demonstrál­hatók legyenek—az sehogy sem csúszik le a tor­komon. Bucher parancsnok állítása szerint a kom­munisták nyomást gyakoroltak reá és tiszttársai­ra, hogy fogságuk ideje alatt az északkóreaiakra kedvező, de valótlan kijelentéseket tegyenek. Na­gyon is elképzelhető, hogy kiszabadulásuk után—< a saját felsőbbségük nyomásának engedve—ké­szek voltak a kommunistákat befeketítő nyilatko­zatokat tenni . . . Nem ez volna az első ilyen eset! (Zárjelben hadd jegyezzem meg, hogy 82 ameri­kai között mindig akad legalább egy féítucat ar­rogáns fennhéjázó karakter, aki fegyelmezetlen viselkedésével kihívhatta maga ellen őrei harag­ját. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az ilyen krakéler nagylegények egyikét-másikát a koreai fogolyőrök a maguk módján niegtanitották fo­golyhoz illő móresra, de hogy ott—pont a fogság utolsó hetében—szisztematikus kínzások és brutá­lis ütlegelések folytak volna, azt egyszerűen nem hiszem el! A kommunistákra sok mindent ra lehet fogni, de azt, hogy ostobák lennének, még a leg- ádázább ellenségeik sem merik állítani . . .) C+-» Ha Nixon nem okul a Johnson-kormánvzat hét­országra szóló balfogásain és ott folytatja, ahol közvetlen elődje abbahagyta, hát az ő adminiszt­rációjának sem jósolok dicsőbb fejezetet a törté­nelem annáleszeiben, mint amilyent a rövidesen lelépő “csapatkapitány” fog kapni. S bár William Rogers, Nixon külügyminiszter-jelöltje valószí­nűleg annyit ért a külügyekhez, mint hajdú a ha­rangöntéshez, úgy vélem, hogy ő — minden ta­pasztalatlansága ellenére is — csak jobb külügy­miniszter lehet, mint Dean Rusk, aki az amerikai történelemben a leghosszabb ideig — nyolc éven át!—viselte ezt a tisztséget és tucatszámra enged­te ujjain keresztül csúszni a legjobb alkalmakat amelyek a világbéke ügyét és — éppen ezért — az egész emberiség boldogulását előmozdíthatták volna ... ' J 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom