Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)

1968-08-29 / 33. szám

Thursday, August 29, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 13 ZSIGA — két leleffedő, nagy fül, négy görbe láb, a mellsők sokszorosan csavartak, göcsörtösek, hosszú, hegyes orr, három számmal tágabbra mé­retezett bőr, zsemlebarna, itt-ott már őszülő szőr­zet — egyszóval Zsiga, hűséges kársam és házőr­ző dakszlim a veranda kövén fekszik. Elnyulva- emyedve, minden porcikáját odakinálva a nap­sugárnak, rezzenetlen. Szemhéja háromnegyed­részt lecsukódva, pislognia se kell, csupán ráncos lomlokán rándul meg olykor a laza bőr, ha le- gyecske száll arra. Egy bölcs fekszik ott, a világról való teljes, egyetemes ismeretek tudora, filozófusa, aki rend­szerét fölépítette, nincs benne hézag, egyetlen iiányzó tégla, nincs nyitva maradt kérdés széles e mindenségben, meglepetés többé nem érhefci, életművét lezárta, és most elsütkérezik még a na­pon. Alig lélegzik, alig vegetál — egyszerűen csak van. , Fekszik. ‘ Arra se moccan, amikor kerékpáron a reggeli bevásárlásra indulok. — Zsiga! — intem a kapu­ból. — Vigyázz a házra! Ha valaki illetéktelen bé akarna hatolni, ugasd meg, harapd meg! — ő «säk a szemével rebbent rá, fektében, kifordult füllel, hogy rendben van, minek erről annyit fe­csegni, úgy is tudja, nem ma jött ide Ceglédről. S aztán még kéjesebben dől és nyújtózik el a meleg kövön, szinte ráragadva, ráöntve, mint az ingat­lan egy tartozéka, kerti szobor vagy tereptárgy... Jó másfél óra múltán amikor visszatérek, s az országút felől belesek a kerítés poligónum-füg- gönyén, Zsiga hajszálnyira ugyanabban a hely­zetben hever, még a bal füle is pontosan akképp kifordulva. Nem vesz észre, s csupán, amikor meg­kerülöm a telket, és lentről, a vízpart felől nyitok be, neszei föl, hogy itthon vagyok, megjött a gaz­Karinthy Ferenc: ZSIGA ­da. Akkor meglepő fürgeséggel szökken telpra, és buzgón—dühösen megugat egy fehér hajú bá­csikát, valami ártalmatlan nyugdíjast, aki fönt az országút túlsó járdáján, gyanútlanul porosz- kálva végzi egészségügyi sétáját. Majd rám san­dít, hogy mit szólok hozzá, lógó füllel és farokkal oda is tórleszkedik lábamhoz, behajtani a juta­lom-vakarást. Bizonyít. Ha jelen a főnök, dolgozni, hajtani, teljesíteni kell. Igazolni, hogy megérdemli a kosztját, meg­szolgálja a bérét, szükség van a státuszára. Ha nincs ott a gőré, csak fekszik döglik a napon, akár a betörő is átléphet rajta. VAN Zsigának egy régi ellensége, bizonyos Bundi, négy házzal arrébb, Mészáros Ágiék feke­te pulija. Ha kutyánkat este utolsó sétájára vi­szem, már ötven-hatvan lépésről rástartól a kerí­tésre, mérges, csaholó-acsarkodó rohanással. Ak­kor aztán benn a Bundi, kinn a Zsiga, száguldoz­nak fel-alá a kert utcai frontja hosszában, min­dig ugyanúgy, oda-vissza, oda-vissza, vérszomjas ugatással verve föl az éjszakát, habzó szájjal, tajtékozva, veszett, tehetetlen dühükben egymás helyett már a drótrácsot marva és harapdálva, föl-alá, egyre föl-alá. Alig birom továbbhivni-von- szolni Zsigát — visszafelé aztán kezdődik elölről az egész. Érthetetlen, rejtélyes számomra ez az elemi, sö­tét gyűlölet, hiszen soha életükben semmi dolguk, bajuk, ellentétük, konfliktusuk nem volt egymás­sal, kerítés nélkül nem is találkoztak, felségterü­letük még csak nem is határos, és a két kutya gazdái között is példás a jó szomszédi viszony — miért hát ez a szűnni nem akaró, elkeseredett, permanens háborúság? Milyen tüskét vertek szi­vükbe, hol a szikra, melytől lángra gyultak, a vér, ami bosszúért kiált, s amitől elborult máskor oly szelíd és hü kedélyük? Egy éjszakán aztán rá­jöttem... Fél kettő felé járhatott, későn kerültem haza, de Zsiga ilyenkor is zsaroló erőszakosan követeli a sétát, már az ajtóban vár, a fogason lógó nyak­örve felé ficánkol, előre-előreszaladva mutatja az utat a kerti kapuig. Az utcán azután úgyis, a pórázt kitépve-vonszolva elindul: most kezdődik; majd az a minden esti kutyakomédia... De nem, ma éjjel, csodálatosképp, semmi zaj vagy nesz, hiába készitém föl rá a fülem, állitem be a heccrö idegeimet. S ahogy közelebb, a veszélyzónába érek, ime, mit látok: a kapu nyitva, Bundi kinn áll a járdán, mellette a mi Zsigánk. Tökéletes, háborítatlan egyetértésben, békességben szaglász- szák egymást, dörgölőznek, össze-összedugjálfl nedves, hideg orrukat, még csak egy morgás se hallik. Meglep, meg is nyugtat, hogy ilyen jóba let­tek; egy-egy dicsérő veregetes mindkettőnek ki­jár. De hát Bundinak nem itt a helye, az utcán, éjjel fél kettőkor: szépen visszatessékelem a kert­jükbe, a kaput is rácsukom. Erre, mintha egy dü­hös karmester intett volna be: abban a pillanat­ban a rácsnak ugranak, Bundi bent, Zsiga kívül­ről, vérfagyasztó vonitás, ugatás, rohannak őr­jöngve fel-alá, a dróthálót ostromolva, föl vont innyel, csörgő nyállal, fel-alá, oda-vissza, fel-alá. Persze, hiszen közöttük a kerítés. Nem tudom, hol és mikor történt, de megesett vélem, mint ahogy bárkivel bármikor és bárhol megeshet, tény az, hogy méltatlankodva felkiáltot­tam: í’; ' ' !': ’■ ,rí ” — Node kérem, most már igázán nincs többé idegem! ■ .És jól láttam, amint egy fekete-szemüveges, fe- fiérfógu Valaki szaporán jegyzett előttem a no­teszába. ' — Mit jegyzett olyan serényen? 'j— Azt, hogy önnek nincs többé idege! Máskor meg igy kiáltottam fel: . — Node kérem, elvégre nekem is vannak ide­geim! A fekete-szemüveges, fehérfogu Valaki — lát­tam — ezúttal is bejgeyzett valamit a noteszába. — Mit jegyez már megint? — Azt, hogy önnek is vannak idegei. — Node kérem méltatlankodtam ismét más­kor, nem is tudom már, hogy hol és mikor, de tény, hogy méltatlankodva felcsattantanv — Node kérem, ehhez aztán végképp nincs idegen! És idegességemet persze fokozta a fekete-szem­üveges, fehérfogu Valaki, a kaján és fáradhatatlan jegyezgető. Nem állhattam meg, és rendeutasitó- an méltatlankodtam: — Node kérem, micsoda mód ez? — Feltételes — mondta szenvtelenül. — Ha egy ember azt jelenti ki, hogy nincs többé idege, más­kor meg azt, hogy neki is vannak idegei, és megint máskor azt, hogy végképp nincs idege, azt feltéte­lesen azzal is gyanúsíthatnánk... Gyorsan forogtak fejemben a kerekek. És for­gásuk persze feltételes meghajtású volt: — Ha egyszer az egyik és máskor a másik, és harmadszor valaki megint ezt vagy azt mondaná — hol és hogyan állnánk voltaképpen a szavahihe­tőséggel? A sok feltételes mód enyhén szólva kö­vetkezetlenségre. .. ingatagságra... esetleg álnok­ságra vallana... 1 — Elég! Állítsa le! A fekete-szemüveges, fehérfogu Valaki hirtelen leállította feltételes meghajtású kerekeit.-----Nos, akkor hát vannak vagy nincsenek ide­gei? — kérdezte kajánul végül is. — Vannak, csak ziláltak. Az ilyenek, épp az ilye- :iek tették tönkre, mint amilyen maga! — Úgy? — szólt kajánul — szóval vannak ide­gei, csak ziláltak. Amint látom, önnek igen fonák ielfogása van az idegrendszerről, ön összezavarja íz idegrendszer helyét, elferdíti az idegrendszer AZOK A BAROMI IDEGEK szerepét... az idegrendszer kölcsönös hatását... — Elég! Állítsa le, kérem, azt a feltételes meg­hajtásúját! Hogy milyen a felfogásom az idegrendszerről, nem is tudom, de valószínűnek tartom: nincsenek különösebb bajok az idegrendszerről kialakult fel­fogásommal. Az idegeim hogy hol vannak, hol nincsenek —- több mint valószínű bajok lehetnek. Komoly elváltozások. Nem vitás tehát, hogy a jö­vőben fokozottabb gonddal kell kímélni ezt a zilált maradékot. Munkanapokon kezdtem hát nem magammal vinni az idegzetemet. Otthon hagytam: hadd pihen­jen, ráfér. Más emberek izgulnak, idegeskednek a sok ilyen-olyan igazság és igazságtalanság közepet­te, én meg töknyugodt vagyok és adom az ostobát. Nem győznek eleget csodálkozni rajtam, illetve azon, hogy szemlátomást megváltoztam. Persze fo­galmuk sincs az én különmeghajtásu leleményem­ről. Bizonyos idő eltelte után gondoltam egyet, hogy kipróbáljam, javult-e már valamelyest ennek a zi­lált maradéknak az állapota: beviszem, hadd lá­tom, hogyan reagál egyre s másra. Vesztemre tet­tem: a sok idegesítő körülmény között — az értel­metlenség, az a kiadós, mármint időbelileg kiadós uzsonnázgatások és feketézgetések, hajlongások és lajhárság jóvoltából — az én maradékom oly mér­-------ÚJBÓL KAPHATÓ!-------­ORSZÁGH LÁSZLÓ Angol-magyar és magyar-angol ZSEBSZÓTÁR két kötetben Ára kötetenként $2.50 és 25 csnt posta- és csomagolási költség Megrendelhető a Magyar Szó Kiadóhivatalában, 130 E. 16th Street, New York, N. Y. 10003 vü hanyatlást mutatott egy nap leforgása alatt, hogy megfogadtam: soha többé nem teszem ki ilyen megpróbáltatásnak. Node vasárnap és ünnepnapokon, gondoltam, csak magammal viszem. Ügyvédem; ezeken az eny­hébb napokon igazán nem árthat. Rosszabb volt még a munkanapoknál is: mert elrontani, kérem a vasárnapi idillt, megkeseríteni az emberek ünnepi hangulatát, ugyebár mégsem illik. "í Kénytelen voltam belátni, ilyen idegzettel nem való vagyok az emberek közé: se vasárnap, se mun­kanapokon. Rajtam már csak az segíthet, ha uj idegzet után nézek. Olvasom,- de hallom is lépten-nyomon, hogy itt meg itt új szivet, uj vesét, uj szemet... ültetnek át e kiérdemesült szervek helyébe. És idegzetet? Telefonáltam égy távoli országban élő neves pro­fesszornak. — Ideget még nem ültetünk át, kérem. De ha­marosan elkezdjük az idegrendszer-átültetési kí­sérleteinket — mondta a professzor. — Ha óhajt­ja, előjegyezhetem. Milyet óhajt: cerebrális vagy autonom idegrendszert? — Ezt önre bízom, professzor ur. — Hogy lélegzik kérem? — Bajosan. Alig kapok levegőt. — És az emésztése? — Sok mindent nem tudok megemészteni. — Akkor autonom idegrendszerre van szüksége. Mindenekelőtt a szimpatikus idegre. — A szimpatikusra? Ő, igen: először is arra! — Ha meglesz, értesíteni fogjuk uram. — Köszönöm, professzor ur. De nem győztem kivárni az értesítést. Felhívtam hát egy másik, kevésbé távoli országot. — Engedelmet kérek, de előbb állatokon fogjuk kikisérletezni — jelentették ki. — Kérem, én szívesen eltekintek ettől. Kísérle­tezzék ki rajtam. — Előjegyezhetem önt, de nem bizonyos, hogy a közeljövőben sorra kerülhet. És milyen idegzetre van szüksége: vékonyra vagy vastagabbra? — A vastagabbra. Sodronyokat ültessen át. .. — Az lehetetlenség. Élőbe csak élő anyag ültet­hető át. Csak emberi, esetleg ló- vagy baromi ideg­zetről lehet szó művi utón... — Persze nem emberit, baromi idegzetet kérek. Mert az értelmes emberekkel még csak boldo­gulok valahogy... Á

Next

/
Oldalképek
Tartalom