Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1967-11-09 / 45. szám

Thursday, November 9, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Valami lóg a levegőben Az 1968-i választások előszelei erősen érezhetők az Egyesült Államok egész területén. Bár az elnök ur egy kis önhittségért és önámitásért nem megy a szomszédba, annyira elvakult nem lehet még ő sem, hogy ezeket a szeleket a saját szempontjából kedvezőknek tekintse. Az idő sürget: Johnsonnak ráikell szánnia magát valamilyen döntő lépésre, amely az ő szemében alkalmasnak látszik arra, hogy rozoga lábakon nyugvó elnöki székét ugy- ahogy összetákolja. Hét évvel ezelőtt szenvedélyes mohósággal ve­tette bele magát a választási küzdelembe, hogy el­ragadja Kennedy elől a jelöltséget. Ez ugyan nem sikerült neki, de a győztes Kennedy felkinálta neki az alelnöki tisztséget. Jószimatu politikus lévén, Johnson az általában nem nagy tekintéllyel és be­folyással járó pozíciót — a tőle megszokott lóku- pec-alkudozások után — elfogadta és három évvel' később, amikor egy tragikus történelmi véletlen folytán elnökké vált, valószínűleg elégedetten ve­regette a saját vállát, hogy a szenátusban viselt (s óriási befolyást biztositó) többségvezéri állását haj­landó volt felcserélni a statiszta-szerepre szorítko­zó alelnöki tisztségért — hiszen másként sohasem lehetett volna elnök belőle. . . Három évvel ezelőtt még ennél is nagyobb el­szántsággal feküdt neki a választási hadjáratnak, mért mindenáron — még az amerikai nép szé­gyenletes félrevezetése árán is! — be akarta bizo­nyítani önmagának és a nagyvilágnak: “lám, a ma­gam erejéből — nem csupán a sors szeszélyéből —- lettem a Fehér Ház főbérlője, még pedig sokkal nagyobb szótöbbséggel, mint előttem bárki más.” Most pedig — egy rövid évvel a legközelebbi választás előtt — megszállottja annak a rögeszmé­nek, hogy nálánál különb elnököt az Egyesült Álla­mok még lámpással sem találhatna, tehát neki szent kötelessége mindent elkövetni, hogy a sze­gény, tudatlan amerikai népet — amely már ala­posan kiábrándult belőle — meggyőzze, hogy Lyn­don B. Johnson zseniális vezérlete nélkül nemcsak az ő országukat, hanem az egész “szabad” világot az összeomlás veszélye fenyegeti.. . Aki három évvel ezelőtt nem tartotta becsület­bevágó dolognak az amerikai nép falhozállitását, arról jogosan feltehető, hogy ezúttal is fel fogja használni fondorlatokban gazdag politikai fegyver­tárát és bűvészhez méltó kártyakeverő tehetségét, nem riadva vissza itt-ott egy kis gáncsvetéstől, őv- alatti ütéstől a riválisokkal szemben és — termé­szetesen — teletűzdelve beszédeit válogatott bib­liai félidézetekkel, amelyek — ha teljes egészük­ben citálná őket — boomerángoknak bizonyulná­nak. Eredetileg az elnök ur nem számított ilyen ko­rán hozzáfogni a választási harcokban való aktiv részvételhez. Abban reménykedett ugyanis, hogy a rengeteg amerikai vér és pénz, amit a vietnami hadszíntéren teljesen önkényesen elfecsérelt, ez- időtájban már meghozza a gyümölcsét: a levert délvietnami szabadságharcosok maroknyi maradé­ka, valamint a pusztasággá bombázott Észak-Viet- nam kormánya térdenállva rimánkodik békéért és kegyelemért — s a győztes Lyndon B. Johnson babérkoszorus Cézárként pompázhatik saját orszá­ga és a “szabad” világ népei előtt... Ki tagadhat­ná meg a bizalmát, bámulatát és a szavazatát egy ilyen rettenthetetlen hőstől, aki imé: megmentette a világ legerősebb és leggazdagabb országát attól a rémséges veszélytől, hogy egy innen sokezer mérföldnvire eső kis koldusországocska letörölje a térképről?! Ki merne ellenjelöltül fellépni egy ilyen diadalmas Hadúrral szemben, hacsak nem akar a szerencsétlen flótás politikai öngyilkossá­got elkövetni?! De a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy az elnök oly akkurátusán elképzelte magának. Azok az átkozott Vietcong harcosok és északvietnami testvéreik csak nem akarnak térdrehullani (itt egy nyomdafestékre nem alkalmas texasi károm­kodást kitörölt a cenzúra)! A választási harcok itt állnak a küszöbön; az ellenpárton belül már láza­Irta: LUSZTIG IMRE Hallgatom a rádiót: az utolsó színházi szezon­ban nyolc színdarab bukott meg a Broadwayn. A nyolc színdarab rendezése 450,000 dollárt emész­tett fel. Akik befektették pénzüket abban a re­ményben, hogy azt kamatostól visszakapják, min­dent elvesztettek. A következő színházi szezonra szánt uj színdarabok rendezéséhez szükséges pénzt nehéz lesz előteremteni. A rádió-bemondó szerint a rendezők, irók, színé­szek és mindazok, akik a színházi előadásokból él­nek, nagyon lehangoltak. Sokan hátat fordítanak a színészi pályának és más mezőkön keresik meg­élhetésüket. ★ A fentiekkel homlokegyenest ellenkező tapasz­talatom volt a kultúra, színház, zene terén nemré­gen Magyarországon. Jelen voltunk a Magyar Ál­lami Operaház évadnyitó előadásán. Bartók a “Kékszakállú herceg vára” operáját, a “Fából fa­ragott királyfi” és a “Csodálatos Mandarin” cimü balettjeit láttuk. Ugyanezt a programot négy év­vel ezelőtt Franciaországban, párizsi operában is láttuk és igy módunkban volt összehasonlítást tenni a francia és a magyar művészek teljesítmé­nyei között. Nem hiszem, hogy elfogult vagyok, ha azt állí­tom, hogy Faragó András és Szőnyi Olga mélyebb átérzéssel és szebben játszottak a “Kékszakállú herceg várá”-ban, mint francia kollégáik. Még sok­kal’határozottabban állíthatom, hogy Havas Ferenc és Ugray Klotild tánctechnikája a “Fából faragott királyfidban, valamint Lakatos Gabriella és Fülöp Viktor valóban káprázatos alakítása a “Csodálatos Mandarinéban messze felülmúlja a párizsi opera táncosainak teljesítményét. Úgy hiszem, hogy ál­talánosan elismert tény az, hogy a Magyar Állami Operaház zenekara a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé tartozik. ★ Nem csoda, hogy telt ház előtt léptek fel a mű­vészek. Nemcsak az évadnyitó előadáson van ez igy, hanem az egész szezonban. Szünet közben gondoltam, megszólítok néhány operalátogatót. Elgondolásomat azonnal életbe is léptettem és bemutatkoztam egy fiatalembernek. Megmondtam, hogy a New Yorkban megjelenő Amerikai Magyar Szó szerkesztője vagyok és sze­retném lapunk olvasóinak tudomására hozni, kik­ből is tevődik össze a magyar opera közönsége? san folyik a vetélkedés: melyikük üsse ki LBJ-ét a nyeregből. A cselekvés órája elérkezett az elnök számára is — most vagy soha! Amit itt elmondandó vagyok, az tiszta spekulá­ció ugyan, de úgy érzem, a valószinüség-számitás mellette szól. Valamilyen jelentősebb személyi vál­tozás lehetősége lóg a levegőben Washington és Saigon táján... Három igen fontos pozícióban kép­zelhető el az “őrségváltás.” Az egyik a Pentagon, a másik a külügyi hivatal, a harmadik a vietnami U.S. főparancsnokság. A bekövetkezendő személyi változásból nem volna túlságosan nehéz kiszámíta­ni, milyen irányban óhajt a Fehér Ház evezni — a választások küszöbén. Ha Dean Rusk megy és McNamara marad, akkor még mindig lehetséges, hogy Westmoreland tábor­noknak is mennie kell, mert a főparancsnok sok­kal közelebb áll a külügyminiszter hajlithatatlan héja-mentalitásához, mint főnökének: McNamara- nak a mérsékelt álláspontjához. Ha viszont McNa- mara-nak kell mennie, akkor egész bizonyos, hogy Westmoreland tábornokot — “kiváló érdemeinek elismerése mellett” — eltávolítják, hogy a Penta­gon uj fejének megadják a módot, hogy a saját választottját helyezhesse a főparancsnoki állásba. Úgy vélem tehát, hogy a tábornok ur dicső sze­replésének a napjai mindenképpen meg vannak számlálva. Ha Rusk külügyminisztert ejti el az elnök, azt logikusan olyképpen lehetne magyarázni, hogy a “gerlice” irányzat kerül túlsúlyra a “héja” törek­vésekkel