Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-09-19 / 36. szám
Thursday, Sept. 19, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Egy régi séta Kisfiú voltam, apámmal kézen fogva végigmentünk az Andrássy utón. (Ma: Népköztársaság útja.) Elmondta, hogy ez Budapest legszebb útja. Megmagyarázta, mitől szép, s a magyarázat alighanem helytálló lehetett, mert nekem ma is tetszik. De, mondta aztán, borzasztó kár, hogy ezt az utat nem vezették el a Dunáig. Kérdeztem, miért nem vezették odáig. Azt mondta, azért, mert a telekspekulánsok megakadályozták. Az ember gyerekkorában tud a legjobban felháborodni. Ma is gyűlölöm a telekspekulánsokat. Azóta sok minden történt velem is, Budapesttel is. Akkoriban az Andrássy ut — a Duna helyett — nekitorkollott egy csúf kicsi háznak, melyben Tillemann Sebestyén óra- és ékszerüzlete foglalt helyet. E ház már nincs meg. Az óra- és ékszerüzlet sincs meg. Mi több: telekspekulánsok sincsenek már. A Népköztársaság útja ma egy sivár tűzfalnak szalad neki. Miért van ez igy? Nem tudom. Pedig a történelem egyszerre a két kezével nyúlt ehhez a városhoz. A ballal félig romba döntötte, de kinyújtott jobbjával uj korszakot nyitott, alkalmat kívánva a merész és nagyvonalú tervezésre... Nem mintha csodákat kérhetnék számon ettől a negyed évszázadtól. Romhalmaz állott az elején, s egy városban elsősorban lakni kell. De még igy is ameny- nyire tellett az erőnktől, elkészült néhány monumentális mii. Menjünk hát sétálni. A hidak a Gellert hegyről ők a mi szívügyeink. Rajtuk végignézni olyan- féle, mint amikor egy férfi maga elé rakja volt szerelmeinek fényképeit. Mindig a legrégibb a leg- meghatóbb, mindig a legfrisseb a legszebb. Kitártan, a két égő part fölött Mint végtelenbe készülő madár Mely a búcsúzó lendület előtt A fényben még megáll... Ezt Tóth Árpád irta. Mit irt volna az uj Erzsé- bet-hidról, a szárnyaló képzeletnek és a szigorú matematikának erről a ritka találkozásáról, mely mintha épp az ő költészetének hidba másolása volna? Ennek az évszázadnak ugyanolyan városjelképe lesz ez a hid, mint ahogy a Lánchid lett az előzőé, hiszen ez nemcsak “szép hid”, hanem egy “szép budapesti hid”, mely a mi alantunkból fakadt. Aki végigmegy rajta, átvesz valamit ennek a városnak a lendületéből, lefojtott feszültségéből, játékos kedvéből. Ha odaát jókedvünk volt, üt-közben még jobb kedvre derülünk, s ami a túlparton még a szivünket nyomta, az innensőn már kevésbé szorító. Ahol ez a hid világra tudott jönni, ott a statikusok is költők, és a városrendezők jó tömegpszichológusok; ezt a várost nem kell tőlük félteni... Vagy mégis? Balkézt, a Vár tövében, ott állt a sárga kis tabáni templom, egy-két hozzáragasztott házacskával. Ezt a hid úgy befoghatta volna a karjai közé, ahogy a jelen magához öleli a múltat. Innen miért nem látom? Azért, mert elébe épült egy majomház. Nem is majomház, csak majomketrec formájú bérház. Sétáljunk le. Odamegyek, fölkiabálok: — Hát te hogy kerülsz ide, te vakarák? Csak hallgat, csak pislog, csak irul-pirul. Belátom durvaságomat, mely lobbanékonyságomból fakad. Bocsánatot kérek tőle, és megérdeklődöm, vajon mit keres itt. — Kérem szépen, én csak várok. — Mire tetszik várni ? —Hogy nemzeti közadakozásból lebontsanak, — Másutt építeni szoktak közadakozásból. — Nem én leszek itt, kérem, az egyetlen. Mit gondol, ezekkel a toronyházakkal mi lesz? Toronyházak. Mitől Budapest Budapest? Egy város nem a külföldiek, hanem a bennszülöttek kedvéért épül. Pláne