Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-09-26 / 37. szám
Thursday, September 26, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Hozzászólás két érdekes cikkhez a csehszlovák válságról írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Jóakarata tanács Humphrey-nak Nixon-nak az elnökválasztási kampányban irigy- lésreméltó helyzete van Humphrey-val szemben, neki ugyanis ez alkalommal nem kell megvédenie —mint kellett 1960-ban—az Eisenhower-Nixon adminisztráció botlásait és balfogásait, amelyekben ő, mint alelnök, tettestárs volt. Az amerikai szavazópolgár gyorsan felejt: az ő szemében ezek a dolgok “olyan régen történtek, hogy talán igazak sem voltak.” De ha emlékszik is rájuk, a mai adminisztráció vaskos tévedéseihez és nemzetközi kalandjaihoz képest azok csak apró, jelentéktelen epizódoknak látszanak... De szegény Hubert barátunknak az a háládatlan szerep jutott, hogy a jelenleg uralmon lévő Johnson—Humphrey apparátust, amelynek ő nagyon tevékeny, bőbeszédű és hangos szószólója volt, uton-utfélen megvédje és úgy állítsa be, mint a legbölcsebb, legemberségesebb kormányzatot. Ennek a szerepnek a betöltése még a brilliánsan halandzsázó Humphrey számára is herkulesi feladat, mert az ország közhangulatának, valamint a saját — pislákoló — lelkiismeretének a tanúsága szerint ez az administráció méltó az Ítéletre és kimúlásra, tehát menthetetlen és védhetetlen. Szegény feje kénytelen minden tehetségét erre az ember- feletti feladatra fordítani; semmi újat és merészet, ami ellentétben áll a johnsoni merev iránnyal, vagy attól csak egy jottányira is eltér, nem mer szóvá- tenni, mert abban a pillanatban, hogy ilyenfajta célzásokat tesz, a főnöke — vagy ennek utasítására egy-egy alantas — menten lecsap rája és nyilvánosan meghazudtolja. Ebből a visszataszító eljárásból a minap kapott néhány ízelítőt, amitől talán még ma is kóvályog a feje. Már-már alig meri kinyitni a száját, hogy valami sajátosan Humphrey-izü nyilatkozatot tegyen, mert attól kell tartania, hogy legfelső helyről csúfosan diszkreditálják. Johnson nem egyszer értésére adta — még pedig a nagynyilvánosság füle- hallatára — hogy: “Egyelőre én vagyok a csapat- kapitány!” (For the time being, I am the captain of the team!) Mire Humphrey kínjában ilyesfélét mondott: “Én szabad ember vagyok, de január 20-ig semmit sem tehetek. Addig van egy másik elnökünk. Elnökből pedig egy is éppen elég!” (Ha őszinte mert volna lenni, hozzátehette volna: “Ebből a fajtából még egy is túlsók!”) • Isten látja a lelkemet: az 1964 előtti Hubert Humphrey-ban én kevés kivetnivalót találtam. Tisztakezü, becsületes és bátor liberális politikusnak tartottam, akinek talán az volt a legkiemelkedőbb hibája, hogy túlságosan bőbeszédű volt akkor is, amikor a szűkszavúság vagy a némaság úgy neki, mint a hallgatóságnak előnyére vált volna. Ezt a tulajdonságát azzal lehet magyarázni, hogy fiatalkorában kollégiumi tanár volt és az osztályteremben megszokta a terjengős, sok-sok ismétléssel és jelző-zuhataggal járó előadási modort. De amit mond, annak mindig van valami értelme — ezt nem lehet tagadni. Az utóbbi időben, sajnos, nagyon sokat beszél, de szánalmasan keveset mond. Még pedig azért, mert az egykori Humphrey-t nem meri megszólaltatni! Úgy fél Johnson-tól, mint a testet öltött Lucifertől. Nem is egészen ok nélkül... Ha Humphrey lelkét nem terhelné az a bűn, hogy négy éven át nem emelte fel szavát a vérengző, erkölcstelen vietnami hadjárat ellen, hanem ellenkezőleg: pontosan visszhangozta cézáromániás gazdájának az önigazoló — de teljesen alaptalan — “indokait” a háború folytatása és felfokozása mellett, akkor nyugodtan merném összehasonlítani őt minnesota-i földijével, Eugene McCarthy szenátorral, akinek a jelölését a legnagyobb lelkesedéssel üdvözöltem volna. Annakidején sokakkal együtt én is örültem, hogy Johnson 1964-ben Humphrey-t vette maga mellé futótársul, mert abban a hiú reménységben ringattam magamat, hogy a progresz- sziv körökben nem a legjobb reputációnak örvendő' kipróbálatlan elnök mellett ott fog állni ez a kipróbált liberális politikus, mint egy élő tilalomfa, hogy visszatartsa az elnököt egy-egy vaskos balfogástól. A Magyar Szó szept. 5-i számában két figyelemreméltó, mélyenszántó irás jelent meg a csehszlovákiai válságról. Rev. Gross A. László “Akinek vaj van a fején” c. rovatában, lapunk egy másik kitűnő cikkírója (valószínűleg a “Peregrinus”) a “Megjegyzések a válsághoz” c. cikkében rámutat az amerikai kormány kritikájának kétszínűségére és jogtalanságára. E két kiváló cikkírónk azonban egyelőre csupán annyit bizonyított, hogy a Johnson- kormánynak semmi néven nevezendő joga sincs a Szovjetuniót a csehszlovákiai beavatkozásért elitélni. Ez természetesen csupán részleges, negativ magyarázat e rendkívül bonyolult fejleményre, már csak azért is, mert a Szovjetunió lépését nemcsak az Egyesült Államok imperialista kormánya, hanem csaknem minden európai kommunista párt, beleértve a nagy politikai súllyal bíró franciaországi és olaszországi kommunista pártokat is, kritizálta. E sorok írója azonosítja magát Rev. Gross ama kijelentésével, hogy a csehszlovák helyzet megítélésében csupán az amerikai tőkéssajtó által szolgáltatott információkra támaszkodhatunk, amelynek imperialista beállítottságát ismerjük. Véleményt tehát csupán egyéni itőléképességünk és a közelmúlt történelem bizonyos tapasztalatai fel- használásának alapján mondhatunk. Mint a szocializmus hívei valamennyien hiszünk abban — és ez alkotja meggyőződésünk alapzatát —, hogy minden egyénnek és minden nemzetnek elidegeníthetetlen joga van az élethez és boldogulása kereséséhez. Eme elidegeníthetetlen jognak csupán egy korlátja van: sem az egyén a társadalomban, sem egy nemzet a nemzetek közösségében nem keresheti boldogulását oly módon, amely más egyén, vagy más nemzet hasonló jogát veszélyeztetheti! E jogokat nemcsak az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata, nemcsak az Egyesült Nemzetek alapokmánya szögezte le, melyet úgy a Szovjetunió, mint a Varsói Szerződés tagállamai De ez a reménységem hamarosan szertefoszlott. A mi Hubert barátunk nemcsakhogy meg sem kísérelte Johnson-t jobb útra téríteni, hanem sokszor még a gazdáján is túltett héjja-vijjogásával. Mire jó egy alelnök — a kormánynak rangban második tagja —, ha még azt sem meri megkockáztatni, hogy a főnökét — aki nyilvánvalóan súlyos rövidlátásban szenved — igyekezzék felvilágosítani a valódi helyzet felől?! Ez minden közvetlen alárendeltnek becsületbeli kötelessége, még akkor is, ha a főnök egy koronás király. Minden valamirevaló főnök az ilyen tanácsokat el is várja közvetlen alantasától... Ne mondja nekem senki, hogy az alelnök kénytelen vakon elfogadni és harsogva helyeselni az elnök minden szeszélyét. Már jóval a Tonkin-öböli incidens előtt megtehette volna, de amikor főnöke ezt a mondvacsinált ürügyet akarta felhasználni Észak-Vietnam bombázásának a megkezdésére, akkor okvetlenül a sarkára kellett volna állnia és ilyesmit mondania Johnsonnak: “Nézze, elnök ur, amit Ön most tenni szándékozik, az homlokegyenest ellenkezik a mi sokat hangoztatott ‘békés szándékainkkal’, szembenáll a világközvélemény hangulatával, bűn egy tőlünk messze élő, földhözragadt nép ellen és merénylet a saját népünk szine- virága ellen — az Isten szerelmére, elnök ur, jól gondolja meg a dolgot, mielőtt erre a végzetes lépésre rászánja magát!” Ha erre Johnson az ő közismert pökhendi módján azt felelte volna: “Vegye tudomásul, barátom, hogy én vagyok a csapatkapitány; kikérem magamnak, hogy beleavatkozzék az én dolgaimba,” akkor Humphrey-nak joga és oka lehetett volna eképpen visszavágni: “Ne vegye rossznéven tőlem, hogy beleavatkozom az elnöki hatáskörbe, de ne tessék elfelejteni: ez az adminisztráció az én nevemet is viseli, tehát van egy kis közöm hozzá, hogy a történelem hogyan fogja elbírálni a működését. De már csak azért sem