Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-11-07 / 43. szám
Thursday, November 7, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Rácz László: OLIMPIA A 9ÉRBEF9JT0TT OIÁKSZTRÁIK ÜL... írja: Rev. Gross A. László B. Dv Th. M. (Az alant közölt beszédet Rev. Gross a Clevelandi Amerikai-Magyar Dalárda hatvanéves jubileumi ünnepélyén mondta el.) Kedves Magyar Testvéreim! Ehhez a teremhez sok szép emlékem fűződik. Elsőizben vagy 30 évvel ezelőtt jártam itt, mint egy nagy gyűlés vendégszónoka s jól emlékszem: 2 óra hosszat beszéltem egyfolytában... (Ne tessék megijedni, nincs szándékomban hasonló merényletet elkövetni önök ellen, sőt megigérem, hogy ez lesz életem legkurtább beszéde. Az elnök ur — hosszas alkudozások után — 15 percet engedélyezett és én igyekezni fogok beszédemet a kiszabott határidőn belül befejezni.) Első clevelandi szereplésem után az itteni magyarok még jónéhány alkalommal visszahivtak, feltehető tehát, hogy a jelenlévők közül egyesek számára nem vagyok teljesen idegen. Sőt: tálán nem túlzók, amikor abban a reményben ringatom magamat, hogy akadnak itt jónéhányan, akik nem idegenkednek azoktól az eszméktől sem, amelyek riek idestova 33 esztendeje — szóban és írásban — szerény hirdetője vagyok. És egy percig sem titkolom: ezek az eszmék elsősorban és mindenek- felett a munkástársadalom jussát, igazát és fel- emelkedését szolgálják. Ha ez forradalmi álláspont, szivesen vállalom a “forradalmár” elnevezést. Nem kérkedem vele. de nem is szégyellem rebellis mivoltomat, már csak azért sem, mert minden idők legnagyobb forradalmárja az én Uram és Mesterem, Jézus Krisztus volt... Ha Ö ma a földön járna és betenné a lábát ebbe az országba. Őt is felforgató forradalmárnak titulálnák és alaposan meggyi'lire a baja a HUAC-kal, a kongresszus un- American bizottságával... Ennek a néhány bemutatkozó szónak az előrebocsátása után, hadd csatlakozzam teljes szivvel azokhoz, akik ennek a nagymultu Dalárdának a 60 éves jubileuma alkalmából tisztelegnek önök előtt — az őszinte elismerés, jókívánság és együttérzés jegyében. Ez a szinte páratlan múlt arról tanúskodik, hogy a magyar zene, magyar nyelv és magyar kultúra iránti rajongó szeretet ebben a derék csoportban úgyszólván átöröklődött apáról fiúra, anyáról leányra — másszóval egyik nemzedékről a másikra. Ha felvetem magamnak a kérdést: mi hozta ösz- sze annakidején a Dalárda alapitóit és mi tartotta össze ezt a csoportot ilyen hosszú ideig, akkor persze a kézenfekvő válasz az lenne, hogy a magyar zene, a magyar dal varázsereje. Ez magában véve valóban elégséges is ahhoz, hogy egy ilyen alakulat létrejöjjön, de hogy 60 éven át fenn is maradhasson, ahhoz egyéb is kellett! Remélem, nem lépek senkinek a tyúkszemére, ha megemlitem azt a vitathatatlan történelmi tényt, hogy ez a klub előretekintő, haladó kétkézi munkásoknak és munkás- nőknek — ha úgy tetszik: forradalmároknak — a törekvéséből született meg, akik a magyar dal szerető ápolásával párhuzamosan a robotos társadalom sorsának a feljavításán is buzgólkodtak, tehát a klub életének ESZMEI TARTALMAT adtak. Ez az eszmei tartalom nagyban — talán minden másnál nagyobb mértékben — hozzájárult ahhoz, hogy az ugyancsak munkásokból összetoborzott dalosok életben tudták tartani ezt a Dalárdát és hogy ma megünnepelhetjük ezt a ritkaságszámba menő jubileumot. Én nagyon jól emlékszem, hogy nem is olyan régen: mintegy 15—20 évvel ezelőtt még ez az eredeti munkásszellem hatotta át ennek a klubnak az életét... Való igaz, hogy ez az intézmény sok-sok viszontagságon ment át az elmúlt évtizedek alatt, de merem állítani — mint elfogulatlan szemlélője a klub életének —, hogy ma nem ünnepelnénk ezt a tisztes életkort, ha a csoportban nem akadtak volna mindig — a legválságosabb időkben is — áldozatkész. öntudatos munkások és munkásnők, akik minden tehetségüket latbavetették, hogy a Dalárda életét meghosszabbítsák. Illik tehát, hogy ezeknek az egyéneknek, akik közül már nagyon sokan átköltöztek a túlvilágra, megadjuk az őket megillető elismerést és tisztességet. Ők voltak azok, akik A szinpompás olimpiai ünnepségek, néhány hétre a világ figyelmét Mexikóra irányították. Volt elég megcsodálni való. A lávaterületeken rekord idő alatt felépült “olimpiai falvakat”, színes felhőkarcolóikkal, exotikus parkokkal körülvéve. A sok kilométeres sugárutakat és modern sporttelepeket. Az esti tündéri kivilágításban — másfél millió színes villanykörtével — nyolcezer atléta és százezernyi látogató ünnepi hangulatban hallhatta-lát- hatta az Olimpia jelszavát: “Békében minden lehetséges.” Az izgalmas sportesemények, túlzsúfolt napi programok, csak nagyon kévésüknek tették lehetővé, hogy kissé közelebbről nézzék meg a “békés” Mexikót. Ezek hamarosan meg is állapították, hogy a gyönyörű olimpiai falvak, nem egyebek, mint “Potemkinfalvak.” Mert magában a hétmilliós főváros túlsó peremein, de méginkább a vidéki falvakban, vályog, vagy primitiv bódékban nyomorog a lakosság túlnyomó többsége. Döbbenetes ellentétben a főváros belvárosainak palotáival és a modern építőművészet csúcsteljesítményével, az ipar- és kereskedelem céljait szolgáló felhőkarcolókkal. Az olimpiai ünnepségek mindenképpen megváltást jelentettek a mexikói kormányköröknek. Mert legalább egyelőre elterelték a világ tisztességes megőrizték ezt az értékes intézményt az utánuk következő generáció számára — ámbár ez a generáció, amint látom, már nem találja fontosnak vagy tanácsosnak, hogy a klub munkásjellegét annyira kihangsúlyozza, mint azt az alapítók tét ték... Pedig higyjék el: NINCS ABBAN SEMMI TAKARGATNI VALÓ! Amikor egy ilyen örömünnep alkalmából ennyi magyar szív összedobban, lehetetlen, hogy gondolataink szárnyat ne öltsenek és pillanatok alatt át ne repüljék az óceánt; lehetetlen, hogy lélekben szemügyre ne vegyük drága szülőhazánk és népének sorsát. Mint ahogy ez a klub átesett egy sereg megpróbáltatáson, azonképpen a mi szülőhazánk is megjárta a maga Kálváriáját az elmúlt félévszázad során... Az első világháború befejeztekor a sors a vesztes oldalon talált bennünket és a mi szerencsétlen népünk hosszú ideig sínylette a legyőzött és megcsonkított országra kimért Ítéletet, hogy aztán alig 20 év múlva ismét a rossz oldalon keresse problémáinak a megoldását. . . A második világháború borzalmai valóságos pusztasággá varázsolták gyönyörű szülőhazánkat; sok-sok honfitársunk, aki valahogy túlélte a szörnyűségeket, földönfutóvá lett és a megmaradt magyar népnek ismét egy legyőzött, lerongyolódott, mindenéből kifosztott ország jutott hazájául. . . De ez a tragédia megnyitotta a kaput egy uj eszmeáramlat előtt, ami viszont egy uj rendszer létrejöttének egyengette az útját. A levitézlett félfeudális rendszer után — amelyben hárommillió, koldusa volt a magyar ugarnak! —TÖRTÉNELMI SZÜKSÉGESSÉG VOLT, hogy a régit egy uj rendszer váltsa fel; egy olyan rendszer, amely lehetetlenné teszi azt az égbekiáltó állapotot, hogy egy törpe kisebbség — alig 10 százalék — fényűző jólétben dúskálhasson, mig a robotosok nagytöbbsége kénytelen beérni a kiváltságos kisebbség asztaláról lehullott morzsákkal. Megvallom: én mindjárt kezdetben a legnagyobb rokonszenvvel figyeltem a magyar népnek ebben az uj rendszerben kifejtett hősies erőfeszítéseit és végtelenül jólesett látnom, milyen csodálatos akaraterővel és fanatikus nekibuzdulással igyekszik kihúzni magát abból a szörnyű csávából, amelybe a Hitlerrel szövetkezett vezérei taszították. És ez a rokonszenv nőttön-nőtt, amint alkalmam volt látni azokat a bámulatos eredményeket és vívmányokat, amelyek mind a mi népünk hősregébe ülő elszántságát, életrevalóságát és leleményességét bizonyítják. .. Tudom, hogy az itt jelenlévők közül nem mindenki osztja az én rokonszenvemet. Ez engem nem lep meg. Én tiszteletben tartom mások nézeteit, de cserében elvárom, hogy mások viszont respektálják az én meggyőződésemet. De hadd tegyek fel egy kérdést: a jelenlévők közül hányán voltak odahaza az utolsó 10 évben? (A hallgatóságnak legalább 20 százaléka, mintegy 50 egyén felemeli a kezét.) Szeretném minden egyesüket külön-külön megkérdezni: milyen benyomásokat szereztek ottlétük alatt — jókat vagy rosszaközvéleményét, az előző két hónap borzalmas esg; ménveiről. Az egyetemi diákság országos sztrájkja során a fővárosi roham-rendőrség (granaderos) és a hadsereg tömeggyilkosságairól. Hozzávetőleges számítás szerint is száz halott, kétannyi súlyos sebesült volt az áldozatok száma. (A kormány és az itteni amerikai követség szolgálatában álló polgári sajtó, céltudatosan elhallgatta a pontos adatokat.) A tömeges lefogatásokról is csak annyit közölt, hogy ez meghaladta a kétezret, kik közül sok százan máig is fogságban senyvednek. A diáksztrájk, mely az egyetem és műegyetem több mint százezernyi hallgatóját — tanárjaik legnagyobb részével egyesítette — első megnyüatko- zásában csak hangos tiltakozás volt a rendőrség véres brutalitása ellen, mely két egymással civakodó főiskola diákjait agyba-főbe verte. A sztrájkolok hat pontban foglalták össze követeléseiket. Ezek túlhaladták a diákság testületi követeléseit. Politikai jellegük kihangsulvozódott abban, hogy azonfelül, hogy a rendőrség főnökeinek menesztését követelték, az összes politikai foglyok azonnali szabadonbocsátását is programjukba vették. Úgyszintén egy kivételes törvény hatályonkivűl helyezését. Ezt a drákói törvényt még a második (Folytatás a 12-ik oldalon! kát? Nincs is szükség a válaszra — magamtól is tudom: vannak, akik megelégedéssel és büszkeséggel szemlélték az eléjük táruló látványt, de akadnak olyanok is, akik csalódottan tértek visz- sza. Magam is jártam otthon kétszer is az elmúlt nyolc évben és meglehetősen pontos képem van az otthoni helyzetről. Igen, panaszok és elégedetlenségek ma is vannak. De hol nincsenek? Avagy ebben a tejjel és mézzel folyó Kánaánban, aminek a neve Amerika, mindenki elégedett és boldog? Itt minden fenékig tejfel talán? De az óhazai helyzettel kapcsolatban szeretném nyomatékosan kihangsúlyozni: MIG AZELŐTT 90 SZÁZALÉKNAK VOLT ÓKA PANASZRA ÉS CSAK 10 SZÁZALÉK VOLT ELÉGEDETT, MA 10 SZÁZALÉK PANASZKODIK ÉS 90 SZÁZALÉK ELÉGEDETT! Ez bizony óriási különbség... • Befejezem már. De előbb szeretnék néhány sort idézni egy nagy tiszteletnek örvendő óhazai egyházférfinak a minap megjelent cikkéből. Dr. Bar- tha Tibor tiszántúli püspök, a Magyarországi Református Zsinat elnöke, aki egyszersmind országgyűlési képviselő is, azonfelül a Magyar Népköz- társaság Elnöki Tanácsának is nagyrabecsült tagja, irta a cikket abból az alkalomból, hogy az állam és az egyház között létrejött egyezmény elérte a huszadik évfordulóját: “Most, az Egyezmény huszadik évfordulóján, megállapíthatjuk, hogy mind a szocialista társadalmi rend, mind a keresztyén egyházak—s köztük Magyarországi Református Egyházunk is — jobban megismerték egymást. Bebizonyosodott, hogy a szocialista társadalmi rend ERKÖLCSILEG MAGASABBRENDÜ, mint a letűnt és megítélt tegnap társadalmi rendje...” “A nagy felismerés ai volt, hogy azok, akik az ember javát tartják az emberi társadalom legfőbb törekvésének, együtt tudnak működni még abban az esetben is, ha különböző sugallatok alapján vallják is az emberszeretet törvényét. A keresztyének, akik Isten parancsából folyó kötelességüknek tekintik az emberszeretet követelményét és a marxisták, akik a józan ész alapján követnek humanista célokat, BÉKESSÉGBEN, EGYMÁST MEGBECSÜLVE TUDNAK EGYÜTTMŰKÖDNI AZ EMBER JAVÁRA ÉS HAZÁNK BOLDOGULÁSÁNAK ELŐMOZDÍTÁSÁRA.” • Amidőn úgy a magam, mint az Amerikai Magyar Szó szerkesztősége, valamint az amerikai magyar progresszív munkások ezreinek a nevében további 60 évi sikerdus működést kívánok a Clevelandi Magyar Dalárdának, arra kérem a vezetőséget és a tagságot: ne hagyják cserben azt az eszmét, amely ezt a nagymultu intézményt hat évtizeddel ezelőtt életrehivta — legyen az iránytűjük A HALADÓ GONDOLAT ÉS A MUNKÁSÉRZELEM! Ez lenne a legszebb, legméltóbb módja az alapítók iránti tiszteletadásnak!