szemben. Mert minden látszat ellenére: a hadügyek élén álló McNamara kevésbé vérszom­jas, mint Rusk, a “halkszavu diplomácia” nagy­A megszólított először meghökkent, majd hama­rosan magához tért meglepetéséből és készségesen válaszolt kérdéseimre. Megtudtam, hogy Minaro- vics Jánosnak hívják, 28 éves és foglalkozása tűzoltó. Azonnal kijelentettem, hogy az Egyesült Álla­mokban egy tűzoltó csak akkor megy az. Operába, ha az lángban áll. A gazdag Amerikában egy tűz­oltó nem engedheti meg magának, hogy az Opera előadásait látogassa. Ezután megszólítottam egy másik operalátogatót. Szalay István postást. A többi megszólított között voltak ipari munkások, köztisztviselők, Maszek-ek és intéllektuelek. i Mint említettem, többször voltunk színházban és általában megfigyelhettük, hogy a színészek, énekesek mindig telt ház előtt léptek fel. Az elő­adások magas nivójuak, a díszletek felülmúlják a gazdag Egyesült Államok színházainak díszleteit. Mind az opera zenekara, mind a kórusa minden kétséget kizáróan jobb, mint az itteni hasonmása. ★ Mielőtt még a következő nap élményére rátér­nék, érdemes megjegyezni, hogy habár a közönség általában vacsora után megy színházba, ez nem tartja vissza a színházlátogatókat attól, hogy szü­net közben ne rohanják meg a büffét egy kis ha­rapnivalóért, no meg valamiért, amivel azt leön­tik. Amikor a büfféből eltávoznak, még egy vagy két perecet is vesznek, nehogy a második és a har­madik felvonás között “éhenhaljanak.” . * 1 Másnap a Szabadság szálloda éttermében ebé­deltünk és elbeszélgettünk az előző esti előadásról. Singer Albert pincér a “harmadik fülével" hallot­ta beszélgetésünket és felsorolta a szereplőket és véleményt mondott mindegyikről. No, mondtam a feleségemnek, képzeld el egy newyorki pincért, aki úgy kutyafuttában véleményt mond a “Parasztbecsület”, vagy a “Varázsfuvola” szereplőiről! A színház, zene és tánc-kultura virág­zik szülőhazánkban. A nivós előadásokat élvezheti és élvezi is a dolgozók többsége. fWt/MWWWWWWX/VAAA/WWWWAA/XftAA/VWW Pavicsevics, Tito elnök személyes megbizottja, aki átadta Kenyata kenyai elnöknek Tito elnök üzenetét, Khartumba utazott. Elutazása előtt kije­lentette, hogy az általa meglátogatott afrikai or­szágok mind hozzá akarnak járulni a közel-keleti válság békés megoldásához. mestere, aki egy minapi sajtókonferencián kimu­tatta a foga fehérjét: nálánál harciasabban még egyetlen hadvezér sem beszélt — LeMay nyugal­mazott légitábornokot kivéve. Persze nem lehetünk egész biztosak abban, hogy Rusk szokatlanul har­cias nyilatkozata, amelyben már nem a délvietnami nép szabadságának és önrendelkezésének a meg­védését, hanem jószerint egész Ázsiának a kinai veszedelemtől való “megmentését” jelölte meg az Egyesült Államok feladataként, nem volt-e kísér­leti léggömbnek szánva, megtudható, hogy milyen visszhangot kelt ez az újabb, kitágított célkitűzés úgy a belföldi, mint a nemzetközi közvéleményben. Ha a visszahatás kedvezőtlen, akkor Rusk lesz az áldozati bárány és McNamara megmarad a poszt­ján, mert az utóbbi sohasem kalandozott ilyen messzire az Egyesült Államok érdekszférájának a meghatározásában, ő mindig “korlátozott” hadvi­selésről beszélt, tehát Rusk-hoz képest “galamb­nak” tekinthető. Egyszóval: úgy látom, a két miniszter közül az egyik rövidesen távozni fog. Hogy melyik megy és melyik marad, azt e pillanatban Johnson-on kívül senki sem tudja, még talán Lady Bird sem. De abból, hogy a kettő közül kit tart meg az elnök, könnyű lesz következtetni, milyen újabb nyulat szándékozik a Fehér Ház bűvésze kihúzni a kalap­jából. Szerintem ez lesz az első szemmellátható lépése Johnsonnak az elnöki szék újabb négy évre való birtoklása érdekében. A második — esetleg har­madik — lépésről majd egy későbbi cikkben lesz szó. Tűzoltó az Operában

Next

/
Oldalképek
Tartalom