Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)

1968-10-03 / 38. szám

2

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, October 3, 1968.

A chicagói csata —

a delegátusok szemén keresztül

A chicagói demokrata konvención a delegátusok tapasztalatait és megfigyeléseit Írja le Arthur Miller drámairó a N. Y. Times Magazine szept. 15-; számában. Miller egyike volt a kilenc McCarthy embernek, a 44 tagú Connecticut-küldöttségben. A drámairó első' Ízben vett aktiv részt az amerikai politikai életben és érdekes cikkének egyes kivonatait alább közöljük.

•

t f

Az proszak már előbb megnyilvánult az International Am phitheaterben, mint a chicagói utcákon. Az erőszak egy társadalmi rendszerben biztos jele annak, hogy a rendszer képtelen bizonyos elnyomhatatlan szükségleteket normális keretek között kifejezni. Az erőszak az Amphitheateren belül niely rol mindenki tudott és amely gyorsan mutatkozott a delegátusok letartóztatásában, az újságírók ütlegelésében, annak az elnyomásnak volt a következménye, amelyet mindenki, vagy minden nézet ellen tervezlek és végrehajtottak, aki vagy ami szembehelyezkedett az elnökkel.

Többféle oka volt az erőszaknak, de egyik alapvető oka a Demokrata Pártban meglévő két egymással ellentétes politikai nézet volt. A hivatásosak a politikát olyan szerencsejátéknak tekintik, amelyben néha győz, néha vészit az ember. A fel merülő problémákat nem érzik át, nem jelentenek erkölcsi kérdést, jót, vagy rosszat számukra. Csupán a. közvélemény egy részének megnyilvánulásaként. tekintik, amelyet vagy kihasználnak, vagy levezetnek, aszerint, hogy a pártnak mi a jelenlegi érdeke. Az amatőrök politikája — amelyet a Mc Carthv-emberek és egyes Kennedy-hivek követnek és akik számára minden elsősorban erkölcsi kérdés, magában foglalja az ország, sőt az emberiség jövőjének kérdését; számukra a politika nem fondorlatos hazárdjáték. A delegátusok túlnyomó több sége a párt részéről és a párt számára való kiküldött yolt.

Semmi más nem magyarázhatja meg türelmes helyeslésüket az első két nap alatt, amikor olyan agyi ágy it óan unalmas beszédek hangzottak el, melyeket lehetetlenség másnak kibírni, mint annak, aki csak azért ment oda, hogy' az egységes szellemet demonstrálja. A beszédeknél senki sem figyel oda; még azt is kevesen tudják, hogy ki beszél. Néha egyik helyről éljeneznek és akkor mindenki kérdezi a szomszédjától, hogy mit mondtak?

A teremben az agresszív ellenségeskedést már a kezdettől fogva érezni lehetett. A newyorki delegációi a rend marcona őreinek egy csapata vette körül, tettre készen. Nyomban le is tartóztattak newyórkiakat, sőt még Paul O’Dwyert is párszor jól oldalba lökték, mikor a küldöttség egyik tagját védelmezni próbálta. Connecticut természetesen biztonságban volt, de New York delegációja erősen McCaithy-ista.

Önkényeskedés és arcátlan részrehajlás a teremben

Figyelmeztették a McCarthy-követőket, hogy ne hozzanak magukkal plakátokat a terembe. De abban á percben, amikor a pódiumról Hubert Humph r-ey neve először elhangzott, egyszerre százával bukkantak föl a nagy, szines Humphrey-plakátok. A harmadik napon már csak ülve tudtam bárkivel beszélni. Ha felállva beszéltem, 15 másorpercen- kéht felügyelők jöttek és az igazolványunkat kérték. Megtiltották, hogy a határozatokról propaganda nyomtatványokat adjunk ki, de minden ülésre odatették a kormány többségi vietnami jelentésének kópiáit. A megbízólevelek dolgában legnevetségesebb az volt hogy Daley pártemberei megtöltőt ték a karzatokat, sajtókártyákkal a kalapjuk mellett.

A nevetségesség ott kezdett tragikussá válni, amikor az ember elgondolta, hogy a 7.5 millió demokrata közül, akik szavaztak az előválasztásokban, 80 százalék McCarthy, vagy Robert JKennedy vietnami álláspontját helyeselte. A teremben megnyilvánult erőszak — az utcáról nem is beszélve — annak a nagy többségnek a megcsúfolásából eredt, amelyet olyan kis számmal képviseltek a teremben és a pódiumon.

Az ellenvéleményt elnyomták

A delegátusok közül 600-at az állami politikai gépezetek választottak ki és másik 600-at két évvel ezelőtt választottak meg, mielőtt még az amerikai nép a vietnami háború ellen fordult volna. Nem képviselnek mást, mint legfeljebb a két évvel ezelőtti Amerikát, vagypedig a pártgépezet szüntelen fáradozását, hogy önmagát hatalmon tartsa. Az egyik hivatásos politikus odajött hozzám Pell szenátor beszéde alatt, aki a bombázás beszüntetése mellett foglalt állást és azt mondta: ‘Nagyon szeretnék mellette szavazni, de nem tehetem. Csak akartam, hogy tudja.’ Ezzel elment.

A Connecticut-i delegátusok külön gyüléseztek, mielőtt a kormány programját elfogadták volna. Mind a 44-en meghallgattuk Benton szenátort, aki a bombázás mellett beszélt. A hozzászólás nem volt érdekes. De az egyik McCarthy ember, egy tanár, felállt és felháborodott hangon erkölcstelennek nevezte a háborút és forradalmat jósolt meg az egyetemeken, ha a kormány programját elfogadják. Jóllehet az angyalok is helyeseltek, de a gyűlést ez nem indította meg. Egy szót sem szóltak De mikor a névsort felolvasták, a demokrata gépezet egyik embere a kisebbségi határozat mellett szavazott. Egy másik is követte. Meglepetten néztünk rájuk. Talán mégis csoda történik? De mikor a többségi, a Johnson határozatra került a sor, ezek ketten, akik a kisebbségi határozatra igennel szavaztak, a többségi álláspontra, is igent mondtak. Ebben rejlik a Demokrata Párt ereje, hogy egymással szembenálló nézeteket is képes magában foglalni, sokszor egy és ugyanazon személyben

A konvenció két napjának eltelte után, egyik oldalról sem mondtak semmit, ami a legenyhébb lelkesedést kiváltotta volna. Amint ott ültem a szürke vasszéken, világossá vált, hogy aligha várhattunk győzelmet. A conneeticutiak mögött ültek két sorban a hawaiiak, középkorú, szelíd kinézésű, nagyon udvarias egyének, akik minden barátságos tekintetet mosollyal viszonoztak, de soha egy szót nem szóltak. Mikor a szavazás ideje elérkezett, vezetőjük fölemelte a telefont, meghallgatta, aztán hüvelykujját fel, vagy lefelé fordította. A barna arcú hawaiiak az ő kezét figyelték. Ez volt az egész. A többiek nem csinálták ilyen nyíltan.

Humphreynak egyetlen embere sem vitatkozott velem, amikor azt mondtam, hogy tönkreteszik a pártot azzal, hogy Johnson háborús programját Humphrey nyakába akasztját. Egyetlen pozitív szavuk sem volt Humphreyről. Csak egyszerűen támogatták egymást egyetlen, nagy tömegben, amely abba az irányba haladt, ahova a vezetők mutattak. A szenvedélyek csak akkor kezdtek kitörni, mikor Wayne Hayes Ohio-i képviselő a hippiek-ről kezdett becsmérlő hangon beszélni. Helyeslő éljenzésbe törtek ki. öregedők gyülekezete volt ez, olyan embereké, kiket a politikai gyengeleméjüség köt össze és akik haragjukat a 6 mérföldnyire levő 10,000 főnyi ifjúságnak kiáltották oda, akik akkor a Conrad Hilton Hotel előtt gyülekeztek. Az öregek a fiatalok ellen. Feltűnt nekem, hogy nem volt egyetlen vitapont, ami szakadást okozott volna a konvención. Humnhreyt nem azért támogatták, mert igaza volt, hanem, mert ő az aleinök és az elnök őt pártolja.

Két Amerika

Két Amerika volt jelen Chicagóban, de mindig is két Amerika van. Az egyik szenvedélyesen hűséges a jelenhez, bármilyen legyen is az; a másik leghőbben azt kívánja, ami még nem valósult meg. Ami a nagy félelmet okozta a konvención és az erőszakot a Michigan Avenue-n, talán az volt, hogy a társadalom szövete szétmállott. Amint az egyik tv-riporter mondotta amikor a Hiltonnal szemben, a hippiek-kel szembenéző felsorakozott csapatokat néztük: ‘Eltartott 200 évig. Melyik törvény mondja ki, hogy ennek nem lehet vége? Lehet, hogy a végére jutottunk. Efcek a gyerekek nem bohémek, legtöbbjük még csak nem is hippie. Sok egyetemet végzett ifjú, sok orvostanhallgató van közöttük. Ezek nem az iskolából kimaradottak. Jó lesz, ha odafönt valaki megkérdezi saját magától, hogy mit akarnak ezek az országnak mondani?’

Amint ott álltam, reggeli 4 órakor, mikor senki sem tudta, hogy a rendőrség és a katonaság mikor veszti el megint a fejét, az volt a legfonákabb a helyzetben, hogy a vezér, akinek gyűlölete ide hozta őket, az elnök, már hónapok óta elmozdította magát a szintérről. Mégis, az egész államhatalom mozgósítva lett, hogy megadja az elnöknek azt, amit a konvención akart. Mindezt meg lehetett volna érteni, ha az ország szeretné vezérét. Azon tűnődtem, mi is az, amit olyan eltökélten védelmeztek ezen az utcán?

Benn az épület egyik folyosóján egy fiatalember magnószalagot tett elém és megállított. A Chicagói Egyetem rádióállomásáról jött. Mindketten egyetértettünk, hogy minden, ami történt, borzasztó volt. ‘Hogy tud ön mégis része lenni ennek?’ — kérdezte. Zavarban voltam a válaszommal, mely abból állt, hogy reméltem, mindezt meg lehet változtatni. ‘De hogyan lehet önnek bizalma az ilyenfajta demokrata politikában?’ Megértettem, hogy nemcsak magáról á konvencióról volt szó. Mi mást lehet a helyébe tenni t— mondottam. Szomorú pillantással válaszolt, aztán eltűnt a tömegben.

A konvenció utolsó napján elutaztam Chicagóból. Nem érdekelt, hogy mit mondott és mit nem mondott az uj elnökjelölt, mivel a vezetés, a végső szó nem tőle eredt és mástól sem, aki Chicagóban jelen volt. Mindent az elnök tartott kézben és az ő láthatatlan személyének senki sem mert nemet mondani. Vajon ki ette meg az elnök születésnapi tortáját, miután ő úgy határozott, hogy túl veszedelmes volt megjeleni egyik városában a saját konvencióján?

Otthon másnap Londonból azt kérték, hogy szervezzek tiltakozást az ellen, hogy az oroszok Prágában írókat letartóztattak. Prágát, amely talán a legszabadabb, a legreményteljesebb és ujitó város Kelet-Európábán, épp most tisztították meg a nép ellenségeitől.

Bonn a NATO aktivizálásán munkálkodik

Schröder bonni hadügyminiszter beszédet mondott Bad Godesbergben. Kijelentette: a Német Szövetségi Köztársaság 1969-ben is “meg fogja tenni a magáét, hogy a NATO megbízhatóan megoldhassa feladatait.” A bonni kormány — hangoztatta — továbbra is biztosítani fogja az ehhez szükséges anyagi eszközöket.

Kurt Birrenbach, Kiesinger kancellár személyes küldötte még be sem fejezte titkos washingtoni tárgyalásait, mikor Washingtonba érkezett az újabb bonni politikus, Helmuth Schmidt, a szociáldemokrata párt parlamenti csoportjának elnöke. Küldetésének az a célja, hogy egyeztesse az agresszív NATO-tömb katonai gépezetének növelésére irányuló amerikai és nyugatnémet terveket.

Nixon és az alomsorompó szerződés

Az elnöki tisztségre pályázó Richard M. Nixon azt javasolja, hogy a szenátus halassza el az atomsorompó szerződés jóváhagyását. Nixon azzal magyarázza ezen javaslatát, hogy “várakozó álláspontra kell helyezkednie, időt kell adni a Szovjetunió igazi szándékainak felmérésére.”

Szép jövő elé nézünk, ha Nixon kerül be a Fehér Házba.

Austin, Tex. — Texas államban a John Birch Society fasiszta szervezet vette át George Wallace elnökválasztási kampányát. A mozgalmat több texasi olajmágnás támogatja.

Published weekly, except 2nd & 3rd week in July by Hungarian Work, Inc.

130 East 16th Street, New York, N. Y. 10003. Telejihone: AI. 4-0397.

Ent. as 2nd Class Matter, Dec. 31, 1952 under the Act of March 21, 1879, at the P.O. of New York, N.Y.

Előfizetési árak: New York városban, az Egyesült Államokban és Kanadában egy évre §10.00, félévre $5.50. Minden más külföldi ország- 84

ba egy évre 12 dollár, félévre