Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-07 / 36. szám
Thursday, September 7, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 NEWYORKI EMLÉKEK 2. Szárazon és levegőben a Kennedy Airportig Megilletődöttséggel és várakozásteli érzésekkel lépek ki a gép ajtaján. Szemben a felirat: NEW YORK—KENNEDY AIRPORT. A magas lépcsősor utolsó fokáról lelépőben kedves mosollyal búcsúzik a légikisasszony: Good bye. Azután rohannak a pillanatok, az emberek. Eltűnők én is egy hatalmas bejárati ajtó mögött és szűk, apróknak tűnő kacskaringós folyosókon jutok a vámig. Előbb azonban láttamozzák útlevelem. A szigorú kinézésű úriember kissé csodálkozva rámnéz és szinte érzem: a biztonság okáért megkérdi: From Budapest? — Yes, from Budapest, hebegem, mire beragaszt egy cédulát kék könyvembe és enyhe mosollyal ajkán búcsúzik: Okay, all right. Sehol a világon nem tudják olyan mérhetetlenül nyeglén kiejteni ezt a két szót, mint itt New Yorkban. Ez az első az általam annyira megunt és annyira értelmetlennek tartott okay-ból. Olyan az egész, mint egy álom. Szinte hihetetlen, hogy New Yorkban vagyok. A hosszú és fárasztó úttól eltekintve a szabályoknak megfelelően jutottam ide. Közel egy hete nem tudtam rendesen aludni, és vagy három napja nyugtatókon élek. Szokványos eset. A nagy utakat nagy készülődések előzik meg, azután búcsú a Keletiben, utolsó integetések a vonat ablakából, utolsó, már bizony könnyel is áztatott mosoly szeretteim, ismerőseim felé. Hosszú, nagyon nagyon hosszú éjszaka Ausztrián és Németországon át Koblenzig. Reggel hét órakor átszállás Luxemburg felé és egy verőfényes délelőtt Luxemburg napsütötte, bájos, fekete-fehér teheneitől tarkitott mezőin keresztül, majd az első órák Luxemburgban, ebben a csodálatos fekvésű, de véleményem szerint méregdrága városban. Séták a viaduktokon, ismerkedés a luxemburgi élettel, az idegennel. Most, ahogy itt állok a hosszú futószalag előtt a vámteremben, még mindig zug a fülemben a gép egyenletes, tompa bugása. Pedig szinte megszoktam a fel- és leszállásokat és mérhetetlen kíváncsiságom egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a repülés, a pilóták és utasaik életének lélektana felé. Hiszen a gép melyen eddig jutottam egy külön világ. Nem tudok megszabadulni a gépben töltött hangulat varázsától, a félelemtől és csodálkozástól, a sebességtől és magasságtól, az ember alkotta óriás madártól, mely Földgolyónktól elszakadva az ég és Föld között lebegve kis közösséggé kovácsolja lélekben és érzelmekben utasait. Miközben bőröndömet keresgetem, tájak és képek villannak elém: napfényes táj ragyog alattam, melyben játékszernek tűnő autóikkal, fekete szalagként húzódnak az utak. Szerte a földön élénk őszi szinek, közöttük a Nap aranyos ragyogása táncol és sóhajnyi szünetként itt-ott piciny bárányfelhők lebegnek felettünk és alattunk. Újabb képek: már mélyen az Északi-tenger felett járunk. Izland felé lassan kialszanak a gép lámpái és csak apró irányfények mutatják: szinte senkinek sincs kedve aludni. Homlokom az ablakhoz szorítom, kint kísérteties gomolyfelhők tornyosulnak. Tompa bugással furódunk az éjbe. A Loftleidir Icelandic Airlines DC-6B jelű hatalmas gépmadara pontosan az ősi Vikingek utján repit az Amerikai Kontinens felé. Mennyi minden elfér egy pár percben. Miközben lassan előbbre lépek a vámasztal mellett máris felvillan Jégország hideg városa: Keflavik, még mindig hallom a nagy váróterem kedves figyelmezJAMAICA ”62™ REFRIGERATION & TV. 168-04 Jamaica Avenue, Jamaica, L.I., N.Y. (8th Ave Subway 168th St. állomás, Színes televíziók Jégszekrények — Mosógépek — Gáz- és villanykályhák — HI-FI — Stereo — Rádiók — Porszívó készülékek — Legolcsóbban! Legjobb gyártmányok. — Gyári garancia bFDVEZn FIZETÉSI FELTÉTELEK! öU tető harangjáték gongjának bájos dallamát, egy pillanattal később pedig a várócsarnok falai mentén felhalmozott hittérítő füzetek egyikéből jut eszembe egy történet. Izland felizgatta fantáziámat. Ez a hazánktól távoli sziget, melyet a Jég Országának nevezünk és mégis különös módon a tűz és hőség alkotta meg. Mi mindent el kell viselni élményben, benyomásban, kíváncsiságban, vágyban és kérdésekben, amig az ember ezen a hallatlanul érdekes útvonalon New Yorkba eljut. Még mindig van néhány ember előttem és miközben kedves meghivóim arcát kutatom a hatalmas üvegfal mögött az emeleten, újra visszazuhanok az éjszakába: búgnak a gép motorjai és csodálatos hajnal színei tolulnak elő: hátunkmegett vörösre szineződik az égbolt, a száguldó felhőkön országrésznyi lyukak tátonganak, melyeken át felcsillan a mélyen alattunk hullámzó ezüstös tenger. Milliárdnyi apró, mozgó ezüstcsipke, mint hatalmas fényes szállal hímzett terítő. A gép szárnyain millióm fényes gyöngyszem ragyog, az éjszaka párája és harmata, csudálatos fénypontok, melyekben külön millióm Nap képe tükröződik felém. Ó, hogy kéne megtartani az életem e ritka pillanatait, hogy kéne megosztani szeretteimmel, feleségemmel és mindazokkal, akikkel együtt szeretném a pazar fényorgiát nézni és akiknek mondhatnék valamit, meid mérhetetlenül nyomja a szivem a kifejezés, a megosztani vágyás kívánsága. Kis dolog? Millióan átesnek rajta? — de vajon nem milliónyi-e az érzés és gondolat amit mindezek' a hatások kiváltanak az egyesekben? A legutolsó órák pedig egészen tisztán, percek közeléből intenek felém. A pillanat, melyben felismerem a nagy légitársaságok hatalmas gépmadaraZsufolt mozik és tóparti séták Amikor a Pentagon “nem erősiti meg”, hogy Hanoit bombázták, legfeljebb annyit enged meg, hogy a város központjától 29 lábnyi távolságra katonai célpontokat támadtak, a Le Monde a fenti címmel közli tudósítója aug. 19-i jelentését. Alcíme: A legújabb támadások egyáltalán nem rontották Hanoi lakóinak kedélyét. Idézünk belőle: Egy kő a folyóba* hull, viztölcsér támad és aztán tovább folyik, mint mindig. így jellemezhető Hanoi lelkiállapota is, a hidak bombázása után. A külföldiek keresik az arcokon a nyomát, de nem látják: se lehangoltságot, sem humort. A támadások után három perccel, az utcákon hangtalanul tovább áradnak a kerékpárok, az egyetlen közlekedési eszköz... A mozikban ugyanannyi ember nézi a szovjet, kínai és mongol filmeket, a várost körülvevő tavak partján ugyanannyian sétálnak vagy isszák a jegeskávét; s a fiatalok épp olyan finoman udvarolnak egymásnak. A hídépítő munkások tudják, hogy uj bombázás jöhet, mielőtt még elkészülnének; megszokták, hogy az utakon támadt tölcséreket azonnal betömik, a roncs teherautókat rögtön elvonszolják, ahol kijavítják őket — addig a terheket a hátukon szállítják. A közvélemény szerint a vezetők “mindenről előre gondoskodtak.” A hid elszakitása után egy félórával megjelent a komp, majd több követte azt. Ez nem jelenti, hogy tagadnák a veszteségeket, a késedelmet, a hiányokat, de bíznak benne, hogy kellő időben jön a pótlás. Elismerik, hogy “ha az amerikaiak két év előtt igy bombáztak volna, válságos lett volna a helyzet. De ma már gondoskodtunk róla.” És valóban, mindig előre látják a támadások fokozását és most felkészülnek az általános népfelkelésre, a földi invázió ellen. A hivatalos lap még erősebb bombázást vár a városok és falvak ellen, egyben felhívják a népet, hogy minden egyén gerilla legyen, minden család egy raj, minden falu, minden utca, üzem, sziget erőddé váljék, hogy útját állja az amerikaiaknak.” UGYANITT OLVASTUK, hogy egy délvietnami katonát egyévi börtönre Ítéltek, mert törvénytelenül alkalmazott tortúrát két paraszt ellen ,azt gyanítván, hogy a Vietcong-nak dolgoztak. Meg is zsarolta őket. A katona azzal védekezett, nem tudta, milyen a törvényes tortúra. it lenn a Kennedy Airport betonján, amelyek közé pár perc múltán a miénk is leereszkedik. Egy sölé terület, egy ut autókkal, egy ház, melynek szinte súroljuk tetejét és a földretérés megváltó másodperce, melyben irdatlan erővel zugnak fel a motorok, hogy visszatartsák egy másodpercre a hatalmas acélmadarat, hogy azután lassan, órásnak tűnő tekervényes utakon eljussunk a főépület elé. Most pedig ebben a pillanatban ér bőröndöm a zord arcú turkálós ember elé, aki unottan mered meglehetősen kusza tartalmára, majd sürgősen becsukja. Már mehetek is. A hatalmas üvegajtó meg- nyüik előttem. Újra a szabadban vagyok és bizonytalan lépésekkel, kábult fejjel, álmosan és mégis mérhetetlen életkedvvel lépek New York földjére. Suhan a gépkocsi a hat nyomsávos utón és nincs egyetlen szabad hely sem rajta. Vendéglátóim közben elmondják, hogy már harmadik napja ostromolják értem a repülőteret telefonjaikkal. Ma három luxemburgi gép is érkezett egymás után, de egyiknek sem szerepeltem az utaslistáján. Egyszóval nem is számítottak már rám. Ez is jól kezdődik, de e pillanatban nincs időm a Kennedy Airport hiányos adminisztrációja felett tűnődni; mert a szédületes iramban azt sem tudom hová nézzek. Az ut felett táblák, rajtuk üvegkorongokból kirakott nevek, melyek egyikét sem tudom ki- betüzni végig. Hanem a táj: sivár és szegényes. Titkon a felhőkarcolókat keresem. Megvigasztalnak, hogy lesz még alkalmam megismerkedni velük. Jelenlegi állapotomban idestova egyhetes ut után — három nappal később indult a luxemburgi gép a tervezettnél — aligha nyerném el tetszésüket. De sebaj! Megérkeztem az Újvilágba. Egy ut- menti óra éppen déli 12 órát mutat. Budapesten már este hat óra van és “csúcsforgalom.” Úgy látom abban itt sem lesz hiány. (Folytatjuk) Az amerikai sajtó kedvence volt az ötvenes években Bakhtiar iráni (perzsa) tábornok, az iráni politikai rendőrség parancsnoka. Amikor Mossadegh miniszterelnök az iráni népnek az őt megillető részt akarta biztosítani az olajforrások jövedelméből és őt a CIA a perzsa reakciós körökkel szövetségben, az amerikai nép hatalmas pénzáldozatával és a nyugati világ olajsajtójának rikoltozása közben megbuktatta, Bakhtiar szervezte s vezette a hadjáratot az iráni haladók ellen. A sah jóváhagyásával ezrével tartóztatta le és százával végezte ki őket — amiről az amerikai sajtó legfeljebb egy-két sorban emlékezett meg teljes elismeréssel. Akkor a tábornok volt a jingo-sajtó elsőszámú kedvelt strong man-ja; most azonban hivatalos nyilatkozatot, adtak le róla (a newyorki újságok elfelejtették közölni, hiszen éppen most volt az iráni uralkodó látogatóban Johnson elnöknél), amely szerint “a tábornok visszaélt hatalmával, megsértette a közerkölcsöt és óriási vagyont harácsolt össze törvénytelen módon.” Ezt az összezsarolt vagyont, a nyilatkozat szerint 20 millió dollárra becsülik, ami b ánban — hol a dolgozók átlagos keresete évi 100 dollár — nem megvetendő. (Bár összehasonlítva az U.S. sajtó későbbi kedvencével, Sárit Tanarat thailandi diktátorral, jelentéktelen, mivel az utóbbiról halála után. megállapították, hogy 30 ágyast és 150 millió dollárt hagyott hátra.) Még azzal is vádolják a tábornokot, hogy hamis jelentéseket adott le a sahnak, amikor Mossadegh bukása után Teherán katonai kormányzója lett és irtóháborut folytatott a baloldal ellen. 1962-ben azonban jónak látta bankbetétei után költözni Svájcba (ahová csak a szegény embereket nem engedik szívesen) és ott szélső jobboldali mozgalmat szervezni a sah ellen, az iráni feudális urakkal szövetségben. Ez az összeesküvés 1963-ban reakciós felkelésben robbant ki, hogy megakadályozzák az iráni nők felszabadítását rabsorsukból. Ongania tábornok, Argentina államelnöke hivatalosan bejelentette, hogy 80,000—100,000 állami alkalmazottat és tízezer munkást elbocsátanak a “költségvetési takarékosság” program végrehajtása során. A kormány már jóváhagyta ezt a drasztikus személyzetcsökkentést a közigazgatás és a gazdaság államosított szektorában.
