Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-10 / 6. szám

Thursday, February 10, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 A lapkampány elé: EGYIK KÜLMUNKATÁRSUNK PÉLDÁS CSELEKEDETE Közös megegyezéssel megvártuk lapunk 1966-os kampányának megindítását, hogy az alábbiakat kö­zöljük olvasóinkkal. Most, hogy a kampány kezde­tét vette, elérkezett az ideje annak, hogy ismer­tessük azt a nemes és lelkes támogatást, amit Rácz László munkástárs, személyes érdekeinek fel­áldozásával és kritikus időben nyújtott lapunknak. Sorrendben ismertetjük az eseményeket, hogy olvasótáborunk teljesen megismerje a “Porszem a viharban” könyv megjelenésének körülményeit, azon könyvét, amely hosszú hónapokon át foglal­koztatta a haladó szellemű amerikai magyarságot és amelyért úgy a könyv Írója, mint a szerkesztő­ség annyi dicsérő levelet kapott. Még 1964-ben az országos lapkonferencia után elolvastuk a “Porszem a viharban” kéziratát és odaadtuk véleményezésre az ügyvezető bizottság egyes tagjainak. A vélemény az volt, hogy a köny­vet ki kell adni, hogy az olvasótábor is megismer­je. Ugyanez volt a véleménye Rev. Gross László­nak, aki a kézirat elolvasása után ennyit irt: A könyv jelenjen meg! Felmerült a probléma, hogy honnan teremtsük elő a pénzt, ami egy ilyen könyv kiadásához szük­séges? Rácz László, mint régi harcos, tudta, milyen nehézségekkel kell olyan lapnak megküzdenie, mint a Magyar Szó, ahol sok esetben fontos dolgok halasztást szenvednek a megfelelő anyagiak hiá­nyában. A könyv kiadására Rácz Lászlónak máshol is lehetősége lett volna, hiszen van ma magyar népi demokrácia, ahol a “Porszem a viharban” talált volna kiadót és olvasókat is tizezrével. De neki szívügye ez a kis lap, amely vele együtt még ma is küzd a viharral, ezt a lapot élteti írásaival, gondos tanácsaival és ez az a kis lap, melynek ki- sebb-nagyobb hibáit is elnézi, megbocsátja. De ami a legfontosabb, ennek a kis lapnak olyan olvasó­tábora van, mely vele együtt harcolt évek hosszú során át, melyben megtalálta a bajtársat, testvért, lelkesítő harcost. Ennek az olvasótábornak akart örömet szerezni, amikor a múltat olyan elevenen felidézte, hogy abból tanuljon és lelkesedjen a to­vábbi küzdelmekre. így elszánta magát: legyen a mi kis lapunk ennek a könyvnek a kiadója és fel­ajánlotta a lapnak kis megtakarított pénzét, hogy a lap még egy centtel se károsodjon meg. Mit mondhattunk erre, amikor a szélrózsa min­den irányában szerettük volna elhíresztelni, hogy “nézzétek emberek, ilyenek is vannak a világon! Van bizalom ember és ember között, van bizalom az ügyben és azoknak katonáiban.” A könyv igy megjelent és ami azután történt, azt valamikor a történelemiró fogja majd megírni. Az olvasók még a mai napig is írnak dicsérő és lelkes leveleket, pénzt küldenek a könyvért, hogy a lap a kiadásokat fedezhesse. A lap pedig fel­használta azt a napi kiadások fedezésére, a lap fenntartására, mert egy ilyen lapnál a pénz min­dig szükiben van. Végre felmerült a kérdés: vissza kell téríteni az előlegezett összeget az írónak, mert ez becsület dolga. Lassanként megkezdtük a törlesztést és 500 dollárt visszafizettünk Rácz Lászlónak, aki ekkor levelet küldött és azt irta: “Legyen a lapé a fenn­maradó összeg, a hétszáz dollár, mert tudom, hogy ti azt már régen felhasználtátok. S ha van haszon a könyvön, az is maradjon a lapé.” Ilyen ember a “Porszem a viharban” Írója! Most azután számvetést készítettünk a könyv ki­adásairól és bevételeiről. Az előállítás, postázás, stb. költségei $1,851.10-et tettek ki. A jövedelem 1965 dec. 31-ig $3,030.64 volt. Ebben van az az összeg is, amit Rácz László olyan nemeslelküen a lapnak adományozott és amit itt há’á=an nyugtá­zunk. Ezenfelül bizonyos példánvszámokat a könyv­ből átadtunk a kanadai testvérlapunknak így 1965 dec. 31-ig a tiszta jövedelem a könyvből $1.179.54 és még ma is jönnek adományok a könvvre. Tehát Rácz László ilyen nagy összeggel járult hozzá la­punk fenntartásához. Ahelyett, hogy könyvét üzle­tileg kihasználta volna, azt önzetlenül a köz ren­delkezésére bocsátotta, sőt ezen felül még óriási anyagi áldozatot hozott. Ilyen embereket nevelt ki a munkásmozgalom, ilyen emberek vannak a mi lapunk körül. Mit Ígérhetünk neki hálánk jeléül? Csakis azt, hogy azt az ügyet, amely neki is szív­ügye, még nagyobb akarattal és elszántsággal fog­juk szorgalmazni, hogy valamikor rólunk is elmond hassák, hogy vele együtt porszemek voltunk a vi­harban. Olvasótáborunkhoz pedig feltesszük a kérdést: hajlandók-e ők is olyan aránvban kivenni részüket lapunk támogatásából, mint Rácz László? Érdemes- e ilyen emberrel egy táborban küzdeni? Ha igen, akkor segítsék lapjukat ebben a kampányban azál­tal, hogy tehetségük és lehetőségük szerint adják meg a lapnak a támogatást. Rácz Lászlónak pedig köszönjük segítségét. Kí­vánjuk, hogy még sokáig harcoljon velünk és ami­kor Californiába látogat márciusban, ottani bará­taink bizonyára meleg szeretetükkel fogják őt kö­rülvenni, amivel az egész olvasótábor háláját feje­zik ki iránta. Éljél sokáig, Rász László szeretetünk- kel körülvéve! A Magyar Szó Ügyvezető Bizottsága “ÉHESEK VAGYUNK, MUNKÁT AKARUNK!” ‘lakásunkban’ ”, mondta Mrs. Annie Hartfield 28 éves három gyermekes anya. “A mi lakásunkba beesik a hó.” James Phipps ifjú néger, amikor kihurcolták, ezt mondotta: "Ez a fehérek demokráciája? Ezért menjünk mi Vietnamba harcolni? Nem, nem megyünk, itt fo­gunk a mi érdekeinkért, a mi jogainkért harcolni." Végül a légi flotta rendőrsége, az altábornagy, az ezredesek, az alezredes, a főhadnagyok és had­nagyok vezérlete alatt “győzelmet” aratott. A behatolókat kiebrudalták. A néger anyák, apák és gyermekek kénytelenek voltak visszavo­nulni. A magántulajdon szentsége megmaradt és 600,000 néger és fehér nyomorban sinylődő, Mis­sissippi államban továbbra is éhezik és fázik. Mississippi állam Greenville városának közelé­ben egy több száz épületből álló légi flotta támasz­pont van. Ez a támaszpont most már nem “aktiv.” Lezárták múlt év márciusában és most az épületek százai üresen állnak. E helyzet láttára, a környék nyomorban élő né­ger lakosai elhatározták, hogy elfoglalják az épüle­teket lakás céljából és követelik hogy munkát kap­janak. Az elhatározást tett követte. Férfiak, nők és gyermekek behatoltak a támaszpont területére, el­foglaltak néhány épületet és azt mondták, hogy nem távoznak onnan, mert nincs megfelelő laká­suk. Miss Mimi Shaw, a National Council of Churches tagja és a négerek szószólója kijelentette: “Mi itt maradunk mindaddig, amig követelése­inket nem teljesitik. Nem hiszem, hogy bárki is meg tud bennünket győzni, hogy elhagyjuk he-‘ lyünket.” Arra a kérdésre, hogy mik a követelések, igy válaszolt: “Munkát akarunk. Úgy érezzük, hogy a házak százai ne álljanak itt üresen, amig nekünk nincs kellő lakásunk. Ezekben az épületekben kapha­tunk szakmai kiképzést, ami lehetővé tenné, hogy munkához jussunk.” “Azt is követeljük, hogy a szövetségi kormány ne férges, romlott élelmet osszon ki köztünk, ha­nem ehető húst és főzeléket.” “Követeljük, hogy a szövetségi kormány által a rászorultaknak adott élelmet a mi megbiztta- ink osszák szét, nem pedig a helyi politikusok megbízottai.” Andrews alezredes, a támaszpont jelenlegi veze­tője, 26 polgári alkalmazottal meghallgatta a né­gerek követeléseit, majd azon véleményének adott kifejezést, hogy a betolakodók megsértették a szö­vetségi kormány tulajdonjogát, amikor engedély nélkül behatoltak a támaszpont területére. Kérte a négereket, hagyják el az elfoglalt épületeket és térjenek vissza lakásaikba. “Nekünk nincs lakásunk, nincs hová visszamen­ni”, volt a válasz. Andrews alezredes nem tudta, mitevő legyen. Összeköttetésbe lépett a helyi rendőrséggel, az ál­lami rendőrséggel és az FBI-al. Jöttek a helyi, állami rendőrök és az FBI ügynökei, de nem tudták elhatározni, kinek a ha­táskörébe tartozik az ügy és igy egymás között vitatkoztak. Andrews alezredes izgatottsága egyre nőtt. Vég­re felvette ismét a telefont és felhívta a légi flot­ta San Antonio, Texasban lévő hadiszállását, ami­nek az lett a következménye, hogy