Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-24 / 34. szám
Thursday, August 24, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Holtpontra jut a vietnami háború R. W. Apple, a New York Times augusztus 7-i számában Hosszú jelentést adott Saigonból, amelyben analizálta az évsk óta folyó vietnami háború eredményeit és megkapóan őszinte, kiábránditó képet nyújtott az amerikai győzelem lehetőségéről. Ebből a sokatmondó cikkből közlünk részleteket. Alig több mint két évvel ezelőtt, 1965 julius 28-án, Johnson elnök minden eddiginél jobban lekötelezte az Egyesült Államokat a vietnami háborúban való részvételre azzal, hogy még 50,000 főnyi amerikai katonaság kiküldését rendelte el. Főparancsnokainak sürgetésére Mr. Johnson most kijelentette, hogy még további 45 vagy 50 ezer főnyi katonaságot küld és ezzel jövő júniusra 525 ezerre növeli a katonai létszámot Vietnamban. Az amerikai történelem legreménytelenebb háborújának e két mérföldköve között ádáz harcok folytak egyik véres hétről a másikra, az esős és a száraz évszakokon, két karácsonyi fegyverszüneten, béke- puhatolódzásokon keresztül, a háború újabb kiterjesztésével. E hét végére már 12,260 amerikai vesztette el életét, 74,818 a sebesült, sokmilliónyi ágyutöltényt és sokmilliónyi puskagolyót lőttek ki és 833 repülőgép esett az ellenség tüzérségének áldozatául. A háború havonta több mint 2 milliárd dollárba kerül. Mégis, a legtöbb semleges megfigyelő szerint nem jól megy a háború és közeli győzelem nem várható, sőt lehet, hogy elérhetetlen. Egyes amerikai vezetők már sok évtizedes háborúról beszélnek. Washingtoni és saigoni hivatalos nyilatkozatok, mint öt év óta mindig, most is optimisz- tikusak. Washingtonban kikelnek az ellen, hogy a harc “holtpontra” jutott, de Saigonban mindenki erről beszél. Sokféle okból kifolyólag használják ezt a kifejezést, mint pl: — Az amerikaiak és szövetségeseik, akik saját bevallásuk szerint 200 ezer főnyi ellenséges csapatot semmisítettek meg, most az eddiginél is nagyobb számú, 297 ezer ellenséges csapaterővel állnak szemben. — Az ellenség ereje, az elfogott puskáktól és gyér hadifelszereléstől a rakétákig, nehéz tüzérségi felszerelésig, automatikus gyalogsági fegyverekig, lángvetőkig fejlődött, melynek legtöbbjét az amerikai légierők támadásainak ellenére szállitották Dél-Vietnamba. — Az 1.2 milliónyi szövetséges csapat — olyan kis országnak, amelynek területe New York államnak csak másfélszerese — csak egy parányi területét tudta biztosítani. — A szövetségesek már végére jutnak emberállományuknak, mialatt az északvietnamiak rendes hadseregüknek csak egyötödét vetették be. — Mindennél jelentősebb, hogy ha csodaképpen az észak-vietnami és amerikai csapatok egyszerre eltávoznának, úgyszólván biztosra vehető, hogy a dél-vietnami kormány, egy hónapon belül összeroppanna, oly kevéssé érintették a fennálló problémák gyökerét. Az ellenség szívóssága túltesz az amerikai fegyvereken Sok szenvedés és veszteség ellenére a Vietcong szívósan, leleményesen és bátran harcol és senki sem tudja, mikor hagyja abba. Keserű tapasztalat ez, mert az ellenség egyszerre eltűnik a védelmi állásokban, vagy a határokon át, ahova az amerikaiak nem követhetik őket és ugyanazt a hadtestet kell újból és újból leverniök. Westmoreland generális egyszer bevallotta, hogy képtelen oly súlyos csapást mérni egy hadosztályra, hogy az 90 napon belül megújult erővel életre ne keljen. A szövetségesek egyre több tüzérséget, légierőt vetnek be; egyre több technológiai felszerelést és kevesebb embert próbálnak alkalmazni. Vietnamban azonban a technológia nem pótolja a gyalogos legénységet. A tüzérség nem állíthatja meg a Vietcong éjjeli menetelését, ezt csak az őrjáratok tehetik meg. A tüzérség több kárt tesz, mint amennyi eredményt elér. Amikor egy 155 mm-es ágyúgolyó úgyszólván találomra kilőve a sötétben lecsap az alvó falura, az egyszerre Vietcong-jelölteket teremt a lakosokból. A sok véráldozat és költség ellenére úgyszólván semmi sem fordult jobbra. “Egy bizonyos hadtestet háromszor elpusztítottam — mondotta a minap egy idősebb amerikai generális — Nagy haderőket űztem végig az egész országon és az eredmény: zéró.” Az amerikai ezredek és brigádok nagy része avval van elfoglalva, hogy aknákat ás ki az országiakból és parányi falvakat védelmez. Egyik washingtoni magasrangu hivatalnok mondotta: “Rájöttünk arra, hogy ha nem helyezünk el óriási számú amerikai csapatot egészen kis területekre, az egész dolog nem megy.” Megpróbálták a tengerészgyalogságot szétszórni Danang körül a lakosság megnyerésére (pacification) két éven át, mégsem tudták megakadályozni a julius 15-i rakétatámadást, amelyben oly sok ember meghalt és annyi felszerelés veszett el. Saigon környékén, mind az 53 kerületben, ahol felperzselték a földet az un. Junction City, Cedar Falls és Manhattan hadi műveletekben, valóságos sértetlen gerilla-hálózat működik. A Vietcong a taktikai offenziva felbecsülhetetlen előnyével rendelkezik. A szövetségeseknek — egy magasrangu amerikai tábornok véleménye szerint — 8 millió főnyi katonaságra lenne szükségük, hogy a phuyeni és binhdinhi eredményeket a sűrűn lakott vidékeken megismételhessék. De még ez sem oldana meg minden problémát, mint ahogyan Westmoreland generális beismerte, mert ha az amerikaiak visszavonulnának, az ellenség újra beszivárogna a helységekbe a hegyekről. "Pacification" A “pacification” program óriási feladatok előtt áll. 12,537 kis falu közül csak 1,944 van a kormány befolyása alatt, kevesebb, mint hat közül egy. A többi, kisebb vagy nagyobb mértékben a Vietcong hatalmában van. A legtapasztaltabb amerikaiak azt mondják, hogy akkor lehet egy falut biztosítottnak nevezni, ha a falu elöljárója hajlandó ott aludni. Mindössze 2,000 felel meg ennek a követelménynek. Az amerikai vezetőség elismeri, hogy a “pacification” az ország háromnegyed részében csak csigalassúsággal halad és az északi részeken holtpontra jutott. A parasztok általában távol állnak a politikától. Elszenvedik a háború hányattatásait, de leginkább biztonságot akarnak. De eszmék iránt meg lehet őket mozdítani, amint azt az északvietnamiak és a Vietcong csapatai megmutatták. Ezt az eszmét sehol sem lehet találni Saigonban. Mindaddig, amig vonzóbb és reálisabb témát nem találnak az egyszerű “kommunista-ellenesség”-nél, a háború, előreláthatólag igy fog menni amig csak az egyik fél belefárad. Ez generációkat vehet igénybe. A meggyőződés hiánya Ha nem változik meg a szövetségesek háborús erőfeszítésének döntő lényege — a meggyőződés kritikus hiánya Dél-Vietnam társadalmában, hogy érdemes a rendszer fennállásáért erőlködni — akkor nem lehet igazi győzelem, mert nem jöhet létre életképes, demokratikus vietnami társadalmi rendszer, melyért az amerikai erők ott harcolnak. Az amerikaiak, akik a háború kimeneteléért felelősek, nem sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel, talán azért, mert ez szembe állítja őket a valósággal: az a nép, melynek érdekében harcolnak, nem nagyon siet saját érdekében harcolni. A legtöbb bennfentes véleménye szerint, a délvietnami erők teljesitménye megbotránkoztatóan rossz. A vezetők vonakodnak csapataikat harcba vinni, mert félnek a veszteségektől. Amikor pedig harcolnak, akkor sem képesek lelkesedésre bírni a katonaságot. Dél-vietnami hadtestek egyes szakaszai szétziláltan szaladtak meg a korábbi harcokban Conthien körül és most, nemrégen a Mekong- öböl-beli harcoknál. Rövid idővel ezelőtt is arról tett tanúságot a kormány-katonaság, hogy nem hajlandó akcióba lépni. Május közepén a Vietcong seregei elfoglaltak egy vezetőségi gócpontot a deltában és három amerikait, 29 délvietnamit öltek meg. Csak egy ellenséges halottat találtak a harctéren. Három dél-vietnami század, nem több, mint 300 yardnyi távolságban tétlenül nézte az eseményeket. “Minden alkalommal, amikor Westy beszédet mond arról, hogy milyen jó a dél-vietnami katonaság — mondotta egy másik generális —, azt szeretném kérdezni tőle, miért kér egyre több amerikai csapatot? Ha segítségre van szükség, az mutatja, hogy semmire sem megyünk a dél-vietnamiakkal.” A tehetségesek átpártolnak Elszomorító a vezetőség hiánya azok számára, akik szeretnék újjászervezni a vietnami katonaságot. A jelen generáció legjobbjait elvesztették: azok közül, akik a dél-vietnami csapatok vezetői lehetnének, ezrével álltak át az észak-vietnamiakhoz, vagy a Vietconghoz, akik az ország francia- ellenes függetlenségi háborújának az örökösei. A kormánycsapatokban az alezredesi, vagy annál magasabb rangú tisztek közt mindössze csak kettő található, aki a Vietminh oldalán harcolt a franciák ellen. Sok vezetésre alkalmas egyént a politikai üldözésekből kifolyólag száműztek, mások a harcokban pusztultak el. Helyükbe olyan fiatal tisztikar lépett, amelynek tagjai részben nem rátermettek, gyakrabban tisztességtelenek. Unják a háborút, cinikusak és sokan csak heti négy és fél napot dolgoznak. Otthagyják csapataikat péntek délben és Cantho, Danang, vagy Saigonban szórakoznak. Néha tucatjával lehet őket látni szombat éjjel Maximnál, a méregdrága saigoni mulatóban. Egy vietnami diák megjegyezte, amint egy csapat tiszt fekete, elegáns autóban elhajtott mellette: “Ilyesmit Nguyen Huu Tho nem tenne meg.” Tho a Nemzeti Fel- szabaditási Front, a Vietcong politikai szervezetének elnöke. A parasztok nem szeretik a katonákat, akik rizst és csirkét lopnak tőlük, de még kevésbé szeretik a korrupt községi, vagy megyei vezetőket, akik majdnem mind a katonasághoz tartoznak. Például a deltái megyei vezetőnek házát és hivatalát ellátják a delta vízmüvei és villanytelepe, de egyetlen parasztkunyhó sem részesülhet ebben. Á felvidéki elöljárót sem szeretik, aki beteg sertéseket adott el nekik, melyeket amerikai segély-alapokból vásárolt és amelyeken óriási hasznot húzott. Korrupció mindenütt Saigonban is elterjedt a korrupció és emiatt a cinizmus és általános kételkedés lett úrrá. Egy több mint 5 éve ott működő amerikai véleménye szerint: “Ma már senki sem tekinti a Vietcong tagjait rablóknak.” Egy saigoni újságíró megjegyezte: “Olyan valakire lenne szükség, aki annyira kiérdemli a nép hűségét, mint Ho Chi Minh Észak- Vietnamban. Anélkül semmit sem lehet elérni. Az amerikaiak ezt sohasem értik meg, de nyilvánvaló, hogy ez nem katonai, hanem politikai, nem amerikai, hanem vietnami kérdés. Mindenből több van. nekünk: katonai felszerelésből, csapatokból, pénzből és többet bombázunk, de a helyzet mégsem változik. Ezt csak úgy lehet megmagyarázni, hogy a lakosság közömbös, sőt ellenséges Saigonnal szemben.” Egy fiatal tiszt mondotta: “Akinek karrierje, vagy pénze nem forog kockán, az semmire nem becsüli Ky elnököt. Ő sohasem lehetne a mi nemzeti hősünk, mert túl fiatal, túl elegáns, túl amerikai, túlságosan arany-ifjú és túl sokat parancsol.” De a katonaságnak megrögzött, régi szokásai vannak és nem lehet mást várni tőlük. A generálisok sürgetésére az egyetlen komoly békejelölt nevét levették a szavazó listáról, egy másikat száműztek. A megmaradt jelöltek, többnyire középkorú, középosztálybeli konzervatívok, semmi újat nem ajánlanak. De még ezek sem győzhetnek, mert senki sem várja, hogy becsületes választások lesznek. A választások előtt az a kilátás, hogy a Thieü- Ky-kormány kerül újra be, ami azt jelenti, hogy a központi kormány rendőruralma, korrupciója, meg- győződéstelen katonasága marad meg ezután is. Ezek a kilátások kétségbeejtők az amerikaiak számára, de még százszorta rosszabbak a dél-vietnamiak részére. KIOLVASTAD A LAPOT? ADD TOVÁBB! MAS IS TANULHAT BELŐLE!
