Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-20 / 29. szám
Thursday, July 20, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Jó ideje, amióta meggazdagodtam azon az istenverte világháborún, amióta megházasodtam és megszülettek a gyerekeim, nem tudok elmondani egy történetet. Valamikor nagyon is tudtam. Hej, akkor még szabad ember voltam, de most ezekkel a gyerekekkel a nyakamon!. . . Nem akarok rossz példát mutatni. De miért is nem tudom rászánni magam? Talán, mert ügyeim hozzászoktattak az Íráshoz, nyilatkozatokhoz, a főtisztelendő ur, a jegyző, a biró meg mások bizonylataihoz. A jelenlevő X. ur a megmondhatója. Szóval egy éjjel egyedül, tanuk nélkül mentem a finoman szitáló ködben. Keményen nekirugaszkodtam a sötét útnak autóm kormányánál. Szemem a reflektorokból áradó fénypászmákra szögezve igyekeztem. Egyszer csak látom, hogy néhány himbálózva pislákoló lámpás állja el az utat egyik szélétől a másikig. Hirtelen elfogott a düh, de valami megmagyarázhatatlan félelem és egy sereg nyomasztó gondolat is. Sem fülhasogató szi- rénasüvöltés, sem jajgatás nem jelzi, hogy szerencsétlenség történt. Meg akarnak támadni? és ki tudja, hányán vannak? Talán az ut két oldalán Forrongások a nagyvárosok néger gettóiban (Folytatás az 5-ik oldalról) kanélküliség a legnagyobb panaszunk. Habár a hatalmon levők odadobnak nekünk egy koncot valamilyen uj program formájában, ha nagyon lármázunk... ez mégsem ér semmit.” Rev. Leon Sullivan — akinek a philadelphiai szakképző központját a legsikeresebb ilyen intézménynek tekintik— sem hiszi, hogy a nyári programmal lehessen a rendzavarásokat megelőzni. “Nevetséges gondolat •— mondotta — Olyan, mintha egy óriási sebre va- velint kennének... holott orvoslásra óriási operáció lenne szükséges.” A polgárjogi mozgalom vezetői is egyetértenek ebben. Úgy vélik, hogy habár legtöbbször a zendülések látszólag a rendőrséggel való szembesítésből erednek, gyökerei sokkal mélyebb okokban rejlenek, amelyeket semmiféle nyári program nem tud megoldani. A szakszervezetek bűne Rávilágit a négerek problémáira az is, hogy most a kormány próbálja az építkezési szakszer-, vezeteket rábírni arra, hogy szüntessék be tagságukban és szakképzési programjukban a diszkriminációt. A kormány úgy akarja megszigoritani az uj polgárjogi törvényeket, hogy a szövetségi pénzen való építkezésekről ki akarja tiltani azokat a szakszervezeteket, amelyek a diszkriminációellenes törvényeket nem tartják be. A néger saját lábán fog állni, mondja dr. King Mindenki a “hosszú forró” nyár fenyegető kitörései miatt aggódik, mondotta dr. Martin Luther King, “pedig milyen hosszú, hideg telünk volt, amikor semmit sem tettek az ellen, ami a kitöréseket okozza... Hosszantartó, odaadó munka kell. A szegénység, a nyomortanyák, a borzalmasan hiányos iskolák — ezek a megoldásra váró problémák. A zendüléseket nem lehet sem Martin Luther King beszédeivel, sem a közelgő nyárra összetákolt programmal megakadályozni.” Dr. King azt is mondotta, hogy a nyarat Cleve- landon és Chicagóban tölti, ahol a bérházak lakóinak megszervezésén, az iparban a diszkrimináció megszüntetésén, ellenkező esetben bojkottálás megszervezésén, a szavazások politikai jogainak védelmén és felvilágosításán szándékszik dolgozni. A WABC televiziós programon dr. King kijelentette, hogy a négerek az Egyesült Államokban az önbizalom uj mesgyéjére lépnek, amelyen nem kérik többé, hanem egyszerűen követelik egyenlőségüket. “A néger saját magának lesz ura és most emberi öntudatának azon a pontján van, amikor az elnök, bárki legyen is, nem kerülheti el ezt a problémát.” Majd hozzátette: “Véleményem szerint lehetséges ellenezni a kormány vietnami politikáját és ugyanakkor olyan erős mozgalmat kifejleszteni a néger nép között, mely a problémákat annyira felszínre hozza és olyan erővel, hogy a kormány kénytelen lesz együttműködni.” Juan de la Cabala (Mexikó): SZITÁLÓ KÖDBEN még ott lapulnak a cinkosaik. Akkor. .. Ha nem állok meg és elütöm őket, a többiek a hátamba lőnek. De mi az ördög! Utóvégre töltött revolver van nálunk. Akkor hát minek annyit ijedezni, hadd vegyem már hasznát egyszer! — gondoltam. Elővettem a fegyvert, és megállítottam az autót. — Ki az? — kérdeztem élesen. A lámpás emberek közelebb jöttek: négy szerencsétlen indián, messziről leritt róluk, hogy afféle félig munkás, félig paraszt kőművesek. Ahogy közeledtek, fényszóróim világánál láthattam lábukon a nyomorúságos “savates”-eket. Egész öltözékük kék ingből, gyékénykalapból, tarka kendőből meg ebből állt. — Mi a baj? — kiáltottam rájuk. Miközben magasra emelt lámpással közeledtek, nadrágszi- jam mögé dugtam a pisztolyomat, és hogy alkalomadtán könnyen hozzáférjek, minden eshetőségre készen, kigomboltam mellényem három alsó gombját... — Mi a baj ? — kiáltottam rájuk újra, amikor már mellettem voltak és az arcukba nézhettem. A legidősebb hosszú, lecsüngő bajuszu öregember volt, a másik kettő úgy harcmincévesnek látszott, az utolsó, a legfiatalabb, még húsznak sem. — Főnök — szólt az öreg —, okvetlenül Mexikóiba kell mennünk, mert holnap hétfő, korán munkába kell állni. Talán elfelejtettem megmondani az elején, hogy ez a márciusi éjszaka, melyen visszatérőben voltam hétvégi levegőzésemről, vasárnapra esett. Talán igen, talán nem. Dühített a félelem, amit kiálltam miattuk, kötekedő és teljesen logikus bosszúvágy tüzelt, ezért érthetetlen hadarással feleltem az öregember szavaira, s közben tagadóan ráztam a fejem. — Későre jár, főnök — toldotta meg egy másik. Időt kellett nyernem, hogy átgondoljam a dolgot, és ugyanakkor meg is akartam őket kinozni kissé, igy hát nem mondtam sem igent, sem nemet. — Legyen szives, főnök, mivel ilyenkor már nem járnak teherautók, és úgyis arrafelé megy, amerre mi. .. A fiatalabb közbevetette: — Egyszerű kőművesek vagyunk.. És ártatlanul mosolygott, vagy talán hamiskásan, valami rejtett célzással. Okos arcából elővillant ravasz pillantása, és rájöttem, hogy a visz- szautasitás elárulná félelmemet, és megalázna. Azt már nem! — Ti hárman helyezkedjetek el a hátsó ülésen — rendelkeztem. — öreg, te gyere ide előre, mellém. Eloltották a lámpásokat, és engedelmeskedtek parancsaimnak. .. A köd tovább szitált. .. Cfl Kioldottam a féket, gázt adtam, és folytattam utamat. A hátul ülők mindössze három-négy mondatot váltottak, jól emlékszem rá: — Hogy tetszik Usebita ? — Még kérdezed! — Szép, mi? — És alig hétéves! , Aztán mély hallgatásba burkolództak. Sem egy mosoly, sem a kitárulkozás, az őszinteség leghalványabb jele, mint más vidékek lakosainál, csak ez a némaság, amely nyugtalanságot, bizalmatlanságot, gyanút kelt, s megtöri, elfojtja és szétoszlatja a bátorságot. És ráadásul ez a sötétség az egymást követő szakadékok mentén... a körülmények... Ez a makacs és gyászos ködszitálás, meg a lámpások is, amelyeknek a ködben imbolygó, pislákoló, fényét még mindig a szaruhártyámon éreztem. Amikor az öregember felém fordult, lehelete olyan fertelmes alkoholbüzt árasztott, hogy elviselhetetlen undor fogott el. “Részeges indián!” — Ez az apró szemű eső négy ujjnyira se hatol a földbe. Igaz, főnök? £ — Ühíim, ühüm — feletem visszafojtott lélegzettel. Rövid szünet után újra kezdte: — Még két ujjnyira, még két ujjnyira se, nem gondolja, főnök? “Részeges indián" — gondoltam ismét, és nem válaszoltam. •— Nem gondolja, főnök? — Igen, persze — mondtam. Nem szabad kijönni a béketürésből. Újabb szünet, majd megint: — Még ennyire se, drága jó főnök? Aztán pillanatonként: — Egy csöppet, egy csöppet, még egy egészen csöppet se, ugye, uram? A kocsi úgy száguldott, ahogy csak birt, és újra félni kezdtem. Mit tesz az ösztön! Tudjuk, milyenek az indián nők, szóvirágos nyelvükkel és énekeikkel. Mit jelentsen ez? Mit akart a többiek értésére adni, akik csökönyös némaságukba kövülve, mozdulatlanul ültek? Ha igazi kövek volnának, ártalmatlan kövek... De ezek emberi lények! Hullámokban szállt meg a félelem. Még sikerült eloszlatnom a revolverre gondolva. — Még két ujjnyira se? — Úgy van. 1 — Még. .. — Igen, igen. Makacskodott. — Még csak. . még egy ujjnyira se, még eny- nyire se. .. — Persze! — Mert isten csak azért küldi ezt az esőcskét, hogy a magokat felüditse. . — Természetesen! — Hogy a magokat felüditse, nem pedig, hogy mélyen behatoljon a földbe... Ugye? — Igen! * Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az aut4 motorja tulmelegedett. Az első faluban megálltam, és megmagyaráztam az embereknek, mi történt. Az öreg ajánlkozott, hogy egy közeli boltból szerez egy kanna vizet. S miközben éles fény rajzolta ki egy üzlet ajtő- nyilásának távoli körvonalait, a legfiatalabb vál- lamhoz hajolt és megszólitott: —■ Főnök! Hátranéztem. — Ez az apám, főnök. Indián szokás szerint elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, s most egy másik szólalt meg: — Az apja részeg. A legfiatalabb folytatta: — Bocsásson meg neki, csak azért mondja ezt, mert a falunkból jövünk, ahol eltemettük a kishu- gomat. .. Igazán, főnök.. . Egyszerű kőművesek vagyunk. Nem kértem magyarázatot, de a harmadik még hozzátette: — Nem akarja, hogy szegényke ott lenn a földben érezze az esőt a kis testén. C-K9 Az éjszaka, a titokzatosság, a köd, a köd, a titokzatosság és a sötétség az ut mentén... Két gyermekem volt: egy lány és egy fiú. De a kislány beteg lett. És most, amikor már halott, noha a szivem megkeményedett, néha elerőtlene- dem az autóban. Esik, és én leheletszerüen hallom: — Hogy tetszik Usebita ? — Még kérdezed! — Szép, mi ? — És alig hétéves! Péchi György fordítása-----------------------I I Amerikai Magyar Szó J l 130 East 16th Street J New York, N. Y. 10003 Tisztelt Kiadóhivatal! Mivel lapom előfizetése lejárt, ide mellékeivel J küldök megújításra $..................-t. I Név:....................... | 1 - * I Cím: | | Város:.........................................Állam:..............J * Zip Code.............. L...................... J