maradhatok néma, mert tetszik tudni, ha Ön — Isten őrizz! — súlyos betegség, baleset vagy éppen elhalálozás esetén lekerül a színtérről, ezért a lépésért, NEKEM kell a felelősséget vállalni; a következméaláirásaikkal és csatlakozásukkal szentesítettek, hanem— hogy csupán a legújabb bizonyítékot idézzem — az idei jun.,15-i csehszlovák—magyar szerződés is. Érdemes ezen egyezmény néhány pontját felidézni: “1. cikk. A Magas Szerződő Felek a szocialista internacionalizmus, az egyenjogúság, az állami szu- verénitás és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elveinek alapján tovább erősitik a két állam népeinek sokoldalú együttműködését és egymásnak testvéri segítséget nyújtanak... “8. cikk. Ha a Magas Szerződő Felek egyikét bármely állam vagy államcsoport részéről fegyveres támadás éri a másik Magas Szerződő fél az egyéni vagy kollektiv önvédelem természetes jogán az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 51. cikkelyének megfelelően haladéktalanul megad számára minden segítséget, beleértve a katonai segítséget. “Az e cikk rendelkezései alapján foganatosított intézkedésekről a Magas Szerződő Felek értesítik a Biztonsági Tanácsot és az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt rendelkezéseknek megfelelően járnak el. (Idézetek a Magyar Szó juüus 4-i számából.) Nyilvánvaló, hogy a csehszlovák válság megértésének és helyes megítélésének kulcsa attól függ, hogy mi történt Csehszlovákiában jun. 14. és aug. 21. között, ami: 1. a Szovjetuniót és a Varsói Szerződés tagállamait, beleértve a Magyar Népköztársaságot az, 1. cikkben ünnepélyesen lefektetett elvnek, az “egymás belügyeibe való be nem avatkozás” elvének felfüggesztésére, valamint a 8. cikkben hangoztatott “katonai segítségének az “a priori” külső “fegyveres támadás” megtörténte nélkül való nyújtására késztette. Az is figyelemre méltó, hogy bár a fentemlitett egyezmény kötelezte a szerződő feleket a katonai (Folytatás a 12-ik oldalon) nyékét — belföldi és nemzetközi viszonylatban —• NEKEM kell viselni, a saját népünk és a világközvélemény felháborodásával NEKEM kell szembenéznem! Tessék mondani: miért vezekeljek én olyan vétkekért, amelyeket nem én követtem el?!" e Humphrey már régen rájöhetett volna, hogy Johnson neki nem barátja. Egy barát nem kényszerítené őt olyan megalázó helyzetbe, amelyben még ma is — miután már elnyerte a párt jelölését és igy a demokrata párt elismert feje lett — meg kell rágnia minden szót, mielőtt kimondja, mert — jajuramistenem — még meg találná sérteni a “kapitány” texasi méretű hiúságát és akkor jaj neki szegény fejének! De kérdem: mit árthat Johnson neki? Hiszen Humphrey-nak csak hasznára lenne, ha az amerikai nép megsejtené vagy rájönne, hogy őt az elnöktől a szédületes Grand Canyonnal vetekedő szakadék választja el... Ha úgy érzi, hogy mint alelnök nem beszélhet nyíltan és leplezetlenül, hát — az árgyélusát! — MONDJON LE TÜSTÉNT ERRŐL AZ IMPOTENS HIVATALRÓL és nem mindennapos szónoki képességével tárja az amerikai választóközönség elé a valódi tényállást, az ő igazi érzelmeit, nézeteit és szándékait, tekintet nélkül arra, hogy a Johnson—Rusk—Cliffórd társaságnak (amelynek amugyis kifelé áll a szekere rudja!) ínyére van ez vagy sem! Az ilyen bátor kiállás máról-holnapra sokszorta több hívet és követőt toborozna az ő táborába, mint amennyit Johnson “barátsága” és “támogatása” a hátralévő hat hét alatt tudna szerezni számára. Ha Humphrey el tudja szánni magát arra, hogy a ma már nem olyan mindenható “csapatkapitány” köldökzsinórjától elszakítja magát, akkor talán — egy nagyon szerény szavazattöbbséggel — be tud csúszni a Fehér Házba, de ha továbbra is megmarad Lyndon szultán hajbókoló mamelukjának, végképpen lemondhat arról a régi ábrándjáról, hogy a south-dakota-i gyógyszerész fia valaha is bevonulhat az elnöki palotába — főbérlőként... És az, hogy mindenki tudni fogja, kinek köszönheti ezt a balsikert, igen sovány vigasz lesz számára... ;
