Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-10 / 6. szám
Thursday, February 10, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 A lapkampány elé: EGYIK KÜLMUNKATÁRSUNK PÉLDÁS CSELEKEDETE Közös megegyezéssel megvártuk lapunk 1966-os kampányának megindítását, hogy az alábbiakat közöljük olvasóinkkal. Most, hogy a kampány kezdetét vette, elérkezett az ideje annak, hogy ismertessük azt a nemes és lelkes támogatást, amit Rácz László munkástárs, személyes érdekeinek feláldozásával és kritikus időben nyújtott lapunknak. Sorrendben ismertetjük az eseményeket, hogy olvasótáborunk teljesen megismerje a “Porszem a viharban” könyv megjelenésének körülményeit, azon könyvét, amely hosszú hónapokon át foglalkoztatta a haladó szellemű amerikai magyarságot és amelyért úgy a könyv Írója, mint a szerkesztőség annyi dicsérő levelet kapott. Még 1964-ben az országos lapkonferencia után elolvastuk a “Porszem a viharban” kéziratát és odaadtuk véleményezésre az ügyvezető bizottság egyes tagjainak. A vélemény az volt, hogy a könyvet ki kell adni, hogy az olvasótábor is megismerje. Ugyanez volt a véleménye Rev. Gross Lászlónak, aki a kézirat elolvasása után ennyit irt: A könyv jelenjen meg! Felmerült a probléma, hogy honnan teremtsük elő a pénzt, ami egy ilyen könyv kiadásához szükséges? Rácz László, mint régi harcos, tudta, milyen nehézségekkel kell olyan lapnak megküzdenie, mint a Magyar Szó, ahol sok esetben fontos dolgok halasztást szenvednek a megfelelő anyagiak hiányában. A könyv kiadására Rácz Lászlónak máshol is lehetősége lett volna, hiszen van ma magyar népi demokrácia, ahol a “Porszem a viharban” talált volna kiadót és olvasókat is tizezrével. De neki szívügye ez a kis lap, amely vele együtt még ma is küzd a viharral, ezt a lapot élteti írásaival, gondos tanácsaival és ez az a kis lap, melynek ki- sebb-nagyobb hibáit is elnézi, megbocsátja. De ami a legfontosabb, ennek a kis lapnak olyan olvasótábora van, mely vele együtt harcolt évek hosszú során át, melyben megtalálta a bajtársat, testvért, lelkesítő harcost. Ennek az olvasótábornak akart örömet szerezni, amikor a múltat olyan elevenen felidézte, hogy abból tanuljon és lelkesedjen a további küzdelmekre. így elszánta magát: legyen a mi kis lapunk ennek a könyvnek a kiadója és felajánlotta a lapnak kis megtakarított pénzét, hogy a lap még egy centtel se károsodjon meg. Mit mondhattunk erre, amikor a szélrózsa minden irányában szerettük volna elhíresztelni, hogy “nézzétek emberek, ilyenek is vannak a világon! Van bizalom ember és ember között, van bizalom az ügyben és azoknak katonáiban.” A könyv igy megjelent és ami azután történt, azt valamikor a történelemiró fogja majd megírni. Az olvasók még a mai napig is írnak dicsérő és lelkes leveleket, pénzt küldenek a könyvért, hogy a lap a kiadásokat fedezhesse. A lap pedig felhasználta azt a napi kiadások fedezésére, a lap fenntartására, mert egy ilyen lapnál a pénz mindig szükiben van. Végre felmerült a kérdés: vissza kell téríteni az előlegezett összeget az írónak, mert ez becsület dolga. Lassanként megkezdtük a törlesztést és 500 dollárt visszafizettünk Rácz Lászlónak, aki ekkor levelet küldött és azt irta: “Legyen a lapé a fennmaradó összeg, a hétszáz dollár, mert tudom, hogy ti azt már régen felhasználtátok. S ha van haszon a könyvön, az is maradjon a lapé.” Ilyen ember a “Porszem a viharban” Írója! Most azután számvetést készítettünk a könyv kiadásairól és bevételeiről. Az előállítás, postázás, stb. költségei $1,851.10-et tettek ki. A jövedelem 1965 dec. 31-ig $3,030.64 volt. Ebben van az az összeg is, amit Rácz László olyan nemeslelküen a lapnak adományozott és amit itt há’á=an nyugtázunk. Ezenfelül bizonyos példánvszámokat a könyvből átadtunk a kanadai testvérlapunknak így 1965 dec. 31-ig a tiszta jövedelem a könyvből $1.179.54 és még ma is jönnek adományok a könvvre. Tehát Rácz László ilyen nagy összeggel járult hozzá lapunk fenntartásához. Ahelyett, hogy könyvét üzletileg kihasználta volna, azt önzetlenül a köz rendelkezésére bocsátotta, sőt ezen felül még óriási anyagi áldozatot hozott. Ilyen embereket nevelt ki a munkásmozgalom, ilyen emberek vannak a mi lapunk körül. Mit Ígérhetünk neki hálánk jeléül? Csakis azt, hogy azt az ügyet, amely neki is szívügye, még nagyobb akarattal és elszántsággal fogjuk szorgalmazni, hogy valamikor rólunk is elmond hassák, hogy vele együtt porszemek voltunk a viharban. Olvasótáborunkhoz pedig feltesszük a kérdést: hajlandók-e ők is olyan aránvban kivenni részüket lapunk támogatásából, mint Rácz László? Érdemes- e ilyen emberrel egy táborban küzdeni? Ha igen, akkor segítsék lapjukat ebben a kampányban azáltal, hogy tehetségük és lehetőségük szerint adják meg a lapnak a támogatást. Rácz Lászlónak pedig köszönjük segítségét. Kívánjuk, hogy még sokáig harcoljon velünk és amikor Californiába látogat márciusban, ottani barátaink bizonyára meleg szeretetükkel fogják őt körülvenni, amivel az egész olvasótábor háláját fejezik ki iránta. Éljél sokáig, Rász László szeretetünk- kel körülvéve! A Magyar Szó Ügyvezető Bizottsága “ÉHESEK VAGYUNK, MUNKÁT AKARUNK!” ‘lakásunkban’ ”, mondta Mrs. Annie Hartfield 28 éves három gyermekes anya. “A mi lakásunkba beesik a hó.” James Phipps ifjú néger, amikor kihurcolták, ezt mondotta: "Ez a fehérek demokráciája? Ezért menjünk mi Vietnamba harcolni? Nem, nem megyünk, itt fogunk a mi érdekeinkért, a mi jogainkért harcolni." Végül a légi flotta rendőrsége, az altábornagy, az ezredesek, az alezredes, a főhadnagyok és hadnagyok vezérlete alatt “győzelmet” aratott. A behatolókat kiebrudalták. A néger anyák, apák és gyermekek kénytelenek voltak visszavonulni. A magántulajdon szentsége megmaradt és 600,000 néger és fehér nyomorban sinylődő, Mississippi államban továbbra is éhezik és fázik. Mississippi állam Greenville városának közelében egy több száz épületből álló légi flotta támaszpont van. Ez a támaszpont most már nem “aktiv.” Lezárták múlt év márciusában és most az épületek százai üresen állnak. E helyzet láttára, a környék nyomorban élő néger lakosai elhatározták, hogy elfoglalják az épületeket lakás céljából és követelik hogy munkát kapjanak. Az elhatározást tett követte. Férfiak, nők és gyermekek behatoltak a támaszpont területére, elfoglaltak néhány épületet és azt mondták, hogy nem távoznak onnan, mert nincs megfelelő lakásuk. Miss Mimi Shaw, a National Council of Churches tagja és a négerek szószólója kijelentette: “Mi itt maradunk mindaddig, amig követeléseinket nem teljesitik. Nem hiszem, hogy bárki is meg tud bennünket győzni, hogy elhagyjuk he-‘ lyünket.” Arra a kérdésre, hogy mik a követelések, igy válaszolt: “Munkát akarunk. Úgy érezzük, hogy a házak százai ne álljanak itt üresen, amig nekünk nincs kellő lakásunk. Ezekben az épületekben kaphatunk szakmai kiképzést, ami lehetővé tenné, hogy munkához jussunk.” “Azt is követeljük, hogy a szövetségi kormány ne férges, romlott élelmet osszon ki köztünk, hanem ehető húst és főzeléket.” “Követeljük, hogy a szövetségi kormány által a rászorultaknak adott élelmet a mi megbiztta- ink osszák szét, nem pedig a helyi politikusok megbízottai.” Andrews alezredes, a támaszpont jelenlegi vezetője, 26 polgári alkalmazottal meghallgatta a négerek követeléseit, majd azon véleményének adott kifejezést, hogy a betolakodók megsértették a szövetségi kormány tulajdonjogát, amikor engedély nélkül behatoltak a támaszpont területére. Kérte a négereket, hagyják el az elfoglalt épületeket és térjenek vissza lakásaikba. “Nekünk nincs lakásunk, nincs hová visszamenni”, volt a válasz. Andrews alezredes nem tudta, mitevő legyen. Összeköttetésbe lépett a helyi rendőrséggel, az állami rendőrséggel és az FBI-al. Jöttek a helyi, állami rendőrök és az FBI ügynökei, de nem tudták elhatározni, kinek a hatáskörébe tartozik az ügy és igy egymás között vitatkoztak. Andrews alezredes izgatottsága egyre nőtt. Végre felvette ismét a telefont és felhívta a légi flotta San Antonio, Texasban lévő hadiszállását, aminek az lett a következménye, hogy Lowery, Colo- radoból, Rantoul, Illinoisból és San Antonio, Texas ból repülőgéppel 140 légi flotilla rendőrt szállítottak a hadszíntérre. A légi flotilla rendőrök R. W. Ruryear altábornagy vezetésével érkeztek Greenvillebe. Az altábornagyot két ezredes, egy alezredes, három főhadnagy és két hadnagy kisérte. Ruryear altábornagy megérkezése után felhívta a washingtoni főhadiszállást és utasítást kért a légi flotta vezérkari tagjától. William W. Momyer tábornagytól, hogy mitévő legyen? Momyer tábornagy parancsot adoft ki. ho'W a betolakodókat, ha lehet békésen, ha szükséges, erőszakkal kell eltávolítani a támasznontról. Ruryear altábornagy erre mézes-mázos szavakkal akarta rávenni a néger anyákat, apákat és gyermekeket. hogy menjenek vissza otthonaikba, kérehnü- ket pedm — ha kívánják — még Johnson elnökhöz is hajlandó eljuttatni. A négerek meghallgatták az altábornagy beszédét és szavazásra tették ki akar visszatérni és ki akar ott maradni. Egyhangú szavazattal úgy határoztak, hogy mind nyáian ott maradnak. Senki sem tágított.. Erre Ruryear altábornagy kiadta a parancsot a harcra kész légi flotta rendőröknek: vigyétek ki egyenként a betolakodókat. Á rendőrök behatoltak az épületekbe és kezdték kiráncigálni az apákat, anyákat és gvermekeket. Egy-eg.y kiviteléhez négy rendőrre volt szükség. S miközben erőszakkal egyiket a másik után igy eltávolitották, az anyák kiáltozni kezdtek. “Éhezünk és fázunk. Miért nem maradhatunk itt fedél alatt? Itt sokkal melegebb van, mint a mi KI ÍRJA az igazat? A New York Times szerkesztői minden alkalmat felhasználnak arra, hogy úgy tüntessék fel lapjukat, mint a tények visszatükrözőjét. A Wall Street Journal, a bankárok lapja, meg azzal büszkélkedik, hogy az élet minden megnyilvánulását úgy írja le, amint az valóban megtörténik. íróasztalunkon van úgy a N. Y. Times, mint a Wall Street Journal jan. 25-i száma. Mindkét lap közli a Johnson-adminisztráció 1966—67. évi költségvetési tervét. Mindkét lap két-két kört közöl. Az egyik kör a bevételeket, a másik a kiadásokat szemlélteti. Ha összehasonlítjuk a N. Y. Timesban megjelent kört, amely az elnök által ajánlott bevételeket részletezi, a Wall Street Journal ugyanilyen tartalmú körével, senki sem hinné, hogy a két lap egy és ugyanazon szövetségi kormány költségvetéséről számol be, ad kimutatást. Nézzük csak. A N. Y. Times azt Írja, hogy minden adó-dollárból 39 cent egyéni kereseti adóból származik. Ezzel szemben a Wall Street Journal azt állítja, hogy 50 centre rúg az egyéni keresetből fizetett adó. A N. Y. Times szerint a vállalatok 24 centtel járulnak minden adó-dollár előteremtéséhez, a Wall Street Journal viszont azt állítja, mint szent igazságot, hogy az ország ipari vállalatai 30 centet fizetnek be adóként minden adó-dollár után. Világos, hogy ha e két főtételben ilyen kimagasló ellentétek állnak fenn, akkor az összes többi adatok is lényegesen eltérnek egymástól. Nézzük meg a kiadásokat. A N. Y. Times szerint a szövetségi kormány 34 centet fog költeni minden adó-dollárból hadi kiadásokra. A Wall St. Journal viszont azt állítja, hogy a kormány 48 centet fog erre a célra költeni. Sőt, még hozzáteszi, hogy ezen felül 9 centet költ külön a vietnami háború kiadásainak fedezésére. Ez ■ tehát összesen 57 centet jelent minden adódollárból Felmerül a kérdés: kinek van igaza? A N. Y. Timesnak, vagy a WSJ-nek? Valószínűleg egyiknek sem. Mindkét újság szerkesztői a saját érdekeik szempontjából állítják be Johnson költségvetését. De ami fontos, hogy ha e két újság az adott számokat igy ki tudja forgatni, akkor nem kell nagy képzelő tehetség ahhoz, hogy meglássuk, miként forgatják ki a napi híreket, tetszésük szerint. ! “PCESZEH | A «HAMAR” i } Rácz László külmunkatársunk kitűnő könyve j® 193 oldal, szép kötésben Ára $2.00 Megrendelhető a következő címen: ; MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street | New York, N. Y. 10003 fcsSSSSSSSSSSSSSSáJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSí»