Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-22 / 51. szám

Thursday, December 22, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD _________________>11 Ady Endre: ÁRNYAK (Rajz.) Legkedvesebb nótáját húzta a cigány, mikor észrevétlen távozott el a félig elázott, jókedvű compániából. Még egyszer keresztül ment az üres és mái* kihalt báltermen, szinte jól esett megvál­nia illatos, fojtó légkörétől s tele tüdővel szivni magába a téli reggel nedves, hideg levegőjét. Fe­lülről még lehallatszott a borízű hangoktól kisért nóta: Jaj de nehéz a szerelmet titkolni... összerázkódott. Megmagyarázhatatlan, külö­nös érzelmek kezdték zaklatni szivét... Undor minden iránt, mit eddig szeretett. Szemrehányás önmagának az eltűnt, léha életért; tájékozatlan­ság, kétségbeesés a jövőre, amik neki gondot soha nem okoztak. .. Ma, éppen ma kellett belátnia, minden milyen kicsinyes, milyen nevetséges körü­lötte s ő maga milyen türelmesen játssza le köz­napi szerepét. Egész éjjel olyan furcsán érezte magát. Tán­colt, merő szokásból. Pedig milyen kedves volt ma az aranyos Irénke, midőn együtt járták — már ki tudja hányadszor — a szerelmesek kizárólagos táncát. Milyen meleg volt a kézszoritása, milyen sokat- jelentő annak az igéző szempárnak minden tüzes sugára! Igen, szeretné már anyjával együtt, ha meg­mentené a báli kiadásoktól. Szeretné már, ha gyöngéden szorító kis kezét megkérné az aggód­va váró mamától. Igaz, hogy Molnár Józsi még csak aljegyzőcske, de — a mama szerint — még törvényszéki elnök is lehet, ami szép kilátás olyan leánynak, kinek minden vagyona a szépség. Ma is milyen kedves tudott lenni! Milyen szépen követ­te a mama tanácsát. Egy kézszoritás, egy tüzes tekintet, egy önfeledt sóhaj. Hiba nélkül játszotta szerepét a kicsike. Óh, mert Molnár Józsi jól tudja, hogy játék volt az egész. Mikor mindenki távozott, ő is bevonult az ivó­szobába. Pajtásai ott keseregtek muzsikaszó mel­lett. Hangtalanul, mogorván ült közöttük. A bor ke­serű volt, a zene idegessé tette, a pajtások bána­tos óbégatása meg éppen dühösitette. Észrevétlen távozott. Fázva, dideregve mérte végig az utcát. Csaknem öntudatlan tévedt be a kora reggel kinyitott korcsmába. Inni fog. El fogja felejteni ezeket a megfejthe­tetlen gondokat. Konyakot kért, ivott. Pedig ezt éppen oly esz­telen valaminek tartotta, mint mindent a világon, — legalább most. — Haszontalan, unalmas az élet. önzők, számí­tók az emberek. .. Te is, te angyalarcu lány, hiá­ba intesz szemrehányóan felém... Tudnak is a nők szeretni? Nekik csak egy céljuk van: férjhez menni. — De vájjon ő szereti-e?... Bolondság! Sohse volt poéta természet, a szerelmet pedig ők, a hold­világfalók találták ki. — De hát mi vonzotta eddig hozzám? Nem tudja. Hanem most már mindennek vége!... Eleget nélkülözött legszebb ifjúkorán keresz­tül. Két szép szemért nem érdemes tovább éhezni. Még jó, hogy nem hamarkodta el a dol­got. Jó, hogy nem Ígért sem szerelmet, sem há­zasságot. Szinte örül, hogy ezt a bolondságot nem követte el. Fizetett. Kiment az utcára. Már egészen vilá­gos volt. Azok a bolond fiuk még mindig huzat- ják odafenn a nótát: ... E világot adnák ráadásnak, Szeretőmet még sem adnám másnak. Bosszúsan indult lakása felé. ★ Délután már kint volt a jégen. Együtt korcsolyázott Irénkével. Engedelmet kért, hogy hazakisérje. Együtt maradtak a kicsiny szalonban. Irénke zongorához ült, kicsinyke ujjai olyan bűbájos hangokat csikartak ki abból a fényes szörnyeteg­ből. Olyan szép, olyan igéző volt ez a kis angyal­arcu lány elábrándozva, fénylő szemekkel. . . Mol­nár Józsit valami lelkifurdalás kezdte sérteni, ő ezt a szentet, ezt az angyalt gondolatban megsér­tette. .. Vagy csak álom volt az egész?... Az volt. Csak álom. Itt van mellette, szinte hall­ja szive dobogását, látja kipirult kedves arcát, —• ez édes valóság. S mikor elhal a dal végső akkordja, midőn hall­ja a lány dallamos hangját, midőn felé tűz az epe- dő szempár boldogító sugára, bűnbánóan ragadja meg s borítja csókokkal azt a rózsás kis kezet, mely vezetni fogja őt az élet utjain s fájó fejét gyöngén megsimogatva el fogja űzni a kisértő szkepszis ijesztő árnyait... Szilágy, 1897. március 21. Ady Endre: A HŐSNŐ Idegesen dobta el a tollat, nem tudott tovább jrni. _ A papíron egész nyugodtan várhatott Margit, ..a tárca hősnője, vőlegénye nem fog eljönni, hogy .. szakíthasson vele, hogy szemébe vágja a nyomo­rult szót — amint azt a tárca-iró szépen kigon­dolta. Pedig a tárcának meg kellett lenni. Meg kell Ír­ni még ma, minden esetre. És Réthy Vince nevetni szeretett volna ezen. Kell, meg kell irni... írjon egy történetet divatos formában, divatos tónussal. Egy történetet, melyben a hősnő büsz­ke, szép leány, ki vőlegényétől jellemet akar. A férfi nyomorult a szemébe vágott igazság beis­merésére s mikor a lány elűzi magától, öngyilkos­sá lesz. Képtelen történet, de a modernné vált közön­ségnek ez a zsáner tetszik. Réthy érzi, hogy ezt a történetet most nem tud­ja megirni. > Hazugság az egész. Máskor nem furdalta ilyen dologért a lelkiisme­ret, de most minden csepp vére fellázadt a csinált mesék, tárca-hazugságok ellen... Nem! Margitnak nem kell jellem. Nemcsak ne­ki, de egyik leánynak sem. Margitnak elég, ha le­endő ura el tudja tartani, örül, hogy annyi bálo- ■zás után férjet szerezhetett. Eszébe jut a mai eset. Megtelik a szive keserű­séggel. Annyi szép álomtól rabolta őt meg; elvette utol­só kis hitét. Önmagát vádolja. Miért engedte el vakítani ma­gát? Hiszen azt vallotta mindig, hogy az életet ismeri. Azt vallotta, hogy józan, hogy apró han­gulatoktól nem engedi meglepetni magát. ÚJBÓL KAPHATÓ!------1 Rózsa Imre: j jj “MÉGIS TAVASZ” j j! cimii kitűnő kis verseskönyve, j! szép kemény kötésben jj CSAK 75 CENT I Rendelje meg még ma a MAGYAR SZÓ j[ Kiadóhivatalától !| 130 E. 16th St., New York, N.Y. 10003 cimen f MwwiMuuvwuvimfwuuvuvuvwAnAn/uwwvwiiiwi? .. . Szelíd flirtelésen kezdte. Aztán mindjob­ban megszerette azt a különös leányt. Megszerette varázsos lényét, bizarr gondolko­zását, őt magát egészen. Mintha régen vártak volna már egymásra. Mintha egymásnak lettek volna szánva. Ideje volt, hogy találkozzanak. A szivükről már mintha szállni kezdett volna az ifjú álmok him- pora, mintha már megszállotta volna őket a csa­lódások gúnyos cinizmusa, mely eltagad, nevetsé­gesnek tart minden meleg érzést. Érezte, hogy újra kezdenek élni. Mikor először álmodtak, már egymásé volt álmuk s most az el­temetett álmok ismét föltámadtak, álmodhatnak tovább. Réthy azt hitte, hogy az igazi, az elsiratott ál­mok alakját találta fel abban a leányban. ő, aki csak tanulmányok kedvéért szőtt viszonyt viszony után, most egyszerre megszűnt analizáló, hideg iró lenni, csak szei’elmes volt, szerelmes, mint azok a poéták, kiket úgy lenézett. Nem volt féltékeny. Szerelme se volt közönsé­ges, mint ahogy gyűlölt minden sablont, minden konvenciót. Nem kereste a jövő megfejtését; ez a szerelem megváltás volt neki, mely egész lelkét újjá terem­tette. Csak szerette, csak bízott benne. Talán megőrjítette volna az a gondolat, hogy csalódhatik is ?... Úgy érzi magát, mint régen az ifjú álmok teme­tése idején. Csakhogy akkor még sirni tudott veszteségén. Most csak egy végtelenül nagy űrt érzett a szivé­ben, amelyet lassan kezd betölteni a gúny és meg­vetés önmaga és az egész világ iránt. .... Igen, írjon a büszke, jellemet kereső Mar­gitról, amikor az ő Margitja eldobta őt magától egy gazdag majom kedvéért. Ismeri már jól a Margitokat. És neki kell imi — ezekről a léha, üres teremtésekről. Mert irni kell! Leül, hogy megírja a megkezdett tárcát. Tolla sebesen, szinte dühvei szánt a papíron, hogy ebbe a mesébe öntse bele szégyenét, dühét. . .. Mikor aztán a tárcahősnő megkérdi a vőle­gényt, hogy ő tette-e szerencsétlenné azt a sze­gény leányt, aki most gyermekével együtt nyo­morog? — Réthy Vince szakított a régi sablon­nal. A vőlegény cinikusan vall be mindent, a hősnő jó) mulat a pikáns történeten s Margit minden felindulás nélkül válaszolja: — Ne féljen, nem csinálok jeleneteket. Jól tette, hiszen fiatal ember volt. Miért volt olyan bolond az a lány ?... ... Ez a befejezés szörnyen tetszett Réthy Vincének. El fogja olvasni az ő Margitja is. Érez­ni fogja, hogy ő a modell. És a vigasztalás olyan jól esik neki. Meg sem gondolja tán, hogy az efféléből nem igen okulnak manapság a Margitok. Győri Hírlap, 1899. március 3. »••••••••••••••••••••••••••••••••••»•••a H— U—M O—R Szeretnek-e kölcsönkérni? Nem szeretek kölcsönkérni, mert aztán olyan kínos, amikor nem adom vissza... D. F. Mint humanista szeretek kölcsönkérni, mert nem akarom megfosztani embertársaimat attól az örömtől, amelyet akkor éreznek, amikor visszakap­ják a kölcsönadott pénzt, amelyről már lemond­tak. F. L. Nem. Inkább kölcsönadni szeretek, és örülök, ha nem kapom vissza. Akkor ugyanis az illető nem kér még egyszer. F. Gy. Adni sokkal nagyobb öröm, mint kapni. A köl­csönkéréssel én csupán örömet óhajtok szerezni embertársaimnak. G. Sz. Hát még van kitől? K. A. Aki szolidan, beosztással él, és van benne némi önérzet, az megvetéssel utasít vissza effajta kérdé­seket. . izé... és mennyiről lehetne szó?... M. Gy. Nem idegenkedem a kölcsönkéréstől, de szere­tem mindig visszaadni, amit kérek. Néha azonban ez akadályokba ütközik. Például, ha Swifttól, vagy Mark Twaintől kérek kölcsön ötleteket. P. L. Csak p-betüs dolgokat: pénzt, poént, ponyva- regényt. R. B. Már csak azért is szeretek, mert barátaim hosz- szu évtizedek tapasztalatai alapján elvárják tőlem, hogy bohém kedvteléseim legyenek. S. A. Nem szeretek, de az ember annyi mindent csinál az életében, amit nem szeret... S. P. Nekem sajnos e tekintetben pechem van; nem tudok kölcsönkérni, mert hol nincs kitől, hol nincs mit. (t.) Fehér és Fekete találkozik a tengerparton. Fe­hér egy üvegbe tengervizet mer. — Mit csinálsz? — kérdezi Fekete. — Tengervizet viszek haza emlékbe. Akkor figyelmeztetlek, hogy ne töltsd meg egé­szen az üveget. — Miért? —Mert ha jön a dagály, kinyomja a dugót.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom