Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-04 / 31. szám

Thursday, August 4, 1966 AMERIKAI MAGYAR 3ZÓ - HUNGARIAN WORD r E. H. Neuwald: AMERIKAIAK “POKOLI SZEGÉNYSÉGBEN” RONGYOS, KOPLALÓ GYERMEKEK Kiváló működési terület a ‘Voice of America’ s a ‘Free Europe’ számára, kapucinus papok és franciszkánusz nővérek támogatása E sorok írásakor (junius 29-ikén) még nem ke­rült sorra “Amit érdemes elolvasni” cimü cikkem közlése, amelynek utolsó szakasza “a kéregető le­velekről” szólt. Megírtam ebben a rövid szakasz­ban, hogy amig kormányunk milliárdokat fecsérel ártatlan férfiak, nők és gyermekek legyilkolására, addig nincsen pénzem jótékonyságra. Alig három hét mult el a fenti sorok leírása óta és már is változtatni kell elhatározásomon, mert a montanai Ashland városban fenntartott St. Labre Indian School igazgatójától, Rev. Emmett Hoffmanntól levelet és külön értesítést kaptam, amelyet — nem röstelem bevallani — könnyezve olvastam. Ilyen szívbe markoló segítségért kö­nyörgő irás már régen nem került a kezembe. Itt közlöm a levél fordítását: “Kedves barátunk: “Azt mondják, hogy az indián nép kicsiny, gyenge, védtelen és szegény. Milyen igaz ez! És mert ez igy van, a Cjieyenne indián népet dur­va elbánásban részesítették és elhanyagolták. Ma a Cheyenne indián nép levert faj, amely po­koli szegénységben él. A St. Labre iskolában mi most lassú erőfeszítéssel igyekszünk lábra állí­tani ezt a levert fajt. Lépésről-lépésre uj re­ményt nyújtunk ott, ahol minden reményte­lennek látszott. “Nemrégen egy 8 éves fiú jött hozzám egy pár cipőért. A szemei könnyekkel voltak teli, mialatt kérését tolmácsolta. Cipőnek maradvá­nyai rongyokban lógtak a lábán, a kis lábujjak kilátszottak. Harisnyája nem volt. Gondoskod­tam cipőről számára, de harisnyával nem tud­tam ellátni őt. “Egy fiatal anya keresett fel, mert nem volt ennivaló gyermekei számára. Amikor megkér­deztem, hogy mikor evett utoljára, sírva fakadt és bevallotta, hogy aznap még nem evett... Egy idős ember speciális orvosi ápolásért jött... Kilenc gyermek apja segítségért jött, — dolgoz­ni szeretett volna. Öt elemit végzett, tört angol­sággal beszélt. A megjelenése elárulta végtelen szegénységét. Munkagyakorlata abból állt, hogy időnkint farmon és tűzoltásnál alkalmazták őt. A szeméből nyomorúság sugárzott, mert tudta, hogy az indián rezerváción alig van munkaalka­lom. A valóságban ez az ember azt sem tudta, HOGYAN kell dolgozni és, alkalmatlan volt munkára. Mégis sikerült alkalmaznom őt a mel­lékelten küldött újdonság (indián sátor-minia­tűr) összeállításánál. “Néhány hét előtt különös kérelemmel álltam szemben. Egy indián aszony kért segítséget deszka vásárláshoz, hogy kalibát építhessen. A sátra végleg szétrohadt és 26 dollárért könyör- gött. Képzelje el: 25 dollárra volt szüksége va­lamiért, amiből számára “OTTHON” lesz. Meg­kapta a 25 dollárt. “A Cheyenne indián nép szükségleteit a St. Labre-től várja, reméli. A gyermekek tanítása mellett a felnőttekről is gondoskodunk. “Hozzánk jönnek segítségért, — minden kor­beliek, minden vallásuak, férfiak, nők, gyerme­kek. Senkit el nem utasítunk. “De adni csak annyit tudunk, amennyit bará­tainktól kapunk. Ezért fordulunk önhöz is segit- ségért. “Az Ön hálás koldusa, .. Rev. Emmett Hoffmann igazgató” így szól a levél, amelynek kézbesítése után né­hány órával a következő levélben válaszoltam: “Kedves Rev. Hoffmann: “Köszönöm, hogy megtisztelt az indián újdon­sággal, amelyet az Íróasztalomon tartok, hogy ál­landóan emlékeztessen egyrészt hatóságaink bű­nös nemtörődömségére másrészt a menthetetlen pazarlásra, amelyet “védelem” címén elkövet­nek. “Hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy amig kormányunk billiókat pazarol ártatlan férfiak, nők és gyermekek mészárlására Vietnamban, — ahelyett, hogy segítséget nyújtana, ahol óriási szükség van segítségre itt ‘a világ leggazdagabb országában’ — addig nincsen pénzem jótékony­ságra, csupán azok támogatására, akik bátran küzdenek a mi ostoba külpolitikánk ellen és mindenekfelett a mi törvénytelen kalandunk ellen Délkelet-Ázsiában. “önnel nemcsak, hogy kivételt teszek és csa­toltan küldöm szerény ajándékomat, (szeretnék sokkal többet adni, ha módomban állna!), hanem mint a newyorki MAGYAR SZÓ hetilap külső munkatársa és a los angelesi A TÉNY havi kiad­vány munkatársa, ismertetni fogom szivet-tépő kérvényét és kérni fogom azokat, akiknek mód­jukban áll, hogy segítsék az indián iskolát. “A jövőben ezt a tárgyat mindig felhozom, amikor barátokkal és ismerősökkel jövünk össze, hogy az ő figyelmüket a Cheyenne indián nép szomorú helyzetére irányítsam. “Mily megbocsáthatatlan szégyen: ‘koldusok’ vannak a mi mindenben ‘bővelkedő’ országunk ban! öné és munkatársaié teljes becsülésem. Le­gyen büszke arra, hogy ‘koldusnak’ nevezi ma­gát, mert az önök ‘koldulása’ fenkölt célból tör­ténik. “Ha egyszer alkalmam lesz az önök szomszéd­ságába kerülni, megtiszteltetésnek fogom ven­ni az önnel és a nővérekkel való találkozást, hogy személyesen fejezhessem ki csodálkozásomat azért, amit tesznek. “A feleségem és a saját jókívánságaim kisérik munkájukat!” A levélhez csatolt külön értesítéssel lapunk leg­Az áprilisban megjelent japán-amerikai katonai­gazdasági együttműködésről szóló cikkemben nagy súlyt fektettem arra a munícióra, amelyet a U.S. Japánnak ad el. Az azóta feltárt adatok megvilá­gítják, hogy a japán monopóliumok főtevékeny­sége abban merül ki, hogy a halálkufárok szerepét töltik be a U.S. vietnami agressziójához. Az Orien­tal Economist 1966 májusi száma szerint a japán kormány következetesen hazudozott a Diet-nek (japán parlament) és a japán népnek, amelynek “halvány fogalma sincs arról, hogy milyen szere­pet tölt be Japán a vietnami háborúban.” A hivatalos számok szerint a U.S. 1965-ben 323 millió dollár értékű “különleges árut” vásárolt és ez 1966 tavaszán évi 500 millió dollár értékűre emelkedett. De ez csak azokat a bevásárlásokat foglalja magában, amelyeket a Pentagon hajlandó nyilvánosságra hozni. A szállítmányok többi részét “a legtitokzatosabb homály” fedi. Néha ez “a ho­mály eloszlik, olyankor meg lehet tudni a valósá­got.” Egy robbanás történt a Hitachi hajógyár-tele­pen, amely révén kiderült, hogy japán vállalatok 30 millió dollár értékű legalább 34 U.S. hadihajót javítanak és még sokat ezen kívül, aminek az ér­tékét nem is tudják. Egyébként két japán területen levő U.S. hajó­gyárban, valamint Hong-Kong-i és Taiwan-i hajó­gyárakban is hasonló munkákon dolgoznak. Ennek a szaporodó munkának a legnagyobb részét más alkalmas hely híján Japán kapja. Ezek nemcsak közönséges rutin javítások. Meglehet, hogy a Nem­zeti Felszabadító Front jelentős kárt tesz a U.S. flottában, amelyről a Pentagon hirjelentései soha­sem tesznek említést. Nemháborus áruként feltüntetett óriási mennyi­ségű hadianyag megy a U.S. befolyása alatt levő Délkelet-Ázsiába, Taiwanba, Thaiföldre és Hong- Kongba. Japán kereskedelmi körök becslése sze­rint a Dél-Koreába exportált árucikkeknek több mint a fele (évente több mint 200 millió dollár ér­tékben) ebbe a kategóriába tartozik és ebből az üzletből a dél-koreai quizlingek jócskán bezsebel­nek (mely természetesen az amerikai adófizetők zsebéből kerül ki). Ám a japánok még külön megrendeléseket is kapnak az U.S. által Dél-Koreából. Thaiföldről, a Fülöp-szigetekről, Ausztráliából és Uj Zélandról verbuvált hadsereg ellátására. “Egy japán kereskedelmi vállalat vezető tagja szerint, aki nemrég jött vissza Saigonból, elképzel­hetetlen mennyiségű japán árut szállítanak Viet­namba .. . sátrakat, szúnyoghálókat, pamut rőfös- árut, ingeket, gyorsan elkészíthető ételeket, halat közelebbi számában foglalkozom, hogy kellőeu mertessem a Cheyenne indiánok ketsegbeejto sze- génységét és felhívjam a “Voice of America” és a 'Free Europe” rádió lelkiismeretlen uszitóit: Itt az alkalom a “Voice of America” üdvös fel- használására és a “Free Indian Reservations” rá­dió műsor azonnali megkezdésére az “első ameri­kaiak” leszármazottai érdekében, akikhez hasonló nyomorban talán csak Hong-Kong hontalan kive­tettjei és a legszegényebb afrikai törzsek koplalói élnek. A Cheyenne indiánok ma a legrosszabbul táp­lált, a legrosszabbul öltözött, a legrosszabb körül­mények között lakó csoport az Egyesült Államok­ban. A családok 86 százaléka lakásnak nem nevezhe­tő , nívón aluli kunyhókban húzódik meg; 20 szá­zalékának egyszerűen nincs otthona. Akiknek Hong-Kongban nincs otthonuk, éjszakára kapual­jakban kuporodnak össze, de az amerikai indián rezervációson — még kapualjak sincsenek! A munkanélküliség — az országos 3—5%-kal szemben — 40 és 60 százalék között váltakozik. A Cheyenne indiánok élettartama 20 évvel rövi- debb az országos átlagnál. A csecsemő-halál az or­szágos átlag kétszerese. A “pokoli szegénységben élő” AMERIKAIAK­ÉRT koldul a derék Rev. Hoffmann; azokért az AMERIKAI páriákért, akik a mennyországban képzelnék magukat a magyar dolgozók helyében, akikért a “Free Europe” ingyenélő uszitói sirán­koznak és akiknek a nevében a SAJÁT FIZETÉ­SÜKÉRT gyűjtenek. Itt az alkalom a kapucinus papokat és a frar- ciskánus nővéreket segíteni abban a törekvésben, hogy porig sújtott AMERIKAIAKAT emeljenek ki elképesztő nyomorból és ÖTSZÖR HETENKiNT megetessék az iskolás gyermekeket, akik a hét hatodik és hetedik napján — KOPLALNAK! (Folytatjuk) és tengeri eledelt, konzervféléket, sört. főzőedé­nyeket, klozetpapirt, gumiárut, kinint s más gyógy szereket, puskákat, ágyukat, rakétákat, dieselhaj- tásu folyami hajókat, jeepeket és teherautókat. A katonák Vietnamban a nap 24 óráját japán árukkal körülvéve tölthetik el.” A “jólértesült kereskedelmi források” szerint a japán exportnak több mint 10%-a a vietnami há­borúra megy. Ez 1965-ben 2.5 milliárd dollárt, tett ki. Az idén legnagyobb mennyiségben expor­tált áruk “több mint 90%-a” olyan cikkekből áll, amelyek “a municiógyártáshoz szükségesek, u.m. a különleges acél, titánium, aluminium, valamint távközlekedési berendezések. A gépszerszámok U.S.-ba való exportálása is jelentősen fellendült.” Az Oriental Economist sok céget felsorol, ame­lyek mind részt vesznek ebben a piszkos üzletben, a hírhedt Zaibatsu féle Mitsubishi és Mitsui cégek­kel az élükön. A Mitsubishi szószólója beismeri, hogy a háborús kereslet “a közvetlen jövő szem­pontjából rendkívül hasznos” és a Matsui embere szerint “természetes. . . hogy a felszereléssel túl­ságosan ellátott japán ipar és kereskedelem szíve­sen látja a tengerentúlról jövő megrendeléseket.” A washingtoni imperialistáknak kifizetődik, hogy volt esküdt ellenségüket most igy istápolják. Az imperialista együttműködés ezen szakaszának az előkészületei tiz évvel ezelőtt indultak meg, ami­kor egy japán pénzcsoport ellátogatott Délkelet- Ázsiába, beleértve Dél-Vietnamot és Thaiföldet. “A U.S. haderők távolkeleti központjának közre­működésével. .. később, ugyanabban az évben egy japán kapitalistákból álló szakértő csoportot küld­tek ki Dél-Vietnamba, a katonai kellékek u.m. jár­müvek, távközlekedési eszközök, hadihajók és re­pülők karbantartásának és szállításának áttekinté­sére.” Ezek után a japán befektetők megalapították a Technical Cooperation Companyt, a katonai szál­lítás és karbantartás megszervezésére Dél-Vietnam- ban: “technikai együttműködési egyezmény jött létre a nevezett japán vállalat és a dél-vietnami kormány között, a U.S. International Cooperation Administration helybenhagyásáyal.” Tiz évvel ezelőtt, amikor az amerikaiak még csu­pán csak "tanácsadói” voltak a "független" dél­vietnami kormánynak, már akkor vaskézzel irányí­tották a dolgokat és praktikus előkészületeket tet­tek a jelenlegi teljesen kibontakozott hóditó há­borúra a vietnami nép ellen. Ennek a japán-amerikai imperialista együttmű­ködésnek a tágabb jelentőségéről következő cik­kemben számolok be. Victor Perlő: UJ HIROSIMÁK VESZÉLYÉVEL JÁTSZUNK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom