Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-11 / 32. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, August 11, 1966 I m If Á HJI KJE C II T C 0 Kávé, kakaó, tea, szövet, vászon, gyapjufónál, cipő, automobil, V M III III b II I E U kerékpár, rádió, há*?artási és iparcikkek megrendelhetők MAGYARORSZÁG és CSEHSZLOVÁKIA területén élő címzettek részére. A csehszlovákiai TÜZEX csomagok teljesen különböznek a magyar IKKA csomagoktól MINDENFÉLE GYÓGYSZEREK IS RENDELHETŐK FÖÜGYNÖKSÉG AMERIKA TERÜLETÉRE U.S. RELIEF PARCEL SER VICE INC. Phone: LE 5-3535 BRACK MIKLÓS, igazgató — 245 East 80th Street — NEW YORK 21, N. X. Bejárat a 2nd Avenue-ró'l Mi történik Angliában? A hitelmegszoritó intézkedéseket a kamatláb 7 százalékára, vagyis “válságszintre” való emelése követte a napokban Angliában. Wilson alsóházi nyilatkozata további súlyos korlátozásokat jelen­tett be. A statisztikák, az adatok alapján a külső szem­lélő, legalábbis első tekintetre, nem érti, miért ez a válsághangulat? Valószinüleg csodálkozva, bár kissé riadtan von vállat az angliai átlag-újságolva­só is, aki egyébként tudta, hogy hazája fejhosszal vezetett az elmúlt időszakban az árak és bérek in­flációs iramú versenyében. Nem mintha ezek a számok, melyek Anglia ese­tében a szokásosnál bonyolultabb összefüggések kifejezői, biztatók lennének, de az elmúlt húsz esz­tendőben kissé hozzászoktunk már az angol pénz­ügyi mérleg deficitjét közlő hírekhez és a font szo­rongatott helyzetéről tájékoztató beszámolókhoz. Mérleghiány Miről tudósítottak az uj lépéseket megelőző je­lentések? Az import gyorsabban növekedett, mint az export (a kereskedelmi mérleg hiánya 294 mil­lió dollár, a fizetési mérleg deficitje 154 millió dollár volt júniusban, vagyis nagyobb, mint az elő­ző hónapokban); az aranytartalékok 137 millió dol­lárral csökkentek ugyanebben az időszakban, (az utolsó négy hónapban több, mint 560 millió dollár­ral csappantak meg a tartalékok); nagymértékben áramlott ki a tőke kedvezőbb befektetési feltétele­ket keresve (a 7 százalékos kamatláb esetleg visz- szacsábitó hatással lesz); a font julius második he­tében 1964 novembere óta a legalacsonyabb szint­re esett és a Bank of England nagy dollárkinála- tokkal próbált közbelépni a piacokon. .. Valóban nem szivderitő számadatok, kétségtele­nül tükrözik az angol gazdasági szerkezet jól is­mert és változatlanul megoldatlan problémáit. Mégsem önmagukban válságjelzők, hanem külső összefüggéseikben. Tizenegy kapitalista ország köz­ponti bankja junius közepén újabb, egymilliárd dolláros hitelt szavazott meg Bázelben Angliának. A New York Times szavaival élve a labour-kor- mányzat huszonegy hónapja alatt ez már a har­madik masszív mentőakció volt. Az akció résztve­vői ez alkalommal azonban elérkezettnek látták az időt az ellenkövetelések benyújtására. Junius ele­je óta nemcsak a gazdasági mutatók váltak egyre komorabbakká Angliában, de az angol gazdasági helyzetet elemző külföldi és hazai tőkés kommentá­rok is. Senkinek sem lehetett kételye, hogy mit várnak ezek az érdekeltségek az angol kormány­tól. (Visszafelé tekintve még érthetőbb Frank Cou- sinsnak, a legnagyobb angol szakszervezet vezető­jének a kormányból való kiválása julius 3-án.) “A központi bankárok teljes mértékben helyes­lik a kormány fellépését a tengerészek ellen” — irta a bázeli találkozóról szóló tudósításában, ju­nius 13-án a Guardian pénzügyi szerkesztője, Wil­liam Davis. “Mindig is arra szoritották Wilsont, hogy vigye kenyértörésre a dolgot a szakszerveze­tekkel és valójában mindig is ez volt mindegyik segélymüvelet legfőbb feltétele... Azt szeretnék, ha a kormány a teljes bérfagyasztás politikájához folyamodna az elkövetkező 12—18 hónapra...” A bázeli Schweitzer Hotelben tartott konferen­ciával egyidőben az amerikai businessman-ok heti­lapja, a US News and World Report is szükséges­nek vélte, hogy tollhegyre tűzze Anglia gazdasági bajait és megleckéztesse az angol managereket “korszerűtlenségükért”, (“a szakértők szerint ugyanazon mennyiség előállítására kétszer-három- szor annyi munkást alkalmaznak Angliában, mint Amerikában”) és az angol szakszervezeteket. (“Még mindig rabjai a munkanélküliségtől való félelem­nek”.) Szeminárium Ugyanilyen szellemű kapitalista szeminárium­ban részesültek az angol vezetők a francia minisz­terelnök, Georges Pompidou londoni látogatása idején. A közös piaci belépés feltételeit érintve, Pompidou a Franciaország által hozott gazdasági “áldozatokra” és a francia frank 1958-ban történt leértékelésére célzott Wilson előtt. Bizonyára nem véletlen, hogy Michel Debré, a francia pénzügyminiszter, a következőket mondot­ta ugyanezekben a napokban a párizsi tőzsde kép­viselőinek: “A brit kormány nem hajlandó szem­benézni igazi kötelességeivel és meghozni a hely­zet által követelt intézkedéseket.” Nincs szükség sem túlzott belemagyarázási haj­lamra, sem beteges gyanakvásra ahhoz, hogy tu­datos, tervszerű offenzivát lássunk ezekben a meg­nyilvánulásokban. Különösen, ha mindehhez hoz­závesszük a hazai, az angliai pergőtüzet. A Sun­day Times olvasói körében végzett közvélemény­kutatással támasztva alá azt a véleményét, hogy az “angolok nagy többsége kész elfogadni a bérbefa­gyasztást” (a konzervatív lap olvasói között termé­szetesen nem tengenek túl a bérből élők), az Eco­nomist, mely nem él ilyen olcsó trükkökkel, a devalválás és a defláció veszélyeit ecsetelve jut el arra a “következtetésre”, hogy még mindig az “ál­talános jövedelembefagyasztás és a szakszervezetek reformálására” az egyetlen járható ut, a Daily Mir­ror, mely ötmilliós példányszámban terjeszti a sexet, a krimit és azt a téveszmét, hogy a kisembe­rek érdekvédelmi orgánuma, a nagy amerikai la­pok cikkeit idézi fel a font hazafias védelmére és az ehhez szükséges áldozatokra biztatva, mig a City-beli asztaltársaságok körében az az állandó beszédtéma — ami azután gondosan megjelenik a megfelelő újságok megfelelő rovataiban —, hogy Johnson emlékeztetni fogja majd Wilsont washing­toni tárgyalásaik alkalmával: ?Végül is egy bizo­nyos türelmi időszak eltelte után, minden bankár eredményt vár adósától.” Éljenek rosszabbul! Úgy fest, hogy a kör egyelőre bezárult, s Wil- sonék megértették, hogy mit várnak tőlük ezek a jó bankárok: a problémák klasszikus kapitalista megoldását, a terhek áthárítását a széles tömegek­re. Félreérthetetlenül ebbe az irányba mutatnak a már meghozott, vagy már bejelentett intézkedé­sek, a fenyegetően előrejelzett “szigorú és népsze­rűtlen” lépéseket most nem is említve. A kamat­lábemelés a dolog természeténél fogva pénzdrágitó hatású és nehezíti a folytonosan hangoztatott cél­nak, a modernizálási terveknek a megvalósítását. Hasonló hatású lesz a szeptembertől életbelépő alkalmaztatási adó, mely körülbelül 840 millió dol­lárnyi összeggel csapolja meg a gazdasági életet.. Bármennyire tagadják is kormánykörökben, mind­kettő deflációs jellegű szabályozás, és a munka­erőadótól titokban a munkanélküliség növekedését várják. Ami pedig az éppen vita alatt álló ár-bér törvényjavaslatot illeti, ez pontosan az a bérbefa­gyasztás, amelyet a külföldi bankárok már az el­ső hitelnyújtás óta követeltek Wilsonéktól. (A bér- követeléseket előre be kell jelenteni, jogosságukat a kormány egyik bizottsága állapítja meg, a sztrájk jog korlátozott. Frank Cousins formálisan emiatt a törvényjavaslat miatt mondott le.) Anglia jobban él, mint lehetőségei megenged­nék — igy hangzik a bankárok verdiktje Bázelben éppúgy, mint Párizsban, Bonnban, New Yorkban, vagy magában Londonban. A megoldás? Vulgári­sán egyszerű: éljenek rosszabbul a tömegek. És nincs más ut? Az járhatatlan, mert az osztályszer­kezetet, illetve Anglia “nemzetközi kötelezettsé­geit” érintené, amely utóbbi tágabb értelemben természetesen az előbbi következménye. A labour­ista vezetők az amerikai kétpártrendszerre füg­gesztve tekintetüket, ettől az úttól visszariadnak. Nem érdektelen, hogy ezt az utat, de legalább is a bátrabb megoldásokat a baloldal mellett elsősorban a liberális orgánumok ösztönzik és támogatják. Az Observer például odáig megy, hogy a font leérté­kelését és Anglia teherbiróképességének józan át­értékelését javasolja. “Annak következményeként, hogy elégtelen erőforrásainkra támaszkodva fenn próbáljuk tartani világbankári szerepünket (elte­kintve attól, hogy megpróbáljuk fenntartani kato­nai világhatalmi szerepünket) arra kényszerülünk, hogy minden egyes válságból kölcsönnel keressük a kivezető utat: az eredmény, hogy a felnövekedett adósságok lefojtják jövőbeli gazdasági növekedé­sünk lehetőségét.” "Angol betegség" A Guardian, mely sorozatos cikkekben foglalko­zik a megoldási lehetőségekkel, azt az átmeneti módozatot ajánlja, hogy Anglia adja el külföldi befektetéseinek egy részét — ez összesen több mint 11,000 millió font — és ebből hozza rendbe háztartását, “a továbbiakban azután talán felül tudjuk vizsgálni elképzeléseinket Angliának a vi­lágban betöltendő katonai és pénzügyi szerepé­ről.” “Elegünk van már abból — Írja egy másik be­számolójában az említett lap —, hogy a televíziós hálózatok szerte a világon az “angol betegség” tünetein szánakoznak. Aachentől Zanzibárig a leg­kisebb kereskedelmi utazó is jogot formál ahhoz, hogy kioktasson bennünket a business-re.” Lehetetlen nem jogosnak minősíteni a Guardian kifakadását. De az utazókat, az ügynököket végső sorban ennek az eladósodott, félig függő helyzet­nek a velejárói bátorítják fel az iskolamesteri póz­ra. 1967-ben például 1 milliárd dollárt, 1970-ben pedig 1.4 milliárd dollár kölcsönt kell visszafizet­nie Angliának, s közben reszketve őrizni kell a fontot, a tartalékokból fedezni a külkereskedelmi deficitet, korlátozni az importot stb. Semmi sem áll olyan távol tőlünk, mint az anekdotabeli szá- zadeleji vidéki magyar újságíró példája. “Óva int­jük Angliát” — kezdte cikkét jelen kollégánk. Nem, erről szó sincs. De a termelési, külkereske­delmi, pénzügyi és katonai statisztikák mégis — csak arról tanúskodnak, hogy Anglia nemzetközi súlya megváltozott — úgyis, mint világhatalom­nak és úgyis mint világbankárnak. Problémáinak nem csekély hányada ebben a változásban és ab­ban gyökerezik, hogy nosztalgikus vonakodással fogadja a szerepcserére szóló józan felhívásokat. Az 1964-es szakszervezeti kongresszuson, a Mun­káspárt kormányrakerülése előtt, az egyik szónok igy figyelmeztetett: “Ha zálogkölcsön-szerződést akartok kötni kül­földön, ne beszéljetek többé független külpolitiká­ról, független védelmi politikáról. Ha kölcsönkér­tek a külföldi bankoktól, ezzel, a deflációnak és a szociális szolgáltatások megcsonkításának politiká­ját választjátok...” A szónok Harold Wilson volt, aki akkor a válto­zott helyzetű, megváltozott célú Angliának szószó­lójaként lépett fel. A labour-kormányzat felemelte a sör árát, az angol polgár keserűen koccinthat majd a világ­bajnokok egészségére, de mégis keserűbben tekint­het a brit világpolitika meddő mozdulatlanságára. K. L. IWVMAAAAMWVWWUWUVWWWAAAnMWWWVWWWWVMMt Zalman Shazar, Izrael elnöke az Egyesült Álla­mokban volt látogatóban. Washingtonban tárgyalt Johnson elnökkel az országaikat érdeklő problé­mákról. jSSSSSSSSSSSSSSÄSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS! I PAUL’S SHELL SERVICE 1 19505 Allen Road — Melvindale, Michigan * I GAS, OIL, BATTERY, TILE, AUTO PARTS | a Telefon: WA 8-9806 — SZŐKE PÁL, tulajdonos 8 ?5sSSSSSSSSSSSSS«SSS-«SSSSSSSSSSSSSSSSSSS$ i JOHN K. S0L0SY - FUNERAL HOME | • • • LINCOLN PARK — telefon: DUnkirk 3-1870 2 DETROIT — telefon: Vlnewood 1-2353 KOCHIS JEWELER É DIAMONDS, WATCHES, JEWELRY 18810 Allen Rd. — Melvindale, Mich John Kochis watchmaker — Tel.: DU 3-5865 5 ■■■■■■■■■»■■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom