Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-01 / 5. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, February 1, 1968

Itt állok Régusse magas házak kerítette szűk főterén vasárnap délelőtt», ózonos hegyi levegő ben. Tél elején vagyunk, ötezáz-hatszáz méter magasan. A nap mégis meleget ont az azurtiszta égből. Mert ez a hely is az “Azur-ország”-ba esik; légvonalban Marseille mindössze negyvenöt kilométer.

Jövet húsz perce is még toronymagas pálmafákat hagytunk el: előbb pedig virágzó s egyben érő narancsfákat.

Nem ez az első alpesi falu itt a Felső-Provence- ban, amely meggyönyörködtet. Most azonban még egy különös ráadás-élményben is részesülök.

Ez a jó-élmény ünnepélyes. Ünnepélyes a külsőség is , ahol ez a zavarba-ejtő — s igy megmagyarázandó — érzés meglep.

A téren a község helyettes elöljárója, monsieur Gabriel Sappe fogad. Kocsink ajtaját udvarias készséggel a község fiatal jegyzője tárja ki, M. Bemard Sappe, az előbbi Sappe fia. Sajnálják, bogy maga az elöljáró nem lehet jelen; beteg, kórházban fekszik. Ellenben itt van a helyi történelmi és tájkutató bizottság teljes vezetesége: M. M. Marcel Jean, Mile Mireille-Bagarre Agnes Mme Gustave Péres.

A zömök, jóizmu Gabriel Sappe ur kézrázása oly Szívélyes, hogy majdnem ölelés lesz belőle. A többieké hasonlóképpen. Látszik, hogy a vendégfogadás szokásos örömén túl, nekik is valami élmény-ráadásban van részük.

E különös élmény megvilágítása szélesebb kört is érdekelhet, mint amely most iát kocsink körül sürög s mind szaporodik a házakból kisiehőkkel. De hogyan is kellene a tisztázásába fogni?

Bennem — hogy vizsgálandó alanyként elsőnek magamat nyújtsam — az a képtelen ötlet bujkál, bogy négyszáz évvel ezelőtt kellett volna e téren állnom. Az lett volna az igazi, az alap-élmény!

Amikor a Sappe nevet még Pappnak ejtették; a Jeant Jánosnak, a Bagarre-t Bogárnak; a Pé- res-t pedig egyszerűen Pirosnak.

Amikor még az egész falu magyar volt. S a környékén is még vagy tiz-tizenöt. Ha nem több.

Igen, itt, a Provence tetején.

Pontosan négyszázharmincnégy évvel ezelőtt, 1533-ban érkeztek ide, az akkor teljesen néptelen és félig romban heverő Régusse-be az első magyar telepesek.

A konstantinápolyi rabszolgapiacról. Ennek története pedig a következő.

1526-ban Magyarország egyszerre terült el a földön Mohácsnál, egy rettenetes ökölcsapástól. Kiskirályok fejetlen országa állt szemben kemény központi katonai állammal. Az ilyen tömör hatalom minden oligarchiát, ha kellő közelről érheti, ügy vág szét, mint a kuglizók golyója a fabábokat. Az akkori török haderő, ha melléje férhetett volna, Európa bármelyik oligarcha országát le- teriti. "Zápolya öldöklő százada”, amelyet másutt a százéves háború korának mondanak, Nyugaton még a mi kiskirályainknál is felelőtlenebb népvesz tőket ellett. Hét évvel Mohács után az oszmán fölény a maga kegyetlen szerveivel akadálytalanul hajtja ki, hosszú menetekben ,a védtelen maradt, a fölégetett magyar falvak gyaloglást biró népéi*: a fiatal férfit, sőt a növendék gyermeket. A többi ott hevert az üszkök alatt.

Elképzelhető a konstantinápolyi rabszolgapiac forgalma, ha a szörnyű “áru”-ból még Francia- országba is jutott.

Megvan ennek is a története.

Provence egy részét az oligarchia külső segédIísMÉT KAPHATÓsss®ssss®®ss®ssss|

l LEARN HUNGARIAN”

Bánhidi-Jókay-Szabó kiváló nyelvkönyve

* angolul beszélők részére, akik magyarul 8 akarnak tanulni 8

f Gyönyörű keménykötésben, finom papíron, raj- $ jókkal és képekkel — 530 oldal — a Budapesti $ j Tankönyvkiadó Vállalat kiadásában

I

Ára $4.00 és 20 cent postaköltség jí

Megrendelhető a 8

MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN í

; 130 East 16íh Street, New York, N. Y. 10003 |

HAJSZÁLGYÖKEREK

Irta: ILLYÉS GYULA

± ^ ^ A. ^ .A. ^ A. Jk. ^ A

let nélkül is végromlásba vitte. A belső harcok, a vallásháborúk s végül a pestis falvak sorát tette néptelenné. A kiürült föld kegyura, s végül egyedüli birtokosa, a valamikor Jeruzsálemben alapított Johannita Szék lett; teljes nevén Jeruzsálemi Szent János Gyógyító Lovagrend.

Ennek volt “békés” érintkezése is a törökkel. Mivel pedig I. Ferenc óta Franciaország is együttműködött a Portával, meglett az egyezség, hogy a Johanniták — az érdek és a keresztény lelkiismeret szép társításával — a puszta francia vidékeket az oszmán rabságból kiváltott hitsor- sosaikkal tegyék újra jövedelmezővé.

Teljes huszonöt évig jártak a hajók Konstantinápoly és Marseille között; a ma is meglevő archívumok tanúsága szerint.

Az első följegyzett magyar név: Rigódy. Nyilván az akkoi'i sűrűn magyarok lakta Szerémség Rigód községéből.

Minderről a francia történetírás többször megemlékezett. Hogy Régusse és környéke magyar telep, itt van lenyomatva előttem a megye helyi történetkönyvében is. De maguk a régusse-iek erről néhány évvel ezelőtt egy idekerült hazánkfiától értesültek. Neki — Garamvölgyi Artúrnak, a lankadatlan adatgyűjtőnek — köszönhetem én is, hogy most itt állok, és nézem le nem tagadható meghatottsággal a meghatott régussei-ieket.

Pusztán maga a történet — ez a Jókai, Gárdonyit idéző, kész történelmi regény — elegendő lett volna, hogy a cannes-párizsi utón megcsináljuk ezt a kitérőt.

De történeti ténynél és regényességnél jobban foglalkoztat ez a kölcsönös meghatottság. Mi a voltaképpeni oka és értelme? Miből támad és hova vezet? Hasznos-e vagy haszontalan, netán ártalmas? Mert hisz feltáratlan, sőt itt-ott a “veszélyes” táblával ellátott területre visz.

Válaszolni rá tüzetesen, igy nem olyan egyszerű, mint az első pillanatban tetszik. Korunk egyik legterebélyesebb problémája nyújtja idáig — a lélek mélyrétegéig — a hajszálgyökereit,

A nemzeti, helyesebb megfogalmazásban: az egyik lényeges közösségi érzés.

Egy kitűnő francia költő-filozófia tanár utaztatott ide, Régussebe is bennünket. Volt alkalmam a kérdés bölcseleti, társadalomtudományi oldaláról szót cserélni. Most a régusse-iekkel szeretnék beszélni róla, mintegy gyakorlati oldalról.

Csupa emeletes, itteott két,- sőt háromemeletes, szorosan egymáshoz szorított karcsú házai ellenére Régusse ma is paraszt falu: jellegzetesen pro- vence-i. M. Gabriel Sappe karon fog, nehéz markával is oly szívélyesen, hogy attól Papp Gábor1 bátyám is lehetne, s Ízelítőül körbesétáltat a község szivén. Aztán a mairie-be vezet: a faluházába.

Ez itt az ő hivatali szobája. Az meg az anya- könyvvezetőség, illetve az archívum.

Messze a középkorig megvannak a könyvek. Pergamenbe és bőrbe kötve. A bennünket érdeklők meg kikészítve az asztalon.

Könyvről könyvre hátrafelé lapozva szemmel követhető, hogyan tűnik elő a mai Fouque családnévből előbb a Fouques, aztán a Fouquos s végi a Foquos, vagyis a Fokos. Hogyan tört le Jánosról az os, s lett a névből Jean. Hogyan vált a Bressi-ből Béressi, a Porre-ból Pór, a MarMn-ból Márton és a Papp-ból Sappe, merőben azért, mert a francia plébános a nagy P-t alulról fölfelé róva, úgy öblösitette a tetején, hogy az nagy S is lehetett s mert a Pappnak számára nem volt értelme, a Sappe-nak viszont volt; sarlók jelent.

Eddig mintegy kétszázötven magyar család nyomát fedtek fel a történelmi bizottság lelkes tagjai, latinul is jól tudó magyar barátjuk segítségével. Ez óriási szám. Gondoljuk el: hány magyar országi falu mai lakóinak eredetét lehetne visszavezetni háromszáz-négyszáz évre?

Órákra belemerülünk a dohos-poros pergamenek silabizálásába. Olyannyira, hogy egy kis adat felfedezésével még magam is hozzájárulhatok a közös munkához.

Az 1660 évkönyv egyik keresztelési bejegyzésében a szülők neve: Louiza Borquas Görgy Agnol, Hogy a Bourquas mi lehetett, nem tudom. Az Agnol mögött nyilván az Angyal rejlik. De legfontosabb az, hogy Agnol előtt a keresztnevet nem franciásan Georges-nek, hanem az o-t még is pontozva: Görgy-nek írták. Vagy diktálták.

1660-ban tehát a faluban még magyarul beszéltek. Vagy voltak, akik még magyarul is beszéltek. Magyarosan íratták le a nevüket.

Máshonnan származó adatok szerint az idetelepültek három nemzedéken át kizárólag egymás közt házasodtak. Akkor kezdtek vegyülni a hegyekbe ismét fölnyomuló ősi lakossággal. Semmi jele, hogy a Duna-Tiszai hazával valaha is ösz- szeköttetésbe jutottak. Hacsak a XVII. század végén élt papjuk nem onnan jött utánuk.

Nevét ez is mindannyiszor — évtizedeken át — igy írja alá, magyarosan: Szőrme. Illetve Ször- mé: hogy neve végén az e se némuljon el, a francia olvasás szabálya szerint.

De bármily érdekesek ezek az adatok, fő gondom — szándékosan erőt véve magamon — most mégsem ezek boncolása. Hanem annak a lelkiállapotnak az elemzése, annak a szellemi szomjnak a meghatározása, amely még ezekből a rég hatásuk vesztett tényekből és száraz nyelvészeti adatokból is — táplálkozni akar.

Soha jobb alkalom a felfedezésére, vegyelem- zésére.

Kijöttünk a mairieből. Megnéztük a templomokat, az azóta ismét romba dőlt várat. Elmegyünk az 1914—18-as hősi emlékmű előtt*; minden harmadik név ilyen franciába tokosodott magyar. Itt ülünk — most már vagy tizenöten — a Café du Cours elé kirakott asztalok körül, a már- már tulmeleg déli napon. Afféle básüyatöltés ez is. Előtttink lent végtelenül az ezüstszürke és rozsdavörös provence-i táj.

Kedvezőnek érzem az alkalmat a vélemény- gyűjtésre is. Ebben én nem a titkolózót, nem a lényeghez oldalvást közeledők módszerét szoktam követni. Legkevésbé, az úgynevezett “egyszerű emberek” társaságában. Mintegy gyűlési megnyitóul elmondom, hogy a találkozás, a “viszontlátás” hatása alatt mi foglalkoztat. Szóljanak ők is hozzá: mi fűz össze bennünket — négyszáz év távolából? Miért örültünk ennek az összeismer- kedésnek, amelynek semmiféle “reális” folytatása nem lehet? Ismerkedjünk igazánból össze!

— Mert* jól érezzük együtt magunkat! — mondja Agnés Bagarre-Mireille kisasszony belepirulva, talán abba, hogy túl lelkesen buggyant ki száján a szó, vagy tán abba, hogy ő — mint nevéből már magunk is láthatjuk — csak félágon számítható magyar eredetnek. Holott ő a kutató-együttesnek egyik legbuzgóbb tagja, őt* már tegnap megismertük. Marcel Jeannal Draguignanig elénk jöttek, kocsijukkal kocsink elé szegődtek, nehogy eltévelyedjlink a hegyi utakon. (Miután megnéztük már velük együtt Kisfaludy Sándor ottani emléktábláját.) — De miért érezzük jól magunkat*? Ez épp a kérdés!

— Mert a valamirevaló embereknek minden alkalom jó, hogy összekerüljenek — mondja megfontoltan Gabriel Sappe.

Ezen már el lehet gondolkodni.

Szókratész az agorára járt vitatkozni, a vargák közé. Ilyen “egyszerű” mondatokat vitt haza a filozófiája pilléréül.

Ez az itteni keresetlen mondat is alkalmasnak tetszik, hogy akár egy tudományos értekezés tartóoszlopa legyen. Az úgynevezett tömeglélektannak; egykori diákvitáink kedvenc területének kései adalékául.

Kína vasutat épít Afrikában

DAR ES SALAAM, Tanzania. — Egyezmény jött létre Tanzania, Zambia és Kina között, melynek értelmében Kina Dar Es Salaam kikötőjét és Zambia rézbányáit vasúttal köti össze. Az építendő vasút ezer mérföld hosszú lesz.

Több ezer kínai technikust alkalmaznak majd az építkezésen, melynek előkészítése egy és fél évet építése 3—4 évet vesz igénybe. Kina 280 millió dollár kamatmentes kölcsönt ad a két afrikai országnak, mely lehetővé teszi a vasút építését.