Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-07 / 10. szám
Thursday, March 7, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 Victor Perlő: AZ ACÉLIPAR ÉS AZ IMPORT PROBLÉMÁJA j PAÁL MÁTHÉ ROVATA jj ' Afl/WtfWVWVWWV/WWMVWWU\tWWWW\/WW\AA 1 “Ne adjuk fel a harcot!” Ez a címe annak az Írásnak, amely a pittsburghi magyarnyelvű, de a magyarsággal semmi közösséget nem érző lap első oldalát betöltötte. Előttük csak egy cél lebeg: miként lehetne visszahozni azokat a “szép” időket, amikor Horthy, Szálasi uralta Budavárát és korlátlanul lehetett az elnyomatás ellen lázadó prolit tarkón lőni a pesti Dunaparton. Ok úgy látják, hogy a vietnami piszkos háború nemcsak az imperializmus, a tábornokok, a hadi- szergyárosok és egyéb halállal kereskedők ügyét szolgálja, hanem az övékét is. Ha valaki azt hangoztatja, hogy “Ne adjátok fel a harcot”, az az ő emberük, azt tekintik “igazi amerikai”-nak, “jó hazafiénak. Thomas Dodd A fentemlitett ur Connecticut állam szenátora, akit a szenátus nagyon gyanús pénzügyei miatt megrótt. Összeillik azokkal az urakkal, akiket szülőföldünk népe kiebrudalt a parazita életlehetőségből és akikkel bizonyos cselekedeteik miatt szeretne találkozni a Magyar Népköztársaság ügyésze. A ’45-ös és ’56-os magyar urak .valamint Dodd szenátor is szeretnék elfeledtetni pénzügyi és egyéb ügyeiket és erre legalkalmasabb a soviniszta “ha- zaffy”-ság. Dodd szenátor nagy beszédet mondott, amelyben azért támadta a kormányt, mert hajlandóságot mutatott — feltételei alapján — béketárgyalást folytatni a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányával és a dél-vietnami szabadságharcosokkal, a Vietconggal. Persze az elnököt csak nagyon gyengén támadta. Egyrészt, mert jól tudja, hogy Johnson feltételeit Vietnam népe nem fogadja el, másrészt azt is tudja, hogy az elnök “blöfföl” békeajánlataival — hisz minden ilyen alkalommal fokozzák Észak-Vietnam bombázását. Ugyanolyan népirtást követnek el, mint Hitler és nemcsak az egész világon váltanak ki gyűlöletet, hanem itthon is növelik a békeharcot. A katonakötelesek is egyre nagyobb számban tagadják meg a katonai szolgálatot. Ezek ellen, a háboruellenes amerikaiak ellen dühöng a megrótt szenátor ur és követel szigorú törvényeket a béketüntetők, a katonai szolgálatot megtagadók ellen. Természetes, hogy a pittsburghi sajtótermék is sietett leközölni a rokonlelkii szenátor dühöngéseit, de ez nem sokat segit sem a szenátornak, sem az őt kiszolgáló magyar lapnak. Dodd szenátort semmiféle ultra hazafiság, vagy háborús uszitás nem moshatja fehérre. Az ő politikai szereplésének befellegzett és Connecticut népe csak az alkalmat várja, hogy mikor szabadulhat meg tőle. Ami pedig a magyarkodó urakat illeti, már végleg lejáratták magukat. Őket már csak ilyen “Dodd”-ok veszik komolyan. Nincs reménytelenebb törtető a vüágon, mint a Magyarországról kitessékelt, lecsúszott urak. Nekik aztán végleg befellegzett.! Szerencsétlen szám A 13-as számot szerencsétlennek tartják a babonások. Én ugyan nem vagyok babonás, de mégis hiszem, hogy az elmúlt év végén Clevelandon megtartott “Magyar Találkozó” 13 pontban összefoglalt, ez évre szóló programja nagyon szerencsétlen és abból semmi sem valósul meg. Ez az önmagát sokra becsülő, “intellektuel” társaság nagyon hasonlit a régi, önképzőkörökhöz, ahol a bus magyarok nagy szónoklatokat tartottak, hangzatos, üresen kongó határozatokat hoztak és közben, de főleg utána, nagyokat ittak és abban a tudatban széledtek szét, hogy megmentették a hazát. Ezek a nagypipáju, de kevés vágott-dohányu urak abban különböznek a régi, vármegyei uraktól, hogy nekik már nincsenek többé régi jó hivatalaik és főleg nagy birtokaik. Ezt. a fájdalmas hiányt azzal pótolják, hogy egymást tüntetik ki az elvégzett honmentésért arany, ezüst és bronz-érmekkel. Mit tegyenek szegények? Ma már nemcsak. hogy király nincs, de még Horthy-kormányzó és Szálasi “Nemzetvezető” sem oszthat ki közöttük (Folytatás a 12-ik oldalon) Az importált acél mennyisége 11,455,000 tonna rekordmagasságot ért el a múlt évben, vagyis tiz év alatt megtízszereződött. Ebből az 1.685.000 tonna exportált acélt levonva, a nettó acélbehozatal a belszükségletnek valamivel több mint 10%-a volt. Itt egy kis kiigazitásra van szükség. Az exportáru többnyire drága, különleges acélfajtákból áll. Sokkal több acélt tartalmaznak az innen exportált, mint külföldről behozott kész áruk. A szenátus pénzügyi bizottsága szerint, az acélbehozatali mérleg, mindezeknek a tekintetbe vételével, nem volt túl magas 1966-ban. De az egyre növekvő acélbehozatal mégis egyik oka a sziikülő munkaalkalomnak az acéliparban és ez komoly gondot okoz az acélmunkásoknak. Az acélvállalatok sürgetik a Hartke-javaslat keresztülvitelét, amely korlátozná az acélbehozatalt a teljes behozatal 1965—66. évi arányára, azaz közel 11%-ra. Az United Steelworkers of America támogatja ezt a javaslatot. A legnagyobb acél importőrök és a nagy bankok ellenzik, mert a hivatalos szabad kereskedelem politikáját támogatják. Nem a bének okozzák Az acélgyárosok az egyre növekvő acélbehozatalért a viszonylagosan magas amerikai béreket okolják, holott a bérkülönbségek az amerikai és más országbeli munkások fizetésében nem nagyobbak az acéliparban, mint általában és sokkal kevesebbek, mint tiz évvel ezelőtt. Az acélipar munkaköltségei nem emelkedtek, amint azt a gyáriparosok évi statisztikája kimutatta. Az Egyesült Államok acélmunkásainak bére 1960 és 1964 között évi 2.64%-kal emelkedett; ugyanezen idő alatt a konkurráló országokban az évi béremelés Luzemburgban 5.09% és Olaszországban 12.68% között váltakozott. Japán, az U.S. legnagyobb acélszállitója, a béreket évi 9.10%-kal emelte. A szenátus közgazdászai úgy számítják, hogy ha ez az irányzat tovább fejlődik, az olasz és a holland acélmunkások keresete 1975-ben eléri az amerikai munkásokét. Termelési egységenként a munkaköltségek az U.S.-ben állandóak voltak, vagy fogyatkoztak a legutóbbi tiz évben. Ugyanakkor a termelési egységenkénti munkaköltségek minden konkurrent országban növekedtek. Az acél importőrök tonnánként 15 dollár hajóteher költséget és 7 dollár vámot fizetnek. Egyedül a japánok fedezik ezeket a költségeket bizonyos mértékig olcsóbb áraikkal. Az olcsóbb áraik tonnánként 17 dollárt tesznek ki, 5 dollárral kevesebbet, mint a vám és szállitási költségek. Mi okozza az import áradatot? A kedvezőtlen acélkereskedelmi mérleg alapokai a következők: 1. Az amerikai acélipar technikailag már nincs az első helyen. A japán és nem az amerikai acélgyártók szerelték fel először gyáraikban a legmodernebb oxigén és villany kohókat. Úgy Japánban, mint a Közös Piac országaiban a termelékenység lényegesen emelkedett. A külföldi vállalatok igy meg tudták fizetni a nagy béremeléseket, melyeket a jól megszervezett, gyakran baloldali vezetésű munkások kivívtak maguknak és az árakat mégis versenyképessé tudták tenni. 2. A belföldi szükséglethez viszonyítva túltermelés állt be a kapitalista világ acéliparában, beleértve az Egyesült Államokat is. A többi országok kapitalistái erős harcot folytattak a külföldi piacért és ezért profitjukból is engedtek. Az amerikai acélgyárosok arra törekedtek, hogy monopolista árrendszerüket megvédjék és lényegében föladták a külföldi piacot, kivéve a nagy hasznot hozó drága exportcikkeket, a “külföldi segély” és hasonlókból kifolyólag. 3. A vietnami háború okozta infláció az amerikai dollárt más valutákhoz képest nyilvánvalóan túlértékelte és igy gyorsabban, mint bármikor, a külföldi árucikkek kiszorítják az amerikai gyártmányokat úgy itthon, mint külföldön. 4. Az amerikai nagyvállalatok általában az árucikkek exportálását a tőke exportálásával váltották föl. Az amerikai gyárosok szívesebben dolgoztatnak külföldön (kizsákmányolják a külföldi munkásokat az itteninél alacsonyabb bérekkel), minthogy itt gyártott árut külföldön adjanak el. Most íiár háromszor annyit gyártanak külföldön, nfcnt amennyit exportálnak. Azonkívül, egyre nagyobb mértékben importálnak árut saját külföldi gyáraikból. Az acélvállalatok később kezdték, mint a többiek, de most ezek is csatlakoznak az egyre növekvő irányzathoz. Az amerikai vállalatok buzgón tevékenykednek még gyártási eljárások és nyersanyagok exportálásában is, külföldi konkurren^eik számára. A kvóták nem mentik meg az acélmunkások jövőjét •,V vi' . Az acélimport kvóta meglassítaná, de nem állítaná meg a belföldi acélnak a külföldi acél ájtal való kiszorítását. Az olajra, órákra és egyebedre felállított import kvóta tapasztalatai azt mutatjuk, hogy mindig vannak kibúvók és a kormány is mindig kivételeket tesz, úgyhogy az importáruk arányának növekedése tovább folyik. A nagyvállalatok nyomására a kvóta javaslat, meg sem említi a vasérc behozatalát, amely tönkretette a munkalehetőséget az amerikai vasérc:bá- nyászatban. Ennek az oka természetesen az, hogy amerikai acélvállalatok tulajdonában vannak Kanada. Venezuela és más országok nagvhozamu vasércbányái. A United Steel Workers, habár támogatja a kvóta-javaslatot, olyan módosítását ajánlja, amely a vasérc kvótát is magában foglalná, de ennek elfogadására kevés a kilátás. Az amerikai szakszervezetek mindig közreműködtek a gyárosokkal, védő megoldások kidolgozására az óra, a textil és más iparokban, de ez soha sem mentette meg a munkások érdekeit. Az amerikai munkásság azt az Ígért védebnet sem kapta meg, amelyre a “Kennedy Round” vámcsökkentés támogatásáért számított. Konstruktiv javaslat l Szükséges, hogy az amerikai acélmunkások maguk dolgozzák ki saját programjukat és ne a munkaadók programjához alkalmazkodjanak. A jó munkásprogramnak magában kell foglalnia: 1. Együttműködést a külföldi vasmunkásokkal, velük kölcsönös program kidolgozását és egységes akciót munkaadóik, a nemzetközi kartellek ellen. 2. Á legnagyobb erőfeszítést a vietnami háború befejezésének kikényszerítésére, amely egymagában többet ártott minden másnál a külkereskedelmi mérleg leromlásában, különösen az acéliparban. 3. Harcot a nagyvállalatok ellen, mely az egész világot az amerikai üzleti érdekek befolyása alá akarja helyezni. Aláássa a szakszervezeteket, mikor szembeállítja az amerikai munkásokat az U.S. által elnyomott, kizsákmányolt munkásokkal. Szomorú, hogy egyes szakszervezeti vezetők támogatják a kormány agresszív külpolitikáját, amely homlokegyenest ellenkezik tagjaik érdekeivel. 4. A Kelet—Nyugat közötti kereskedelem támogatását. Minden fő ipari ország nagy lépéseket tett a szocialista országokkal való kereskedelem kiterjesztésére. Ezek a fáradozások kitűnő eredménnyel jártak az utóbbi években és ennek köszönhető nagyrészben a japán, a nyugat-német, az olasz, a francia, stb. acél-, vas- és vasí'eldolgozó ipar nagy fellendülése. 5. Az óriás) katonai költekezésnek — mely anány lag kevés acélt igényel — lakóházak, közjármű- vonalak és más közszükségletek építkezéseire való fordítását, melyekhez sokmillió tonna vas és acél szükséges. A rövidebb munkahétért, a jobb munkaviszonyokért és a hajszolt munka elleni harcot. Az egyetlen lehető megoldás végeredményben az amerikai munkásosztálytól függ. melynek győzelme kell, hogy szocialista társadalom felépítésére vezessen. Csakis ilyen társadalom, a nehézipar és a bankok köztulajdonba vételével és a külkereskedelem központi irányításával lesz képes állandó gazdasági növekedést, emelkedő életszínvonalat és állandó munkát biztosítani. Winston Salem, N. C. — A Reynolds dohánygyár 1967 utolsó négy hónapjában $436.627.000 értékű cigarettát és dohányterméket adott el. melyből $40.145.000 profitot könyvelt el.
