Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-15 / 7. szám
Thursday, February 15, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Szomorú vasárnap Irta: Bálint Imre Seress Rezső, a "Szomorú vasárnap" Írója a nemrég öngyilkos lett. E nótának hatása alatt több százan vetettek véget életüknek annakidején Magyarországon. B. I. novellája egy darabka mozaikja annak az időnak és vagy 30 évvel ezelőtt jelent meg az Uj Előrében Kopott diákkülsejü ember már kissé rekedten énekel az udvarban és egy fiatal nő gitározik. Fölfölnéznek és azt lesik, hogy merről dobják az újságba csomagolt filléreket. Ez éppen egy úgynevezett úri bérház és csak a cselédek dugják ki fejüket az ablakon és egyik-másik abbahagyja a munkát és hallgatja a nótát, figyeli a nótázókaá. Tudják, hogy nemsokára jön a házmester és elkergeti az énekeseket. Isten csodája, hogy eddig is hagyta őket. És csak száll a nóta, a szűk és magas falak visz- szaverik a hangot, az akkordokat és amint vége van egy-egy versszaknak, kísérteties zümmögés marad utána, mintha elvarázsolt kolostor mélyéből, befalazott apácák kara refrént énekelne. .. hogy.. . “Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. .. Nyitva lesz a szemem akkor is, hogy lássalak. .. Ne félj a szememtől, holtan is áldalak, utolsó vasárnap.” Nagyot sóhajtott Liza a harmadik emeleten, visszament az ablaktól, letette a portörlőt és leült a fotelbe. Igen... egy soktomyu kastély, amely félig romokban van, de lent valahol, lenti a mélyen valakit élve eltemettek... Igen... az őrgrófot ... az Iluska pórleánnyal. .. óh, a kegyetlen grófné. . . de él azok szelleme. .. örökké ott bujkál a kastély termeiben. .. éjfélkor. .. és nyitva lesz a szemem, akkor is, ha meghalok . .. hogy lássalak... lássalak, amint a nóta mondja. Liza “Az őrgróf és a pórleány”, cimü regény százegyedik füzeténél t«art és az egyik alcím úgy szól: “A várkapitány titka.” Most többek között nagyon kíváncsian várja azt is, hogy ki, mi az a várkapitány, mert még róla nem volt szó. Aztán elkergeti a vice az énekeseket és egy pár perc múlva halkabban ugyan, de a szomszédházból hallik a nóta............“Könny csak az italom, kenyerem a bánat... — szomorú vasárnap.” Liza most hátraveti felsőtestét a fotelben, már nem ideiglenesen ül, hanem teljesen elhelyezkedik benne; hátraveti a fejét, behunyja a szemét. Fejével mintha nemet intene, megrázza és ha most bejönne hirtelen a nagysága, nem is ugorhatna föl, hogy. . . csak az ülőke párnáját nyomtam le, kezét csókolom. Bánja a fene a disznó nagyságát pereputtyostól és próbálja elhessegetni a nagysága képét. Dögöljön meg, mi van nekem belőlük ... mit ad nekem az élet ?. .. Könny csak az italom, kenyerem a bánat. . . Aztán harmadszor is hallatszott az ének, mosá már még halkabban, messziről, a hamadik házból és Liza nem is folytatta a takarítást, amig el nem hallgatott egészen a dal. — Azután is még egy darabig dúdolta a dalt, kissé elmélázva dolgozott és csak nagysokára keveredett ki az előbbi hangulatból, amikor kiment a konyhán keresztül a spájzba, tisztább porlórongyért. Liza egy tolnamegyei sváb faluból került Pestre, amikor Hansot elhozták ide katonának. Nagyon egyszerű az élettörténete. Hans, valahol Komárom melletti nagygyakorlaton kézi gránátot dobott és elkésett a dobással. Vagy a kézigránát volt rosszul csinálva. Legalább is a bajtársai úgy mondják, éppen, hogy dobni akarta, robbanás, füst és Hans egyik karja magasan a feje fölött, hat méter magasan megfordult a levegőben. Mást nem lehetett látni. És még elmesélték neki, hogy milyen rémesen nézett ki a Hans. Félarca hiányzott és a másik fele mintha véres szén lett volna. Legszebben a Hans káplárja tudott beszélni és egyszer-kétszer elvitte Lizát egy olcsó szállodába és megígérte, hogyha leszerel, elviszi Győrbe, mert az apja pékmester és ő is pékséget tanult. De a bábaasszonyhoz már másvalakivel ment Liza, mert a káplárból őrmester lett közben és csak nem udvarolhat egy őrmester egy cselédleánynak. .. “És különben is, hátha nem tőlem van az a gyerek ... Bizonyitsd be, hogyha tedod.” És még az uj ősmerternek állott följebb. Liza nem tud rá haragudni, azaz nagyon haragszik rá, csak még egyszer együtt barangolhatnának a Hűvösvölgyben, — vagy a Római Fürdő körül, jaj, csak mégegyszer rádülne, megfojtaná ölelésével, fogaival leharapná az állát, körmeivel belekapaszkodna a füleibe és magába gyömöszölné a fejét, úgy, hogy úgy fulladna meg a mellei között a feje. Jaj, csak még egyszer... De Liza már öt hónapja nem látta és mintha az egész kaszárnya összebeszélt volna ellene, ha be akar menni, mindig csak azt mondják neki, hogy nem lehet, mert az őrmester ur szolgálatban van ma. És éppen tegnap mondta a nagysága, hogy nézze Liza, maga okos lány, én fölemelem tiz pengővel a fizetését, hogyha. .. nézze, itt van az öreg ur, nem is olyan öreg, csak ökvenhét éves, nem illik már az öreg urnák ide-oda elbitangolni. .. még fölszed valamit a rosszlányoktól... hogyha az öreg ur meg lesz magával elégedve, húsz pengővel,. .. azaz tizenötöt akartam mondani... tizenöttel is fölemelem a fizetését. Liza hirtelen örömmel lehajolt, fölkapta a nagyságos asszony kezét és megcsókolta. Csak azt értette, hogy fölemeli a bérét... tiz, tizenöt pengő. És csak amikor a konyhában elmondta a dolgot Mari néninek, a szakácsnőnek, értette meg, hogy mit akar a nagysága. Azóta jár olyan boi'zongósan a lakásban, mintha hideglelés kerülgetné és minden ok nélkül fölrántja a bal vállát, megáll munkája közben, mintha magában mondana valamit, motyog, talán mond is egy-egy szót, a fejével nemet int? és folytatja az asztal megtérítését. — Vagy szórakozottan minden ok nélkül megáll és végigsimitja a kötényét, de nem odanéz, hanem valahová messzire, a levegőbe, fölfelé, át a falakon ki a mezőkre talán, vagy a kaszárnya sárgára meszelt magas falára, a rácsos ablakokkal. Vagy az öreg nagyságos urnák az arcát látja, amint ott ül az asztalfőn és félénken néz a fiára, a nagyságos urra, vagy a menyére, a nagyságára. Szemei alatt nagy zacskók és az alsóajka idegesen reszket mindig, amikor rámordul a nagyságos ur: Vater, ne egyen annyi kenyeret. Vagy a nagysága élesen belesivit: Papa! Már megint a zsíros húst veszi ki magának a tálból. Legjobb volna magának kiadni az ételt, mint a gyerekeknek szokás. Cukorbaja van és nem tud magamagának parancsolni. Aztán ijedten fölcseng a telefon és Liza kirohan az előszobába. Azt mondja,hogy igen, igen... a nagysága beszél és Marit, a szakácsnőt akarja és Liza, maga állat, azt mondja, igen és nemhogy odahívná a telefonhoz a Marit. Mi van magával, Liza. Megkukult- Igenis. . . azaz már hívom a Marit, kezét csókolom. És kiabálja, hogy Mari! És amikor a Mari beszél, nemhogy átadná a széket Marinak, ott, a telefon előtt, hogy ne kelljen annak kuksolnia, hanem csak ülve marad a Liza, ülve marad még azután is, hogy Mari visszasietett a konyhába, hogy... jaj, elég a rántásom!... ezt neked is megmondhatta volna a nagysága... Teríts gyorsan, negyedóra múlva itthon vannak! — De tudom, hogy lesz abból félóra is. Liza mégis csak ott maradt a kis kényelmetlen széken és sirva fakadt. Úgy érezte, hogy iszonyatosan csordul, mintha ömlene a vére, csakhogy a vére helyett a könnyei ömlenek és mintha úgy halna meg, hogy kifolynak a könnyei... folynak, folynak, amint a vér elfolyik az erekből. És amikor bejön dérrel-durral a Mari, hogy na, mi lesz? Liza gyöngén mondja és érzi, amint kinyitotta a száját, a sós nedvet belefolyni.. . Mari, drága Mari... Segitség! el... és ha Mari meg nem kapja, talán lefordul a székről. Kitámolvogtak ketten a cselédszobába és Marika lefektette Lizát az ágyába, csak úgy ruhástól, és csak rá a takaróra. — Aztán a Mari kapkodott, kitálalta a levest, főzött és még arra is szakitett időt magának, hogy be-benézzen Lizához. Ebédközben a nagyságos asszony is benézett a cselédszobába. Liza hasonfeküdt és nem látszott az arca, mert beletemette a takaróba, csak a vállai rángatásából látszott, hogy sir. És a nagysága csak azt modnta, hogy liba és mérgesen becsapta a cselédszobaajtót maga után. Aztán mindjárt ebéd után visszajött és az# mondta a Lizának, aki akkor már borzas hajjal, kisírt, kiszáradt szemekkel ült az ágya szélén és csak ugv, egyszerűen tegezte, amit pedig még eddig sohasem tett, hogy... te falusi trampli... nemhogy szerencsédnek tartanád, hogy egy ilyen előkelő öregur rádnéz... még bőgsz hozzá? Már nem is kellesz. Vedd a sátorfádat és menj a pokolba! Kifizetlek. A kétheti fölmondási időt is kifizetem. .. mars... te trampli! Még ő. bőg, ki látott már ilyet! Elmenőben mégegyszer visszafordult: “Kell is az én házamban egy ilyen szomorú... szomorú vasárnap.” Liza gyöngén összeszoritotta a kezeit, nem volt annyi ereje, hogy ökölbe szorította volna. Érezte, hogy mennyire gyönge. Pedig valami nagyot akart volna mondani, vagy csinálni a nagyságának. Liza évek óta elszokott, hogy svábul beszéljen, most önkéntelenül azt mondta. . . verflucht. ... és. kiküldte a szobából a Mari nénit, aki kérdezte, hogy mit mondott a nagysága! Liza pakolni kezdett és úgy pakolás közben kavarogtak a gondolatai és az érzései. Meg tudná ölni a nagyságáékat. Konyhakéssel éjjel belopóz- na a hálószobájukba, vagy mérget keverne a levesbe, avagy holnap, a szombati sóletbe... és akkor vasárnap temessék el őket... Szomorú vasárnap. .. Vagy ha őt temetnék és nyitva volna a szeme és a nagyságára nézne és az kétségbeesve, a gyilkos furdaló rémületével nézne az ő szemeibe ... És egész életében rémülne, mert Liza nyitott szemei még a halálban is vádolnák a nagyságát... Te kegyetlen delnő! Te gyilkos!... Nyitva lesz a szemem akkor is, hogy lássalak. .. Vagy az őrmester. . . az is nézzen bele. .. Nézzen mindenki az ő szemébe, amikor kiterítve fekszik, mindenki, aki csak Lizinek bánatot okozott ebben az életben. És Liza mindenkit látni fog, keze nyugodtan ösz- sze lesz kulcsolva, de a szeme... a szemei nyitva lesznek. Aztán megint az őrmesterre gondolt... nem ... a káplárra, amikor az még káplár volt, és olyan szépen beszélt és átölelve sétáltak a virágos réten és a bajonétot kacérul oldaláról a fara felé tol- te, hogy ne legyen útban és azt énekelte, hogy adj egy cuppanósat, ici-pici cuppanósat... adj egy... És Liza megírta utolsó levelét. Kedves és Drága. Te ne félj a szememtől, mert holtan is áldalak. Szomorú vasárnap, szomorú hétfői szomorú kedd és szomorú a szerda és szomorú csütörtök és az egész életem szomorú. És utolsó vasárnap kedvesem gyere el, Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és koporsó. Virágos fák alatt utam az utolsó. Nyitva lesz a szemem akkor is, hogy lássalak, De ne félj a szememtől, holtan is áldalak. Utolsó vasárnap. • Még egy amerikai újságban is az állott, hogy Liza a nóta miatt ugrott le a negyedik emeletről. .. pedig nem igaz, mert nem a nóta miatt ' Ajándék 7—77 éveseknek! \ SZÜLŐFÖLDÜNK j J A most megjelent művésziesen illusztrált 560 • * oldalas könyv a külföldön élő i magyarság könyvei I Az ABC-től nyelvtani, nyelvi magyarázatokon j ; át vezeti el az olvasót a legszebb irodalmi j I szemelvények megértéséig! | ■ A Szülőföldünk ■ közel hozza Magyarországot, annak népét, I ■ tájait, történelmét, zene és népdalkincsét J ; Ára: $3.95 \ ; Megvásárolható minden magyar könyvet ; árusító boltban és az Amerikai Magyar Szónál « WWA/VWVWVWVWŰWWWVWVVVVVYVVVVrtí _____13.