Lowery, Colo- radoból, Rantoul, Illinoisból és San Antonio, Texas ból repülőgéppel 140 légi flotilla rendőrt szállítot­tak a hadszíntérre. A légi flotilla rendőrök R. W. Ruryear altábor­nagy vezetésével érkeztek Greenvillebe. Az altá­bornagyot két ezredes, egy alezredes, három fő­hadnagy és két hadnagy kisérte. Ruryear altábornagy megérkezése után felhívta a washingtoni főhadiszállást és utasítást kért a légi flotta vezérkari tagjától. William W. Momyer tábornagytól, hogy mitévő legyen? Momyer tábornagy parancsot adoft ki. ho'W a betolakodókat, ha lehet békésen, ha szükséges, erőszakkal kell eltávolítani a támasznontról. Ruryear altábornagy erre mézes-mázos szavakkal akarta rávenni a néger anyákat, apákat és gyerme­keket. hogy menjenek vissza otthonaikba, kérehnü- ket pedm — ha kívánják — még Johnson elnökhöz is hajlandó eljuttatni. A négerek meghallgatták az altábornagy beszé­dét és szavazásra tették ki akar visszatérni és ki akar ott maradni. Egyhangú szavazattal úgy határoztak, hogy mind nyáian ott maradnak. Senki sem tágított.. Erre Ruryear altábornagy kiadta a parancsot a harcra kész légi flotta rendőröknek: vigyétek ki egyenként a betolakodókat. Á rendőrök behatoltak az épületekbe és kezdték kiráncigálni az apákat, anyákat és gvermekeket. Egy-eg.y kiviteléhez négy rendőrre volt szükség. S miközben erőszakkal egyiket a másik után igy eltávolitották, az anyák kiáltozni kezdtek. “Éhezünk és fázunk. Miért nem maradhatunk itt fedél alatt? Itt sokkal melegebb van, mint a mi KI ÍRJA az igazat? A New York Times szerkesztői minden alkalmat felhasználnak arra, hogy úgy tüntessék fel lapju­kat, mint a tények visszatükrözőjét. A Wall Street Journal, a bankárok lapja, meg azzal büszkélkedik, hogy az élet minden megnyil­vánulását úgy írja le, amint az valóban megtörté­nik. íróasztalunkon van úgy a N. Y. Times, mint a Wall Street Journal jan. 25-i száma. Mindkét lap közli a Johnson-adminisztráció 1966—67. évi költ­ségvetési tervét. Mindkét lap két-két kört közöl. Az egyik kör a bevételeket, a másik a kiadásokat szemlélteti. Ha összehasonlítjuk a N. Y. Timesban megjelent kört, amely az elnök által ajánlott bevételeket rész­letezi, a Wall Street Journal ugyanilyen tartalmú körével, senki sem hinné, hogy a két lap egy és ugyanazon szövetségi kormány költségvetéséről számol be, ad kimutatást. Nézzük csak. A N. Y. Times azt Írja, hogy minden adó-dollár­ból 39 cent egyéni kereseti adóból származik. Ezzel szemben a Wall Street Journal azt állítja, hogy 50 centre rúg az egyéni keresetből fizetett adó. A N. Y. Times szerint a vállalatok 24 centtel já­rulnak minden adó-dollár előteremtéséhez, a Wall Street Journal viszont azt állítja, mint szent igaz­ságot, hogy az ország ipari vállalatai 30 centet fi­zetnek be adóként minden adó-dollár után. Világos, hogy ha e két főtételben ilyen kimagas­ló ellentétek állnak fenn, akkor az összes többi adatok is lényegesen eltérnek egymástól. Nézzük meg a kiadásokat. A N. Y. Times szerint a szövetségi kormány 34 centet fog költeni minden adó-dollárból hadi ki­adásokra. A Wall St. Journal viszont azt állítja, hogy a kormány 48 centet fog erre a célra költeni. Sőt, még hozzáteszi, hogy ezen felül 9 centet költ külön a vietnami háború kiadásainak fedezésére. Ez ■ tehát összesen 57 centet jelent minden adó­dollárból Felmerül a kérdés: kinek van igaza? A N. Y. Timesnak, vagy a WSJ-nek? Valószínűleg egyiknek sem. Mindkét újság szer­kesztői a saját érdekeik szempontjából állítják be Johnson költségvetését. De ami fontos, hogy ha e két újság az adott számokat igy ki tudja forgatni, akkor nem kell nagy képzelő tehetség ahhoz, hogy meglássuk, miként forgatják ki a napi híre­ket, tetszésük szerint. ! “PCESZEH | A «HAMAR” i } Rácz László külmunkatársunk kitűnő könyve j® 193 oldal, szép kötésben Ára $2.00 Megrendelhető a következő címen: ; MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street | New York, N. Y. 10003 fcsSSSSSSSSSSSSSSáJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSí»

Next

/
Oldalképek
Tartalom