Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-11 / 32. szám

Thursday, August 11, 1966

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

f 1

£. H. Neuwald:

AMERIKAIAK “POKOLI SZEGÉNYSÉGBEN” RONGYOS, KOPLALÓ GYERMEKEK

Kiváló működési terület a ‘Voice of Americay s a ‘Free Europe’ számárai kapucinus papok és franciszkánusz nővérek támogatása

(Befejező közlemény)

Tulajdonképpen kicsodák a Cheyenne indiánok? Hol és hogyan éltek, mielőtt “pokoli szegénységbe” süllyedtek? Próbálok erre rövid választ adni.

Mielőtt a fehér hóditók megjelentek Észak-Ame- rikában, a Cheyenne indián törzs a mostani Közép-Keleten, falvakban lakó, mezőgazdasággal foglalkozó nép volt. A fehérek terjeszkedése nyugati irányba kergette őket és Minnesotából a “Fekete Hegyek” vidékére menekültek. Amikor ott aranyat fedeztek fel, onnan is kikergették őket és nyugati irányban való menekülésük közben a siksági indiánok (Plains Indians) részévé váltak. így az eredetileg falvakban lakó népből nomád nép lett, amelynek léte két állat — a bölény és a ló — körül' épült ki.

A bölény húsa, bőre és csontjai úgyszólván mindent szolgáltattak, amire a Cheyenne törzsnek szüksége volt. Érthető hát, hogy ellenséges magatartást tanusitottak a fehér bölény-vadászokkal szemben, akik a bölények korlátlan mészárlásával a létszükségleteiktől fosztották meg őket.

A Cheyenne indiánok kényszerű vándorlásai; az amerikai kormány szerződésszegései; a harcok és folytonos visszavonulások a túlerők elől, Amerika történetének sötét lapjai közé tartoznak. A fehéreket kedvező szinben feltüntető történetírók élénk színekkel festették a Cheyenne indiánok támadásait a letelepült fehérek ellen, de említésre alig találták méltónak a támadásokat, amikor a jobban felszerelt fehérek egész falvakat — többnyire asz- szonyokat és gyermekeket — mészároltak le.

Az üldözött, a koplaló és a hidegtől megkínzott, maroknyira lefogyott északi Cheyenne-eket, a Cus- ter-harcok után az amerikai kormány Montana állam délkeleti részében elterülő rezervációra telepítette, ahol jelenleg is élnek.

A rezerváció száraz kiimája és a talaj alkalmatlan mezőgazdaságra. Legelőnek sem megfelelő, mert itt 20 hold szükséges egyetlen szarvasmarha táplálására. A sötét nyomorba süllyesztett egykori büszke faj ebből az elszegényedett talajból próbál minimális megélhetést kisajtolni. Egy részük sátrakban, mások ablak nélküli kalibákban laknak és vannak olyanok, akiknek egyszerűen nincs födél a fejük felett. Mint másutt, úgy itt is: a szegénység velejárói a betegségek, főként a tüdővész. . .

Ily előzmények után idáig süllyedtek a Cheyenne indiánok, akiket leírhatatlan nyomorból egy maroknyi kapucinus pap és franciszkánusz apáca próbál emberi sorsba emelni. Mert segítséget sehonnan nem kapnak, az anyagiakért “koldulni” kénytelenek.

Az első cikkben közölt levélhez csatolt külön értesítés igy ismerteti a montanai Ashland-ben épült St. Labre Indian School működését:

Az iskolát 1884-ben alapították. A Montana állam iskolaügyi hivatalának megbízólevelével működő nyolc osztályát sem a kormány, sem az állam közössége nem támogatja. A tanuló gyermekek többségét hétfő reggeltől péntek estig az iskolában táplálják és adnak szállást éjszakára is. A mohóság, amellyel a gyermekek hétfőn reggel felfalják az első tál ételt, bizonyíték amellett, hogy a szülői házban szegénység és éhség uralkodik. . . Rév. Hoffman igy Írja le néhány év előtti tapasztalatát:

“Egy vasárnap délután a közeli indián telep gyermekei az iskolaudvarra jöttek labdázni. Amikor az est beállta előtt figyelmeztettem őket, hogy ideje van hazamenni és vacsorázni, az egyik gyerek igy válaszolt: ‘Ma vasárnap van és vasárnapokon soha nem vagyunk éhesek.’ Amit a gyerek mondani akart, az volt, hogy ‘otthon nincs mit enni.’ Bevittem őket a konyhába és érdemes volt megfigyelni, ahogyan nekifeküdtek az evésnek, — ámbár vasárnap volt, amely napokon ‘soha nem éhesek’.”

Akik számára nincs hely az iskolában, autóbusz szállítja haza, de ezek a künnlakók is kapnak egy meleg ételt naponta. Az iskolát eredetileg ötven gyermek számára építették. Jelenleg több mint 375 gyermeket tanítanak.

Az Észak-Cheyenne nép jövője a fiatalokban rejlik. A rezerváció lakosságának 60%-a 21 éven

aluliakból áll. A St. Labre iskola 1947-ben négy felső és kereskedelmi iskolára is kapott megbízólevelet. ahol tavaly 17 gyermek kapott végbizonyítványt. A szám alacsony, de ez a kezdő lépések egyike, hogy lábra állítsa az egykori büszke, de levert indián fajt.

A papok a Cheyenne-nek problémáinak tanulmányozása közben rájöttek arra, hogy ha a szegénységbe süllyesztett faj nyomorát nem akarják állandósítani, akkor ipariskolát is kell alapítani, mert csak ezzel lehet a boldogulás útjára vezetni Amerika bennszülötteit, akik folyton szegényebbek lettek, amig az ország egyre gazdagabb lett.

Az ipariskola egy régi pajtában kezdődött és még ma is ott van. Az iskola kezdetleges, de alkalmas arra, hogy a Cheyenne fiatalokat megtanítsák hogyan kell önmagukról gondoskodni; hogyan kell megkeresni az élet fenntartásához szükséges anyagiakat; hogyan kell és lehet hasznos polgárokká válni.

A fiuk ebben az ipariskolában tanulják az asztalosmesterséget, a forrasztást, motorok javítását, agátkövek vágását és csiszolását. A leányok házimunkát, főzést és varrást tanulnak.

Mialatt az amerikai népet számos bel- és külföldi segélykérés támogatására buzdítják, az indián nép, az “első amerikaiak” pokoli szegénységben, teljes elhanyagoltságban tengődnek. Hivatalosan egyszerűen nem vesznek tudomást a Cheyenne nép nyomoráról. Ezt a problémát, az amerikai élet e szégyenfoltját az amerikai nép nagy több sége sem ismeri. A Cheyenne indiánokat egy világ választja el az amerikai élet fő-áramlásától és elszigeteltsége következtében azt sem tudja, hogy vannak ebben az országban bizonyos értékek, melyeket — ha ők nem is —, az amerikai nép többsége ismer és élvez. Az amerikai indiánok, ha a legsötétebb Afrikában élnének, sem lennének távolabb ezektől az értékektől, mint jelenleg vannak Montanában.

Ez az oka annak, hogy a Cheyenne nép mindennapi gondjai közé tartozik: a legprimitívebb lakás fenntartása, vagy megszerzése; a minimálisnál is kevesebb táplálkozás; a betegségek gyógykezelése; a tehetetlen öregek és gyermekek ellátása.

Az emberi szenvedés és nélkülözés minden formája a Cheyenne indiánok “normális” életéhez tartozik. Az iskolához, a papokhoz fordulnak minden bajukkal; ruháért, cipőért, élelemért, orvosságért. Tíz kéregető egy nap nem rendkívüli esemény és vannak napok, amikor Rev. Hoffman ajtaja előtt sorba állnak azok, akik bajaikkal, panaszukkal máshová nem fordulhatnak. Az egész öregek és az egész fiatalok, csak úgy, mint a javakor- beliek a St. Labre iskolához fordulnak éjjel-nappal, mindenkor, amikor segítségre szorulnak.

Az Indian Bureau segítségével “gyár” létesült, ahol indián különlegességeket, ékszereket, stb. állítanak össze. A gyári elfoglaltság egészen uj a Cheyenne indiánok között, de közülük számosán ügyes munkásokká fejlődtek és példát szolgáltatnak arra, hogyan lehet kikerülni az állandó munkanélküliségből. Rev. Hoffman a külön értesítésben ezt mondja:

“A levelünkhöz mellékelt indián újdonságot AJÁNDÉKBA küldjük. Reméljük, hogy segíteni fog bennünket munkánkban, de az ajándékot tartsa meg akkor is, ha nem képes, vagy nem hajlandó bennünket segíteni. Nem kötelező annak visszaküldése és nem küldünk emlékeztető felszólításokat.

"Mert hivatalosan senki nem támogat bennünket, jövedelemünk egyetlen forrása a jószivü barátok bőkezűsége.

"Koldusok vagyunk......."

• • •

A “Voice of America” és a “Free Europe” kére- getői félhivatalos anyagi támogatásban részesülnek. Az alkalmazottak — akiknek egyetlen feladata a Népi Köztársaságok rágalmazása —, pontosan megkapják a fizetésüket. Ezek az urak nem vesznek tudomást az “első amerikaiak” pokoli szegénységéről, mert EZ IGAZ ÉS LETAGADHATATLAN, az ő munkakörük pedig a VALÓTLANSÁGOK terjesztése szülőföldjükről.

Johnson elnök, Humphrey alelnök, a miniszter urak, Montana állam kormányzója, két szenátora és képviselői Sem vesznek tudomást amerikai bennszülöttek végtelen nyomoráról, mert most minden dollárt gyilkoló szerszámok gyártására és felhasználására kell fordítani.

Egyedül csak a kapucinus papok és a franciss* kánusz apácák, a "KOLDUSOK" vállalták a meg* oldhatatlannak látszó feladatot, hogy enyhítsék a "levert faj" szenvedéseit, tanítsák és táplálják a* éhes gyermekeket és mesterségre tanítsák a fiatalokat, a teen-agereket.

A magyar, a csehszlovák, a román, a kelet-német dolgozók tisztességes lakásokban élnek, tisztességes körülmények között végzik a munkájukat, építik biztos, egyre javuló, folyvást szépülő jövőjüket és értük — senkinek nem kell koldulni. A hazug szájak mégis értük siránkoznak.

Amerikaiakért kell koldulni! Sátrakban és kalibákban nyomorgó bennszülött amerikaiakért és olyan amerikaiakért, akiknek a feje felett nincsen fedél; rongyos, cipőtlen, koplaló amerikaiakért KELL KOLDULNI. Értük senki nem panaszkodik.

Itt a kitűnő alkalom, hogy a “Voice of America” és a “Free Europe” égetően szükséges segítséget nyújtson a St. Labre Indián Iskola papjainak és apácáinak. Itt a jó alkalom, hogy hallgatóikat ezeknek a “koldusoknak” az anyagi támogatására szólítsák fel.

Itt az alkalom, hogy Béky püspök, Kecskeméthy László és a hozzájuk hasonló lelkész urak a legközelebbi “vasárnap délelőtt nyilvánosan nyilatkozzanak” és híveiket nyomorgó amerikaiak segítésére buzdítsák. Jó alkalom nemcsak beszélni, hanem gyakorolni a sokat emlegetett Krisztusi sze- retetet azoknak a papoknak és nővéreknek a támogatásával, akik egyetlen egy szóval nem EMLEGETIK, de napról-napra, évről-évre GYAKOROLJAK “a kereszténység két főtörvényét, az Isten és ember ‘feltétel’ nélküli szeretetét.”

És valóban kitűnő alkalom nyílik itt arra, hogy az AMERIKAI SZEGÉNYSÉG megszüntetésére indított harc jól fizetett irányitói oda összpontosítsák működésűk egy részét, ahol a szegénység, a nyomor a legkinzóbb, ahol egy levert fajért “koldulnak” a Krisztusi szeretet VALÓDI gyakorlói!

Forog a malomkerék és mi őrlődünk

Olvassuk, hogy “a cementgyárak felemelik a cement árát. Hordónként 20 centtel.”

Miért ne?

Felemelték a kenyér árát. Magasabb a tojás ára. Többet kell fizetni a narancsért, citromért, almáért, körtéért, paradicsomért, mint a múlt évben, vagy a múlt hónapban, vagy a múlt héten.

Miért ne?

Felemelték a viteldijat a közlekedési jármüveken. Újabb adókat sóztak a nyakunkba. Magasabb tandijat kell fizetni gyermekeink oktatásáért.

Úgy tűnik ez fel, mint valamilyen verseny. Mindenki versenyzik, ki tud előbb és többet kizsarolni a munkások zsebéből.

Nem csoda, ha ilyen megjegyzéseket hallunk —• Mrs. Julius Lester: “Ez az áremelkedés nem más, mint egyszerű rablás. Hihetetlen, hogy mi történik a tej árával. Amikor vásárolni megyek, egy, két, három centtel többet kell egy quart tejért fizetni.”

Mrs. Victoria Garcia: “A kenyér árát három centtel, a tej árát egy centtel és minden más élelmiszer árát felemelték. Először azt hittem, hogy uj adót róttak ránk, de kérdésemre csak azt válaszolták, felment mindennek az ára.”

Mrs. Carriola kis csomaggal a kezében igy szól; “Nézze meg kérem. Úgyszólván semmi sincs e csomagban, se hús, se főzelék, se vaj, csak néhány kannaféle és több, mint két dolláromba került.”

“Kiadásunk heti élelmiszerre 29 dollárról 40-re emelkedett. Ott kellett hagyni kis gyermekeinket és munkába kellett állnom. Egy keresetből nem lehet megélni”, mondja Mrs. R. Rowen.

“Három gyermekem van. Egy kislány és két fiú. És Isten áldja őket, azok tudnak ám enni! Aggódom, mert ha az árak igy mennek felfelé, képtelen leszek étvágyukat kielégíteni”, igy Mrs. Joseph Girard.

“Ez nem egyéb, mint őrültség”, mondja Mrs. Julian Leit.

Őrültség, a profitéhség őrültsége.

Felemelik a cement árát. Ez megdrágítja az építkezést. Ez felemeli a házak árát és a házbért.

Forog a malomkő... és mi, munkások őrlődünk.

Jacob K. Javíts, New York állam republikánus szenátora kijelentette, hogy Rockefeller kormányzó ujraválasztási kampányának élére áll.

Brazíliában a kormány elrendelte a munkások bérének “befagyasztását.” A rendelet egy évre szól. A dolgozók nem hagyták jóvá a kormány uká- zát és az év folyamán bizonyára hangot adnak majd elégedetlenségüknek.