Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-08-22 / 32. szám
Thursday, August 22, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Hátborzongató kilátás Amint az előrelátható volt, a republikánus párt hivatalos apparátusa a minap lefolyt konvención nem volt hajlandó tágitani attól a rögeszméjétől, hogy az összes aspiránsok között a többszörös vereséget szenvedett Nixon a legalkalmasabb a párt zászlóvivői szerepére. Amire azonban sem a republikánus párt vezetősége, sem az ország közvéleménye ■ nem volt elkészülve, az a meglepetésszerü esemény volt, hogy Nixon — számos valószínű alelnökjelölt mellőzésével — egy igen valószínűtlen “futótársat” vett maga mellé Spiro T. Agnew maryland-i kormányzó személyében. Az amugyis ultra-konzer- vativként ismert Njxon, akitől még a saját pártja, bennfenteséi is azt várták, hogy — a pártegyen- suly érdekében — egy; liberálisabb beállítottságú politikust fog kiszemelni jelölt-társául, ezzel a lé»' - pésével szinte kihangsúlyozta saját politikai irányvonalának a imgmásithatatlanul maradj jellegét. Akik tehát abban reménykedtek, hogy a jelenlegi választási kampányból egy “uj” Nixon kerül a felszínre, azok most világosan láthatják, hogy őkelme egy jottányit sem változott az elmúlt évek során • —- semmi úját nem tanult, semmi régit nem felejtett el... Programbeszédében sem volt semmi uj; úgy a < vietnami problémát, mint az ország belső válságait a régi nixon-i felületességgel — de meg kell engedni: ügyes szónoki zsonglőrködésseí — kezelte és csak a beszéde végén volt néhány érzelgős szólama, amitől azt remélhette volna, hogy a négerekre némi hatást gyakorol, de azt is Martin Luther King-nek az 1963-ban elmondott, lélekbemarkoló beszédéből (I have a dream...) LOPTA... (Ha • megnevezte volna a forrást, akkor azt mondanám, hogy ‘kölcsönözte’. De nem nevezte meg, mert azzal déli fehér kebelbarátainak a tyúkszemére hágott volna.) Ám akármilyen hatásos lett volna is a be• széde a néger szavazókra, 12 órával később ezt a hatást végképpen megsemmisítette, amikor futó• társául a köpönyegforgató Agnew kormányzót választotta, akit a négerék gyomra nem tud bevenni. .. ’ "Egészséges — csak a torka 99 A jó magyar közmondás, hogy “egészséges, csak a torka véres” jutott eszünkbe, amikor Johnson elnök beszédét olvastuk, amit 2,300 orvos, előtt mondott el a minap Houston, Tex.-ban. “Vannak, akik azt mondják — harsongta Johnson elnök — hogy az ország halálos ágyán fekszik és mi nem tettünk semmit a helyzet orvoslására. Én nem egyezem meg ezzel a diagnózissal.” “Mások azt mondják — folytatta Johnson — hogy az ország rossz egészségi állapotban van, sok, de nem megfelelő orvosságot használtunk a betegség gyógyitására. Ezzel az állásponttal sem egyezem meg.” Majd felsorolta azokat a törvényeket, melyeket elnöksége idején iktattak be és felsorolta az amerikai nép “öt uj szabadságjogá”-t. 1. Minden amerikainak joga van az állandó munkához, melyből tisztességesen megélhet.- (Jog ide, jog oda, több, mint 30 millió amerikai a saját hibáján kívül, Johnson elnök uralkodásának ötödik évében, nyomorog.) 2. Minden amerikainak joga Van a tisztességes lakáshoz. (A nyőmortanyákat nem számolták fel. Ellenkezőleg, egyre terjednek. Mind több millió azok száma, akik tűzfészkekben, rozoga, piszkos, mindén modern felszerelést nélkülöző, patkányokkal, férgekkel elárasztott, túlzsúfolt házakban laknak.) CSAK EGY GONDUNK VAN: 3. Minden amerikainak joga van olyan oktatási hoz, amilyenre hajlamos és képes. (Az ország közoktatási rendszere súlyos válságban van. A nyomortanyákon lévő iskolákban a tanítók idejük nagy részét nem tanitással, hanem azzal töltik, hogy rendet próbálnak tartani a tanulók között, legtöbbször sikertelenül.) 4. Minden amerikainak joga van a faji megkülönböztetés nélküli élethez. (A Wall Street Journal 1968. aug. 14.-i számának első oldalán Neil Maxwell részletesen leírja személyes tapasztalatát Alabamában, ahol a törvény ellenére a négerek éppen olyan elkülönítésben élnek és dolgoznak, mint a törvény beiktatása előtt. S igy van ez minden más déli államban éa az északi gettókban.) 5. Minden amerikainak joga van olyan hosszú élethez, amilyet a modern orvosi tudomány nyújtani képes. (Amikor e szavak elhangzottak Johnson elnöki ajkáról, Jack R. Goldberg, New York állam népjóléti megbízottja kijelentette; “egy millió newyorki lakostól meg kell vonnunk az orvosi kezelést,mert a . szövetségi kormány csökkentetté az érre elő-: irányzott összeget.”) Minden jel arra mutat; hogy az ez évi elnökválasztási kampány egyik legkimagaslóbb pontja as lesz, ki tud Háry Jánosnál is nagyobbakat mondani. H06YAN KERÜLJÜNK XI INNEN ÉLVE? A hivatalos demokratapárti vezetők között a Nixon—-Agnew pár jelölése valóságos sátorosünne- . pi hangulatot teremtett és már előre isznak a medve bőrére, mert úgy vélik, hogy ezt a jelöltpárt “gyerekjáték”- lesz a novemberi választáson el- fenekelni. Abban megegyezem velük, hogy az Ag- new-val megterhelt Nixon-t valóban könnyebb a Fehér Házon kívül tartani, mint Rockefellert lett volna, ha az utóbbira esett volna a republikánus párt választása. De ha arra számítanak a demokrata vezető urak, hogy az elmúlt négy éven át meg- botránkoztatóan viselkedő Humphrey-t — az ő kedvencüket — az amerikai nép frenetikus lelkesedéssel és óriási többséggel elnökké fogja választani, akkor erősen túlbecsülik egyrészt Humphrey vonzóerejét, másrészt Nixon népszerűtlenségét. Az amerikai nép VÁLTOZÁST követel. Viszont a johnson-i béklyóktól megszabadulni nem tudó, vagy nem akaró Humphrey-tóí nem várhat mást, mint amit Johnson-tól kapott négy éven át, igy hát a kiábrándult és változást kereső demokrata — mivel a saját pártján belül nem találja meg azt, amit keres -— olyképpen vesz magának elégtételt, hogy vagy pártot változtat november 5-én, vagy pedig teljesen távoltartja magát a szavazófülkétől. Ez pedig Nixon malmára hajtaná a vizet. Humphrey, aki négy éven át — Johnson iránti vak lojalitásból — hallgatott, amikor ordítania kellett volna és ordított, amikor hallgatnia kellett volna, már régen elkésett attól, hogy az amerikai szavazópolgár őbenne lássa az óhajtott változás letéteményesét. Ha tehát a demokrata pártvezetőség neki ítéli oda a delegátusok többségét a chicago-i konvención, bizony megtörténhetik, hogy ezzel a lépésével hosszú időre — legalább nyolc évre, esetleg tizenhat évre — kiszolgáltatja az országot a republikánus párt uralmának és az ezzel járó maradi vonal- vezetésnek, amelytől a legjobb esetben is csak a status quo megőrzését remélhetjük, de amely érzéDél-Vietnamban, Pleiku közelében, az amerikai Negyedik Hadosztály hadibázisának katonáit interjúban kikérdezték az amerikai választásokról. Sem a republikánus konvenció, sem a következő elnökválasztás iránt nem mutattak a katonák különös lelkesedést. Amint az egyik katona mondotta: “Tudjuk, hogy fontos, de nekünk itt nagyobb gondjaink vannak. Az ellenség, meg aztán hogy hogyan kerüljünk ki innen élve... A választás nekünk nagyon távolinak latszik.” Többnyire nem sok különbséget tesz köztük, hogy kik lesznek a jelöltek,. habár vannak, akik egyik vagy másik jelöltet pártolják. Az egyik Mc Carthyért lelkesedik és az ő választási jelvényét kitűzve hordja. “Egész csomó közkatona helyeslő megjegyzést tesz, amikor meglátja, de a tisztek csak megvetőleg morognak,’’.mondotta egy fiatal, irodai beosztású katona. “Az egyik tiszt azt mondta, hogy az ilyen gomb nincs megengedve, de én nem bánom, addig hordom, míg igazán bajba nem kerülök. Akkor majd leveszem, de McCarthy az én emberem.” Azoknak, akik a hegyek közti harcokban resztvettek s hazaindulás előtt csomagolnak a konvenció és a választás meglehetősen zavarosnak és-tévődnek tűnik. “Nem tudok semmit a konvenciókról, vagy a választásokról és nem is törődöm velük,” mondotta egy 27 éves katona. “Csak azt tudom, hogy két nap múlva indulok haza és kikerülök ebből a pokolfészekből!” Általában nincsenek elragadtatva attól a lehetőségtől, hogy Nixon vagy Humphrey között kelljen választani és a többiekkel szemben is kételyeik vannak. “Jó ég,” mondotta valaki. “Mindegyikit* két csak a középszerűség jellemzi!” Urban«, O. — Kisiklott egy tehervonati mely hadianyagot szállított a hadsereg részére. A kis városka 11,000 lakóját kilakoltatták, mert attól tartottak, hogy a kisiklás robbanásokat okoz. ketlen marad a történelmi. fordulatok által követelt merész ujitások, változások iránt, E pillanatban a demokrata párton belül McCarthy nem az egyedüli riválisa Humphrey-nak. A napokban — túlságosan elkésve — George McGovern, South Dakota szenátora, aki már hosszú évek óta harcol a kormány értelmetlen és erkölcstelen vietnami hadviselése ellen és aki minden más tekintetben is haladó szellemű politikusként ismeretes, bejelentette, hogy ő is pályázik a demokrata párt elnökjelöltségére. McGovern-nak oka van hinni, hogy a meggyilkolt Kennedy szenátornak elkötelezett delegátusok tekintélyes része — az a része, amely ellent tud állni a Humphrey-erők csábításának — a konvención őt fogja támogatni. A Ken- nedy-kampány volt kulcsemberei máris mellészegődtek és lázasan verbuválják a gazdátlanul maradt szavazatokat McGovern számára. Hogy ez az igyekezetük milyen sikerrel fog járni a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt, az nagyon kétséges, de nincs kizárva, hogy a két szenátor együttesen képes lesz megfosztani Humphrey-t attól a dicsőségtől, hogy már az első névsor-olvasáskor elnyerje a szavazatok többségét. Ez esetben rajtuk múlik, hogy megegyezésre tudnak-e jutni egymással és hajlandó lesz-e az egyik átengedni az elsőséget a másiknak. Ha igen, akkor a Johnson bábjává alacsonyodon Humphrey-t a két ellenjelölt kiszoríthatná az arénából. Feltehetően — már csak koránál és rangidősségénél fogva is — McCarthy lenne az elnökjelölt és McGovern a futótársa. Ez a kombináció aztán meghozná a változást, ami után az amerikai nép áhítozik. Egy olyan jelölő-listának, melynek az élén McCarthy és McGovern nevei díszelegnek, összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye van a Nixon-Agnew listával szemben, mint Humphrey-nak volna, ha mindjárt a legliberálisabb alel- nökjelöltet venné is maga mellé. De mivel a republikánus oldalon is számo$ köpönyegforgatásnak voltunk a tanúi, itt is megtörténhetik, hogy az egyik “Mac’’ beadja a derekát Humphrey-nak és az alelnöki tisztség ígérete ellenében átengedi neki a saját delegátusait. Ez a manőverezés természetesen ismét Humphrey-t juttatná a nyeregbe. A cinizmus nem kenyerem, de láttunk ennél nagyobb Pálfordulásokat is az amerikai választási kampányok történetében. (Például: Agnew kormányzó néhány hónappal ezelőtt fanatikus Rockefeller-követő volt, de a republikánus konvención mégis ő volt a Nixon-t jelölő főszónok... Jutalma az alelnöki jelölés volt...) Ha a két szenátor kitart egymás mellett és megegyezésre tud jutni egymással, akkor van rá remény, hogy Nixon — most már véglegesen és visz- szavonhatatlanul — lekerül a politikai szintérről, ellenkező esetben az a veszély fenyegeti ezt az országot, hogy egy Nixon-t kell elnökünkként tisztelni a következő nyolc éven át — ami számomra: hátborzongató kilátás