egy olyan város, melynek nincsenek világraszóló műemlékei, mint Athénnak, Rómának, Párizsnak. Nekünk egyetlen olyan épületünk sincs,mely uj értelmet adott volna e földrész kultúrájának. Mi tehát csak olyan várost épithetünk, mely ki tudja használni természeti adottságait és ki tudja fejezni önmagát. Ha ez sikerül özönleni fognak az idegenek: ők ugyanÖRKÉNY ISTVÁN: GYALOG is attól érzik itt jó magukat, amitől az idevalósiak is boldogok. A mi idegenforgalmunknak ez a kulcsa. De hát milyenek vagyunk mi? Más szóval, milyen is legyen a városunk? Vannak nekünk, persze, súlyos jellemhibáink is, de ezeknek nem okvetlenül kell a városképben tükröződniük. Nagyszáj uak vagyunk, parvenük, felvágni szeretők, szegénységünket nagyzási hóborttal leplezők... De abból, amit a történelem ránk mért, egyet s mást mégiscsak megtanultunk. A pózok megvetését, a frázisok utálatát, a tragédiák humorba oldását, a zsebre vágott kezű hősiességet, s az egymásra utaltság tudatát, azt a vérünkké lett közösségi érzést, mely a mi túlélni tudásunk egyetlen titka. Közösségi lények maradtunk, akik (persze, csak ha baj van) összefognak. Olykor megpróbálunk valami nagyot akarni, de ha ez éppen nem megy, beérjük a róla való fecsegéssel is. Sehol ezen a földön nem tudnak olyan fölemelően fecsegni, mint itt. Látnivaló, ezek mind “intim”, bensőséges jellemvonások. egy meleg, emberközeli hangulatot sugallók. Ezt kell kifejeznie a várostervezőnek is. Például nemcsak azért nincs diadalívünk, mert egy ezredév alatt elég kevés diadalt arattunk, hanem mert mindnyájan kiütéseket kapnánk, ha a 67-es járattal egy diadalív alatt kellene átvilla- nyosoznunk. Toronyházat pedig csak ott szabad építeni ,ahol ezt kényszerítő körülmények Írják elő — irta kitűnő Kortárs-beli cikkében Kathy Imre. És: “A történelmi városok belsejében toronyházat Európaszerte nem építenek.” Hát akkor mi miért? Hogy érvényre juttassuk és kikiaH—U—M—O—R MINDENFÉLE Az a tanács jó, amely megerősíti az embert addigi elhatározásában. Helyesebben tenné az emberkerülő, ha önmagát igyekezne elkerülni. A közmondások sem mindig igazítják útba az embert. Hallgatni ugyan arany, de szóból ért az ember. Nem feltétlenül szükséges egy verset megérteni. Meg is lehet szokni. Minden gyilkos küzd az életéért. Rossz jel, ha az emberrel okosan akarnak beszélni. Ne szidjuk a meleget vagy a hideget! Jól néznénk ki időjárás nélkül! A sznob szégyenkezve röhög egy könnyed vígjátékon. W A fiatal házaspár nyugodtan alussza éjjeli álmát, de az alig pár hónapos kislányuk felébred és éktelenül sirni kezd. Miután az anya nem tudja lecséndesiteni, felkelti az apát: — Kérlek, légy szives, törődj te is a gyerekkel egy kicsit, hiszen a tiéd is! A férj nyugodtan a másik oldalára fordul és álmosan mondja: — Hagyj békén! Az én részem hadd sírjon... Prepatics a vendéglőben észreveszi, hogy a mellette levő asztalnál egy részeg jóizüen alszik. Egy ideig hallgatja a horkolást, de végül ideges lesz, és azt mondja a főpincérnek: — Mondja, miért nem dobatja ki ezt az embert? Már két órája hortyog. — Majd bolond leszek kidobatni — feleli a főpincér — amikor már háromszor felkeltettem és mind a háromszor kifizette a cechjét. Párbeszéd: — Bárcsak nyernék a totón! — Miért, mik csinálnál a pénzzel? — Ellottóznám!! Dalmát h Ferenc báljuk nagyzási hóbortunkat? — Ha meg nem sértem — kérdezem, most máé szerényebb hangnemben, az épülő Duna-parti szállodától —, ön milyen magas lesz? — Tízemeletes leszek, kisfiam. — És nem lesz az egy kicsit sok ? — Maga kis mulya! — kacagott föl az épülő szálloda. — így legalább el fogom takarni a Belvárost. Itt egy torony. Ott egy torony Már felépült a toronyszálló a Fogasnál, mindem tágasság nélkül, rut bérházak között, másodrendű kilátással a homlokzati oldalon, ötödrendüvel a hátsó felén. Messzebbről, a Szabadsághegyről nézve: mint egy rossz helyre bevert szög. S épül (Vagy nem épül? Vagy mégis épül?) egy uj torony a Margitszigeten, mely nemcsak a szigetet, hanem az egész dunai városképet tönkretenné. Egy másik magasházzal nevetségessé tettük a Horváth-kertet, s épül már a pórja, a Vigadó hátához ragasztva, mely a város szivét csúfítja majd el. Pedig ezek — önmagukban — sokszor nagyon szépek. Épp a Budapest Szálló, a Chemolimpex, a Budakeszi utón épülő házak vagy a Várban beépülő foghijak azt bizonyítják, hogy építészeink “a világszinvonalon” is megállják a helyüket. Alkalmasint nem ők döntik el, hogy amit terveznek, hova kerüljön. De akkor ki? És hol itt a gondolat, a távlat, a jövőnk értelmes ábrázata? Pedig nem is kétlem, hogy akik Budapest jövőjén törik a fejüket, azok is rátermett emberek. De akkor hogy, lehet az, hogy e sok kiváló tehetség, erejét ösz- szefogva, mégis kontármunkát végez? Sajnos már magamon is (és nálam okosabb barátaimon) azt tapasztaltam: az ember az egyetlen lény, amely óriási intelligenciával is képes ostobaságokat elkövetni. De azért mi, irók, vállalni szoktuk a felelősséget. És nemcsak mi. Az au- tóbuszkalauz minden vonal jegy ért felel, a zálogházi'becsüsnek pedig levonják, ha sokat fizetett egy damasztabroszért. Csak annak nincs gazdája, hogy a szemünk láttára csúfítják el Budapestet? És nemcsak a tornyok Dehogyis csak a tornyok! A tornyokkal még ki is lehetne békülni, ha az uj lakótelepeken, a távoli pesti lapályon épülnének, ahol megállíthatnák a semmibe vesző ürességet. A tornyok csak indulataink felkiáltójelei. Dei ahol nincs torony, ott is toronyi méretűek a balfogások. Miért kell azt a keveset, ami a múltból még féltenivalónk van, lecsákányozni ? Minden terünket, még a Városligetet is, beépíteni? S abból, amit az ostrom romba döntött, miért nem állítjuk helyre — mint Varsóban, Prágában —, amit érdemes ? S még ennél is fájóbb, ha a Duna partján végigsétálunk. Pedig ez a mi tengerünk, egyetlen természet adta utunk a világba, álmaink ország- utja. Mi a Szajna- vagy a bécsi Duna-csatoma. hozzá mérve ? Itt házsorok dőltek össze, tehát fák nőhetnének, parkok zöldülhetnének, szebbnél szebb átlátások születhetnének, és ki lehetne mondani valamit e város lényegéből. Azt, hogy mi pestiek — bevallva, be nem vallva — jobbak és szebbek szeretnénk lenni önmagunknál. — Ön mit szól ehhez a két parthoz? kérdem a Dunától. — Nekem tökmindegy — mondja. — Én úgyis elfolyok. Csak nekünk nem mindegy. Mi ittmaradunk. Mentségemül Csak élek, de nem vagyok szakember. A város- rendezés könyvtárnyi irodalmából alig-alig olvastam valamit. És e hozzá nem értésen felül, csak egyes szám első személyben szólhatok, mert e város lakosságából csak egy kétmilliomodrészt képviselek. Mégis elmondom, minden szakértelem nélkül, hogy úgy épitkezünk, mintha ma is volnának telekspekulánsok. Úgy építkezünk, mint egy tenyérnyi balatoni házhely tulajdonosa, akinek mindé« négyszögölet ki kell használnia. Úgy építkezünk, mintha nem Budapestet építenénk, hanem egy múlt nélküli, jellem nélküli, név nélküli és jövő nélküli várost. Nagy lesz. Impozáns lesz. Csak éppen nem les* már Budapest.
