Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-11 / 15. szám
Thursday, April 11, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 BÚCSÚZOM DR. KIMTŐL E sorok Írásakor még 24 óra sem telt el Martin Luther King megdöbbentő mártírhalála óta. A jelen pillanatban még nem ismeretes, hogy a néger nép nagy vezérét kik tették el láb alól. HA a tettest elcsípik (hangsúlyozom a “ha” szócskát!), jogunk van követelni, hogy életének és testi épségének védelmére olyan áthatolhatatlan testőrséget rendeljenek a hatóságok melléje és köréje, hogy egy Jack Ruby-féle orgyilkos nem olthatja ki az életét és nem foszthatja meg ennek az országnak és a világnak a felháborodott népét attól a lehetőségtől, hogy megtudja: voltaképpen kik álltak •— személy szerint — e szörnyű bűntény mögött. . Mert ha száz Warren-bizottság egyenként 26 kötetnyi jelentést bocsátana is ki, amelyben próbálnák elhitetni a közvéleménnyel, hogy itt is EGY embernek az egyéni bűncselekményével .állunk szemben, nem pedig egy alaposan előkészített, bőkezűen finánszirozott és számos bűnsegéd által buz- góan támogatott összeesküvéssel, én akkor is kitartok ama szilárd meggyőződésem mellett, hogy az ilyen jelentések nem az igazság felderítésének az ügyét szolgálnák, hanem inkább az a rendeltetésük, hogy az igazi tetteseket megvédjék és eltakarják. ITT NEM EGYETLEN SZEMÉLY GAZTETTÉRŐL VAN SZÓ — erre mérget vehetünk! Ha tehát elfogják a tettest, úgy vigyázzanak rá, hogy egy hajaszála meg ne görbüljön, mert csak ezen a gonosztevőn keresztül tudnak a nyomozó- hatóságok eljutni az igazi bűnösökhöz: az értelmi szerzőkhöz, a felbujtókhoz és a vérdij adományozóihoz. Ezeket a bestiákat akarjuk a vádlottak padján látni, akármilyen magas társadalmi vagy politikai piedesztálról kell is leszedni őket! A világnak e pokoli szörnytett feletti felháborodása addig el nem ül, mig ezek az ördögfajzatok el nem nyerik méltó büntetésüket! Az elnök — éppen ennek az érdekében — bizony belefoglalhatott volna a máskülönben igen nobilisán hangzó csütörtök esti nyilatkozatába egy ilyenfajta rövid bejelentést: “Ezennel felajánlok az elnöki “bizalmas” alapból százezer dollárt annak a nyomravezetőnek a jutalmazására, akinek az információja alapján a tettesek előállítása és vád alá helyezése lehetségessé válik.” Egy ilyen jutalommal legalább annyit el lehetett volna érni, hogy a gonosztevők hamarabb kerülnek biráik elé. Ez sem volna megvetendő eredmény, ha figyelembe vesz- szük, hogy a néger nép nyugtalansága, amúgy is felajzott elkeseredettsége minden múló nappal mindjobban fokozódik... • • • Kinek a vállára fog kerülni dr. King vezéri palástja, azt e pillanatban még találgatni sem próbálom. A négerség küzdelmében számos tehetséges és bátor harcos jár az élen, de a legyilkolt dr. King-hez hasonlítható magnetikus egyéniség nem akad közöttük. Aki intellektus dolgában esetleg megközelíti dr. King szintjét, abból mintha hiányozna az elszántságnak, dedikáltságnak és bátorságnak az a foka, amely a fiatalon hősi halált halt vezetőt jellemezte. Bátor kiállású egyének akadnak ugyan az élenjárók között, de ezek viszont hiján . vannak annak a lenyűgöző, világos és átütő kifejezőtehetségnek, amellyel ő meg volt áldva. A vezetőszerepre hivatott egyénnek olyan számos tulajdonsága, mint őbenne fellelhető volt, nagyon ritkán találkozik össze egy személyben. E pillanatban nem látok senkit a horizonton, aki dr. King helyét méltóképpen be tudná tölteni... Ez most már annyival is nehezebb feladatnak látszik, mivel dr. King harcmodora — az erőszak- mentes, Gandhi-szerü fellépés — az utóbbi időben sokat vesztett korábbi népszerűségéből. A néger nép harciasabb elemei — kivált a Black Power állandóan szaporodó hívei — dr. King elgondolását már nem tekintik célhozvezetőnek. Személy szerint ezek az agressziv vezetők is a legnagyobb szeretettel és nagyrabecsüléssel adóztak a “nonviolence” apostolának, csak a metódusát tartják túlhaladott álláspontnak. Türelmetlenségükben — amit senki sem róhat fel hibájukként — az erélyes, Bódog András: Szerény megjegyzések Természetesen minél jobban erősödik az ország békehangulata, annál harciasabb beszédeket tart Johnson elnök. McCarthy szenátor nagy sikert Ígérő fellépése nyomán az elnök, utalva a vietnami háborúra, győzelmet jósolt az amerikai csapatoknak és azután szószerint ezeket mondta: “...az igazság pedig végül is győzni fog.” Johnson, akinek humora sok kívánni valót hagy maga után, persze nem tudott a régi ügyvédi viccről: A fiatal ügyvéd boldogan tért vissza az irodába, a nagy pert sikerült megnyernie. Mindjárt oda is kiáltott társának: “Győzött az igazság!” Mü’e a másik ügyvéd igy mondta: “Bizony ez elég nagy baj! Azonnal láss neki a fellebbezésnek!” Elnökünknek helyesebben azt kellett volna mondania beszédében: “Az ég szerelmére, csak az igazság ne győzzön, mert akkor végünk van Vietnamban.” Most, amikor e sorokat irom, a Khensanhért való csata hetedik hete folyik. A Vietcong által körülkerített és elzárt katonai bázist ezidőszerint még repülőgépekkel is alig lehet támogatni, mert a repülőtér állandó Vietcong ágyúzás alatt áll, a katonai állomás csak ejtőernyőkkel ledobott anyaggal tudja biztosítani az ellátást. Mégis úgyszólván naponta hallhatjuk a katonai vezetőink által leadott híreket khesanhi győzelmeinkről. Minden nap győzünk ott, de a helyzet nem változik. Szerencsére senki sem kérdezi, miben áll az a mindennapos nagy győzelem, amikor a bázis teljesen körül van kerítve, elzárva, amikor legfeljebb néhány légcsavaros sebesültszállító gépünk tudja megközelíteni és ez is nehezen, az állandó ágyúzás miatt. De erről is szól egy régi adoma. Két jó barát összeakad az utcán. A beszélgetés során az egyik büszkén agyba-főbe dicsőíti a feleségét. Hogy milyen nagyszerű háziasszony, milyen jól főz, menynyire szereti őt és milyen hűséges. A barát csodálkozik: “így beszélsz? Hiszen eddig évek óta mindig arról panaszkodtál, hogy feleséged egész nap nincs otthon, hideg ebédeket eszel, mert feleséged naponta éjféltájt jár haza, isten tudja honnét és naponta megcsal füvel-fával.” A férj csak csóválta a fejét és igy válaszolt: “Ez igaz, de a múlt héten a feleségem nagyon megfázott és azóta ki sem ment a házból.” Hát igy vagyunk mi is a generálisokkal. Már akkor is győzelmeket jelentenek be, amikor a Vietcong történetesen nem támadott, talán csak azért, mert meg volt fázva. • Pár napja pedig maga Johnson elnök beszélt, már nem emlékszem, milyen alkalommal, mondván többek között, hogy már pedig ő nem lesz az első amerikai elnök, aki elveszít egy háborút. Ugy- látszik, az elnök nem nagyon ismeri a történelmet, vagy elfelejtette; úgy tett, mint az egyszeri diák, akire a tanár rákiabált, hogy már megint nem tanulta meg a leckét, amire a kisdiák siránkozóan igy válaszolt: “Tudtam tanár ur, tudtam, de elfelejtettem!” Johnson elnökünk is nyilván elfelejtette a leckét, pedig lecke volt a javából a szovjet kormány- elleni hadjárat, még ha annakidején nem háborúnak nevezték, hanem “beavatkozásának. Egyébként nem volt nagy különbség ez és a vietnami hadjárat között. Igaz, hogy nem sok amerikai katona veszett oda a “beavatkozásában és inkább Kolchak és Wrangel ellenforradalmi csapatai harcoltak angol, amerikai és japán pénzzel, munícióval és segítséggel. Ugyanis alig alakult meg a szovjet kormány Oroszországban, angol és amerikai csapatok partra szálltak Archangelben, a japánok pedig Vladivosztokban (ezek voltak az úgynevezett expediciós hadseregek) és “tanácsolták”, szervez- - ték, segítették, irányították és pénzelték az ellen- forradalmi hadakat, a hadiszerekkel való ellátást' nem is említve. Körülbelül három éven keresztül dúlt ez a háború egész Szibérián végig. Végül azonban a szovjet forradalmi seregek diadalmaskodtak az ellenforradalmi és a támogató angol-amerikai1 haderőkkel szemben. Az ellenforradalmi erők meg-' semmisültek, a beavatkozó angol-amerikai seregek pedig valamikor 1922 körül kénytelen-kelletlen elhagyták a szovjet területet. Feladták az “intervenciónak”, tehát beavatkozásnak nevezett háborút és ilyesformán nem vereségnek, hanem csak visszavonulásnak nevezték a kivonulást. A pusztítás és emberirtás nem volt sokkal kisebb méretű a viet-' naminál, legfeljebb egy rettenetes nagy Szibériá-' ban dúlt a harc és nem összpontosult egy parányi kis országra. Hát ez volt a lecke, amelyre Johnson és elődei “tanár ur kérem, tudtam, de elfelejtettem” jeligével nem emlékeztek vissza és ez volt az a vereség (még ha visszavonulásnak neveztük is), amelyre valamelyik elnöki tanácsadó tanár ur talán felhívhatná főnöke figyelmét. Nem ő volt az első, aki háborút folytat a béke érdekében (?), sőt nem volt még eddig háborúzó, aki ezt nem hangoztatta volna és nem ő lesz az első elnök, aki takarodót fújtathat, ha fújtatni akar ebben a népakarat elleni reménytelen hábor»ban. • A hét meglepetése volt, hogy Roche tanár ur és. főfő-tanácsadó, karvalyból olyan galambfélére vedlett. Legalább is kimondta, hogy feladott minden reményt. Pedig ő volt a vietnami “beavatkozásnak” egyik politikai mestere, Washington háborús pártjának nagy esze és ugyanekkor ő tanácsolta és szerkesztette meg a vietnami halvaszületett “politikai megújhodást” (?) A déli kormány irányítása is többek között az ő kezében volt, nem is szólva a tessék-lássék választásokról. Most azonban Roche se bírta tovább, ugylehet a vietnami nép még sem annyira szerelmes a déli kormánynak nevezett bandába, mint ahogy ez illő volna. Erről meg a sirva-riva panaszkodó férj története szól, aki igy mondta el keserveit: “Az asszonynépet nem lehet megérteni. Itt van például a feleségem, nem ért meg engem. Pedig ütöm, verem, pofozom,^ bezárom a kamrába éhen, szomjan, rugdosom, be-^ verem a fejét a falba, bőrszíjjal véres csikókat hu* zok a hátán és minden hiába, még ezek után sem, akar hozzám kedves lenni és szeretni. Hiába, nem, ért a jó szóból.” Így van vele szegény Roche egyetemi tanár ur is. Ö sem érti. Pedig a vietnami nép mindent megkapott tőlünk, ami szem-szájnak ingere. Kaptak panamista kormányokat a hátukra, felgyújtottuk és leromboltuk házaikat, falvaikat, kaptak napalmot, tüzet, halált, bombát a nyakukba, de hiába. . még sem akarnak szeretni bennünket. meg nem alkuvó s a következményektől meg nem riadó “direkt akciókra” helyezik a hangsúlyt, mert ezektől több és gyorsabb eredményt várnak, mint az erőszakot nem alkalmazó King-féle harcmodortól remélhető volna. Feltehető tehát, hogy — szemben a mérsékeltebb elemek óhajtásával — a nonviolence eszméje dr. King tragikus kimúlásával sorvadásnak indul, hogy hamarosan átadja helyét a “direkt akció” gyakorlatának. Ennek a harcmodornak a kiemelkedő képviselői úgy képzelik — és joggal! —, hogy rosszabb sors ölest sem érheti, mint az erőszak minden formáját elitélő nagy vezért, dr. King-et érte Memphis városában, 1968 április 4-én alkonyattájban, amikor az orgyilkos golyója kioltotta az életét. . . Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy mindazoknak, akiknek szerepük volt az orgyilkosság előkészítésében és végrehajtásában, valamint azoknak, akik ma nyíltan vagy titokban nagy áldomásokat isznak a pokoli terv sikerének örömére, sok okuk Issz visszaimádkozni a napokat, amikor dr. Martin Luther King még köztünk volt és párat-; lan ékesszólásával s személyes varázserejével fé-; ken tudta tartani a négerség évszázadokon át visz- szafojtott elkeseredésének a vulkánikus kitörését ...! • • • A mártírhalált halt nagy vezér egyszer már elnyerte a Nobel-békedijat. A tekintélyes összegből a maga és családja számára egy centet sem tartott meg — szétosztotta a polgárjogokért küzdő különféle szervezetek között. A Nobel-alap kormányzóbizottsága megtisztelhetné önmagát azzal, hogy a tavaly gazdátlanul maradt békedijat vagy az idén kiosztásra kerülő összeget posztumusz alapon az amerikai négerség immár megdicsőült nagy vezérének ítéli oda. A mártír özvegye és négy árvája bizonyára nagy hálával fogadná ezt a szép gesztust. És a világ jobbik része lelkesen helyeselné ezt a döntést... L írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M.
