Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1967-03-16 / 11. szám

A AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 16, 1967 LBJ gyötrelmes dilemmája Akik közelebbről ismerik elnökünket — s néha­napján ki merik mondani az igazságot —, LBJ-t rendkívül érzékeny, ellentmondást nem tűrő, fe­lette szeszélyes és betegesen hiú embernek tart­ják. Minden vágya az, hogy a történelem lapjain mint sikerekben gazdag, “nagy” államférfi tündö­köljön, akinek úgy az Egyesült Államok, mint a nagyvilág jövő nemzedékei örök hálával fognak tartozni. Texasi méretekhez szokott ember lévén, minden tervét, minden lépését “nagyvonalúság” jellemzi. Ha ő belefog valamibe, hát annak — az árgyélusát! — kápráztatóan vagy félelmetesen nagy dolognak kell lennie — apró-cseprő, piszli- csár ügyekre ő bizony nem vesztegeti drága ide­jét. .. Neki egy egészséges, jól kiegyensúlyozott társadalom megteremtése nem elég ambiciózus célkitűzés — ő “nagyszerű társadalmat” akar! (Ehhez a tervéhez még én is sok sikert kívánok neki!) Kisebbfajta fegyveres összeütközések az ő vérmes természetével nem egyeznek meg — ő nagyszabású háborút akar! Dél-Vietnamban az elődje mindössze 16,000 “tanácsadóval” támogat­ta az ottani diktatórikus bábkormányt (és még ezeknek a számát is le akarta csökkenteni, mond­ván: “ez a vietnamiak háborúja, nem a miénk!”) LBJ texasi mérőléce szerint ez a támogatás nem volt méltó a világ leghatalmasabb országához, rö­vid néhány esztendőn belül tehát az amerikai had­erő Vietnamban a 16,000-nek a harmincszorosára emelkedett, az öldöklő háború végképpen elvesz­tette korábbi jellegét és százpercentesen amerikai háborúvá vált, még pedig a johnsoni karakterhez illően: “nagy háborúvá.” Akármilyen olcsó kis há­ború neki nem imponál... Ha például ő elrendeli, hogy Észak-Vietnamot bombázni kell, akkor olyan bombazuhatag zudul erre a kis országra nap-nap után, hogy ahhoz képest (hozzáértők véleménye szerint) a Náci-Németországra szórt bombák vi­szonylagos mennyisége elenyészően csekélynek tűnik... De bármilyen nagy fontosságot tulajdonit is a Fehér Ház jelenlegi főbérlője ennek a két “nagy” ügynek, az ő szemében ezeknek a fontossága és jelentősége valósággal eltörpül a legnagyobb és mindennél fontosabb johnsoni célkitűzés mellett, ami nem egyéb, mint az, hogy az 1968-as válasz­tások eredményeképpen ő újabb négy évre bérbe- vehesse a Fehér Házat. Rossz nyelvek szerint ez a leküzdhetetlen vágy annyira átitatja egész lé­nyét. hogy semmiféle lépésre — sem kicsire, sem nagyra — nem hajlamos, amig alaposan meg nem fontolja, hogy a szándékolt lépés elősegiti-e, vagy — Isten őrizz! — veszélyezteti az ő újraválasztásá­nak az esélyeit. Mert, kérem alássan, ahhoz, hogy “nagy” elnökként vonuljon be a történelem Pan- theon-jába, még legalább négy évi áldásos műkö­dést kell kifejtenie jelenlegi posztján. . . Nomármost. Világos, hogy egy üleppel két lovat nem lehet megülni. Lehetetlen “nagyszerű” társa­dalmat épiteni idehaza és ugyanakkor egy nagy­szabású, emberéletben és dollárban ijesztően költ­séges háborút folytatni a világ másik felén lévő “ellenséggel.” Ezt a kettős terhet az amerikai vá­lasztópolgárok, akiknek a bőrére megy a vásár, nem hajlandók viselni. Az a jelölt, aki ilyen súlyos áldozatot követel tőlük, nem számithat olyan túl­nyomó szótöbbségre, amilyen a johnsoni hiúságnak megfelelne, de még az is igen kétséges, hogy egy­általán meg tudja szerezni a legparányibb több­séget. Nyilvánvaló, hogy vagy a háborúnak kell végetvetni, vagy a “nagyszerű” társadalom terv­rajzát kell a polcra tenni — beláthatatlan időkig... Elnökünk tisztában van azzal, hogy egész Észak- Vietnamot, valamint Dél-Vietnamnak a vieteong- uralta részét az amerikai haderő koncentrált lat- bavetésével rövid napokon belül kietlen pusztaság­gá tudná varázsolni, csak azt nem tudja, hogy egy ilyen hősies “felszabadítás” mifajta következmé­nyekkel járna... Ha tudná, hogy csupán egy fel­háborodott és megdöbbent világ utálatát és megve­tését provokálná ki vele, talán egy vállrándítással tultenné magát rajta, de — kérem alássan — nem lehessen tudni, hogy a Szovjet (igen tekintélyes atomkapacitásával) és Kina (széditően nagy hadse­regével) miképpen reagálna egy ilyen barbár lé­pésre . . . Nem valószínű, hogy karbatett kezekkel, közömbösen, tétlenül szemlélnék a borzalmas heka- tombát, az viszont nagyon is valószínű, hogy még az eddigelé semleges magatartást tanúsító orszá­gok is ellenünk fordulnak. . . Félő, hogy aki ilyen lépésre elszánja magát, azt a történelem nem mint nagy elnököt, hanem mint az utolsó elnököt, fogja elkönyvelni. . . Ez tehát nem a legjobb utja-módja a fehérházi bérlet négyéves meghosszabbításának... Ha viszont úgy határoz, hogy a vietnami hadjá­ratot — a mai színvonalon — folytatja az 1968-as választási harcok idején túl is, szembe kell néz­nie azzal a lehetőséggel (sőt: bizonyossággal), hogy az állandóan növekvő amerikai halállista, amelynek bevallott része e pillanatban csak hajszálnyira van a tízezres számtól, a választási kampányig meg- duplázódhatik; a jelenleg évi 25 billió dollárra tak­sált vietnami hadiköltség 35—40 billióra rúghat, a fülsiketítő harsonaszóval bejelentett és megin­dított “nagyszerű” társadalom tervét tehát le kell lapítani egészen kisszerű programmá; ellenkező esetben olyan hallatlan adóterhet kell az átlagos választó nyakába sózni, hogy az kínjában feljajdul és az elnök nevét soha többé káromkodás nélkül ki nem ejti a száján — egyszóval: ilyen körülmé­nyek között a legkönnyelmübb hazárdőr sem mer­ne Johnson újraválasztására fogadni. Nem csoda tehát, ha elnökünk e pillanatban (egy rövid évvel a kampány megindulása előtt!) ilyeténképpen té- pelődik magában: Mi a frászkarikát csináljak, hogy az elnöki tisztséget újabb négy évre biztosítsam a magam számára? (Akik netalán megütköznek a “frászkarika” kifejezésen, azok szíveskedjenek fi­gyelembe venni, hogy ez egy igen enyhe “irodal­mi” szó azokhoz a texasi zamatu kiszólásokhoz ké­pest, amelyekkel elnökünk igen gyakran él magán- beszélgetések során.) Hát ha az elnök ur megszívlelné az én tanácso­mat, én meg tudnám nevezni ezt a “frászkarikát.” Ha mái- nem hallgat U Thant-ra; ha már egy se­reg saját pártjabeli szenátor és képviselő józan ta­nácsait nem hajlandó figyelemre méltatni; ha már a pápa intéseit is szemrebbenés nélkül hagyja e menni a füle mellett, hát akkor legalább tisztel., meg L. B. Johnson!, a volt alelnököt azzal, hogy meghallgatja a véleményét. Alelnök korában ugyanis LBJ bejárta Délkelet-Ázsiát és Dél-Vietna- mot és azzal a benyomással tért vissza onnan, hogy ott az igazi veszély nem a kommunizmus, hanem az éhínség, a tudatlanság, a szegénység és beteg­ség. Az amerikai haderők bevetése nemcsakhogy nem szükséges, hanem egyenesen nemkívánatos lépés volna, mert ezzel — úgymond — feléleszte­nénk egész Ázsia antikolóniális indulatait... Té­vedett volna Johnson alelnök, amikor a fenti je­lentést Kennedy elé terjesztette, aki szemmellát- hatólag komolyan vette alelnöke szavait?? Vagy inkább akkor követte el élete legnagyobb tévedé­sét, amikor — már mint elnök — pont azt csele kedte, ami ellen egykori főnökét oly nyomatéko­san intette?? Különben is, lehetséges az, hogy egy LBJ valaha is tévedjen? Bizony, lehetséges, bár ő ezt nem hajlandó beismerni — csak végszükség esetén. Az 1964-es elnökválasztás előtt úgy. érezte, hogy akkoriban nem egészen holtbizonyosnak lát­szó esélyeit egy erélyes huszárvágással meg kell erősítenie, összecsőditette tehát a sajtó, rádió és televízió washingtoni tudósítóit és azok jelenlété­ben minden kertelés és arcpirulás nélkül beis­merte, hogy kongresszusi képviselő és szenátor korában igenis elkövetett számos tévedést a néger­kérdést és a polgári jogokat érintő törvényjavas­latok elleni szavazatai révén. De most — mint el­nök — igyekezni fog ezeket a tévedéseket helyre­hozni és minden tőle telhetőt megtenni e problé­mák megoldása érdekében... Sietek megjegyezni: Johnson “ábrázata” nem­hogy vesztett volna e beismerés következtében, ha nem óriási mértékben megnövekedett — meri amilyen igaz, hogy tévedni emberi dolog, éppoly igaz az is, hogy egy tévedést beismerni és jóvá tenni: férfias erény! Szerintem Johnson csak úgy lehet elnök újra (s talán még “nagy” elnök is!> ha hajlandó idejében — tehát hamarosan! — ± mét gyakorolni ezt a férfias erényt. Egy “nagy ember” és egy “nagy nemzet” megengedheti ma­gának azt a lukszust, hogy beismerje a tévedéseit egy ilyen egyenes, becsületes, emberies és férfiat gesztus egy unciányit sem von le egyiknek a nagy ságából sem, sőt: a nagyvilág szemében még na gyobbnak fog látszani mind a kettő... És LBJ nyugodt lehetne, hogy újabb négy évig a Fehér Házban maradhat, tehát lesz ideje és alkal ma elérni azt a nagyságot, ami után sóvárog. .. Négy évvel ezelőtt Mint minden, az idő is relativ. Négy év nem hosszú idő, ha derűs, élvezetes körülmények kö­zött töltjük el. Ha azonban négy esztendőn keresztül nap-nap után, forró nyárban, zord hidegben a piketvonalon kell lenni és szembe kell nézni a sztrájktörőkkel és az őket védelmező Pinkerton fegyveres őrökkel — akkor négy esztendő nagyon-nagyon hosszú idő. Március 11 — a negyedik évforduló 1967 március 11-én lesz négy éve, hogy Tennes­see állam Kingsport városában, a Kingsport Nyom­da 1,600 munkása sztrájkba lépett. E. W. Palmer, a nyomdavállalat igazgatója, mint kiskirály uralko­dott az üzem felett. Noha a munkások szakszerve­zetekbe (4) tartoztak, az évről-évre megújított munkaszerződés olyan átlagon aluli munkabért és munkaviszonyokat nyújtott, hogy a négy szakszer­vezet központi vezetősége nem volt hajlandó elis­merni és aláírni a szerződést. A nyomda munkásai éveken át elfogadták a vállalat ajánlatait, nem voltak hajlandók sztrájkolni és igy jóval keveseb­bet kerestek, mint más szervezett nyomdászok. Megtelt a pohár Négy évvel ezelőtt az üzem vezetősége nem vet­te figyelembe számos munkás rangidősségi jogát. Az újonnan felvett fiatal munkásokat helyezte a legjobb, legmagasabb bért fizető állásokba. Ennek tetejébe a vállalat vezetősége ragaszko­dott ahhoz, hogy a szerződés ideje alatt a panaszok orvoslása a munkáltatók határozatától függjön. Ezt már nem tűrték a munkások és elhatározták a sztrájkot. "Harcolunk és győzni fogunk" Azóta négy év telt el. Négy hosszú év. A múlt. hónapban, februárban, hideg szél fújt a Cumber- land-i hegyek felől. A melegen öltözött, hideg, zord időhöz hozzászokott piketelők dideregve végezték a rájuk kiszabott feladatot. A munkáslétszám 1,600-ról a felére csökkent. Sokan Chicagóba és más városokba mentek. Az idő­sek nyugdíjba mentek, de 800-an még ma is sztráj­kolnak. Ha valaki beszélgetésbe kezd a sztrájkolókkal, legyen az Earl Demck, vagy Hugh Reece, vagy L. V. “Buck” Slaughter, mindannyian azt mond­ják, hogy "győzni fogunk." Munkásszolidaritás A Kingsport nyomda sztrájkoló munkásai négy szakszervezetbe tartoznak, melyeknek országos központja támogatja a sztrájkolókat. A munkások kai szolidaritást vállalt azonban az egész ország szervezett munkássága. Ezért van az, hogy töbl mint 10 millió dollár sztrájksegélyt osztottak ki í harcban álló munkások között. A nőtlenek és fér jezettek 25, családapák heti 50 dollár sztrájksegél; ben részesülnek. A sztrájk hadiszálláson állandóan sütnek-főznel és a sztrájkolok nemcsak kávét és süteményt, d< húst és főzeléket is ehetnek, úgy hogy élelemé nem kell pénzt költeniök. A sztrájkvezetőség - ha arra szükség van — orvosi számlát, vagy jelzá log részletet is kifizet. Eddig még egyetlen sztráj kóló sem vesztette el a házát. Országos bojkott-mozgalom Az AFL-CIO országos vezetősége bojkott-mozgal mat szervez a sztrájkolok támogatására. A Kings port nyomdavállalat többek között tankönyveke is nyomtat. A szervezett munkások minden város ban és államban nyomást gyakorolnak a Közoktatá si Tanácsokra, hogy ne vásároljanak a Kingspor nyomdában készült tankönyveket. A bojkott-mozgalom, a munkásszolidaritás és ; sztrájkolok határozottsága garancia arra, hogy < küzdelem rövidesen véget ér, méghozzá a munká sok győzelmével. írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom