Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-09 / 23. szám

Thursday, June 9, 1966

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Bódog András:

Mikor a paprikash nem paprikás

Egy csomag gyufa került a kezembe valamelyik nap, Az ilyen csomagot az ember használja az utolsó gufaszálig, aztán eldobja a papirboritékot. Legtöbbször hirdetéseket is nyomnak az ilyen borítékokba, ilyen volt azon a szóbanforgón is, amelyre rápislantottam, mielőtt eldobtam volna. Ezen a hirdfető gyár konzervjeit dicsőítette, de ez nem tette volna érdekessé a gyufás borítékot, hanem az, hogji a papiros hátlapján egy főzési recept szövege is szerepelt, amely elmondotta a háziasszony hasgnálatára: hogyan kell elkészíteni a “HUNGARIAN PAPRIKASH’-t. ■•<**-*#

PJat ennek tiszteletére elolvastam a főzési élő- *'• irás,t. Kicsit megborzongtam arra a gondolatra, hogy ez a hirdetés százezerszámra kreinghet a hasonló gyufákkal; könnyen előfordulhat, hogy legközelebb egyik vagy másik barátunk meghív ebédre és e recept szerint elkészített “Paprikash” címen akar majd kedveskedni nekünk valódi magyar étellel. Mert ebben az előírás szerinti paprikash- ban nem a haszontalan “H” betűben volt a hiba, hanem hogy belekerült abba a szerencsétlen hus- darabokon kívül sárgarépa, zöldbab, zöldborsó, petrezselyem, liszt és (egy kanálnyi) ételzsir, sőt tej is; csak éppen hagymáról és paprikáról nem esett szó. Ezek helyett egy teljes doboz paradicsomlé szerepelt, amelyet betetőzésül a főzetre kellett önteni és “melegen tálalni”. Ilyenformán a “Hungarian Paphikash”-nak elnevezett dolog, amint a főzés tudományában legkevésbé járatos ember előtt sem lehet kétséges, átvedlett valami főzetté, amelyet mondjuk paradicsomos becsinált vagy hasonló névvel lehetne megilletni. Meg is lehet enni, ha már erről beszélünk, csak arról ne ábrándozzon az ember, hogy ezzel az étellel megismerte a magyar paprikást.

Megengedem, hogy az amerikai konyhai Ízlés meglehetősen egyszerű, nem szereti sem a csípős sem a savanykás izeket. Ezért nem termelik például a bőlevü paradicsomot sem, amely éretten kellemesen savanykás, hanem csak a nagyon húsos, lisztes nagy fajtákat, amelyeknek se ize, se leve. Még hozzá, ezekből jobban kifizetődik a kon- zervgyártás, mert sok vizet felvesz és szaporítja a mennyiséget. Ami pedig a paprikát illetné, azzal meg az a hiba, hogy ha mexikói és legtöbbször red peppernek nevezik, annak nincs sok színe, de elég erős, amit pedig a kereskedésben paprika cimen árulnak, az legtöbbször Ízetlenül gyönge, mert itteni gyártmány és istentelenül piros növényi festékkel van összekeverve. Amikor pedig egy- egy becsületesebb kereskedő tényleg magyar paprikát importált, azzal megtörténik, hogy a paprika ráöregszik, elveszti olajtartalmát és ezzel különleges enyhe csípősségét, amely nem marja, csak simogatja az ember nyelvét.

Mindezeket előrebocsájtottam, mert elismerem, hogy valóban nem olyan könnyű Amerikában valódi “Hungarian Paprikash”-t főzni. De más lapra tartozik megint az, hogy miért kell a paradicsomos becsinált húst magyar paprikásnak nevezni.

Mint említettem, ezt a főzőreceptet a konzervgyár hirdetése közölte a gyufákon. Az ilyen hirdetés aránylag nem drága, a gyár fizet valamit a gyufagyárnak, amely rárakja a gyufaboritékokra a mégrendelt hirdetéseket millió és milliószám, végre is csak nyomási költség, mert ez a gyufa azért rendes forgalmi áron kerül eladásra. 40—50 különböző főzőrecept került igy a sokmillió gyufás csomaggal együtt a háziasszonyok kezébe, amelyek között aztán a “Hungarian Paprikash” is szerepel, hogy ezzel is több legyen a számuk. Ez pedig fontos, mert akkor senki sem panaszkodhat az asztalnál, hogy “már megint paradicsomos becsinált van ebédre”, hiszen a háziasszony már eleve eldicse- dett vele, hogy “ma pedig valódi magyar paprikást kap a család.” Már pedig a rendes ember, aki régen megtanulta, hogy ebben az országban a név után menjen, ne pedig a tartalmat nézze, álmában sem merné azt hinni, hogy paradicsomos becsináltat eszik, amikor az ételnek paprikás a neve.

Másrészről fontoljuk meg a konzervgyár dolgát. Nem azért költött a gyufás hirdetésekre, hogy a háziasszonynak elmondja .hogyan kell aranygaluskát sütni, vagy az angyalbögyörő tésztáját elkészi- teni — ő nem lisztet, cukrot és zsirnemüt ad el, hanem paradicsomlevet és mindenféle főzelékeket. Tehát olyan ételeket ir le és úgy, hogy ahhoz felbontsál zöldbabos, zöldborsós és hasonló dobozokat, az egészet pedig nyakonöntsed legalább egy doboz paradicsomiével. Hát ezért kerül a “Hungarian Paprikash”-ba a sok főzelék, meg a paradicsom. Ellenben hagymát, zöldpaprikát, no meg pirospaprikát nem árul, ezekből nincs haszna, hát mi a fenének vesződjön vele a háziasszony, amikor paprikást főz.

Magyarán mondva a konzervgyár egy kicsit csalt és egy kicsit hazudott receptjével. Ne vegyük rossz névén tőle, hiszen nem tett mást, csak amit minden más hirdető megtesz. Lehetőleg mindig csak azzal tápláld gyomrodat és agyvelődet, amiből nekik kerül ki a haszon. Mert ezúttal nemcsak arról beszélhetünk, hogy a konzervgyár becsináltat akar lenyeletni paprikás címén azokkal, akik nem tudják jobban. Ezek számára telerakatja az ételt •zöldségekkel és nyakonönti paradicsomiével, mert ebből1 jön ki a haszna és hogy mást ne is emlit- 'sünk, a paprikát pedig elhallgatja, mert az egy máksfcemnyi profitot sem hoz neki — de hogy mégis paprikásnak nevezi el a főzetet, ebben csak

Az 1954-es polgárjogi törvény kimondta, hogy az iskolák integrálását rövid időn belül végre kell hajtani. A törvény betűjét végre is hajtották any- nyiban, hogy a déli iskolákba kénytelenek felvenni a néger gyermekeket, de nagyjában ennél tovább nem haladt az integráció. A fehér iskolákban a néger gyermekeket láthatatlan fal veszi körül, melynek révén csaknem olyan elkülönítésben vannak, mint azelőtt a 100 százalékosan néger iskolákban.

Érdekes, hogy a nagytőkések napilapja, a Wall Street Journal közöl erről cikket, melyben élesen megvilágítja a névlegesen végrehajtott integráció fájdalmas következményeit. Nem kell más, csak kommentár nélkül idézni Neil A. Maxwellnek e lapban megjelent alabamai riportjából, hogy fogalmat alkothassunk a helyzetről:

' Wetumpka, Alabamában, a középiskolában Janice Grayson az egyetlen néger az érettségizők között. Mialatt osztálytársai meghívókat küldenek ki a rokonoknak és ismerősöknek, Janice az igazságügyminisztériumtól próbál kérni valakit, aki megvédje őt az ünnepség alatt. (Eddig még határozott ígéretet nem kapott.) Mondotta, hogy egyes osztálytársai figyelmeztették, “nehogy azt képzeljem, én leszek az első nigger, aki a Wetumpka high schoolban végbizonyítványt kap, — azt mondtak leráncigálnak a színpadról, ha oda felmegyek.” Sok ilyen Janice Grayson van a legmélyebb dél azon vidékein, ahol a szegregáció irányítja az élet minden mozzanatát. Sok iskolában a néger növendékeket épp annyira elkülönítik, mint azelőtt. Vannak ugyan kivételek, mint pl. a Grady high school Atlantában, ahol az egyik fehér diák szerint “egyes négerek már népszerűségnek örvendenek.” Elmondta, hogy egy alkalommal néger és fehér diákok elpáholtak egy fehér diákot, mert a négereket csúfolta. “Már rosszízű vicceket sem mondanak többé a négerekről”, mondotta. Másutt a néger diákok az integráció révén tanulmányaikban gyors előmenetelt mutattak, egyesek a legjobb tanulók közé kerültek, sőt az osztály vezetői lettek.

Atlantád azonban nem lehet tipikus ésetnek tekinteni, mivel ezt a várost mindig is a déli államok legfelvilágosultabb városának tekintették. Mississippiben és Alabamában és a körülötte levő államokban, a szegregáció régi bástyáiban, keserű tapasztalatuk volt azoknak a néger növendékeknek, akik először jártak azelőtt kizárólagosan fehér iskolákba. Az 5 ezer lakosú Wetumpka-ban, melynek nevét is kevesen ismerik, a négerek és a fehérek együtt vásárolnak, a helyi textilgyárban együtt dolgoznak és farmjaik is egymás mellett vannak. De a négerekkel és a fehérekkel való beszélgetésekből kitűnik, hogy az iskoláztatásban könyörtelen szegregáció van, melyből kifolyólag a néger tanulókat az alsóbbrendűség érzete veszi körül és éreztetik velük, hogy nem szívesen látott jövevények.

“Ezek a szinesbőrü gyermekek a legelkülönitet- tebb diákok, akiket valaha láttam,” mondotta G. A. Walters, a Wetumpka high school igazgatója. Ennek az iskolának most volt először néger növendéke és jelenleg 680 diákja közül 16 néger. “A fehér diákok nem állnak szóba velük. A minap láttam, hogy egy néger lány leült a fehérek mellé az étteremben, erre azok felkeltek és odébb mentek. Az integráció törvényesen sikeres, de még nagyon sok időbe telik, amig társadalmilag is sikeres lesz,” mondotta az igazgató.

A szőke, 17 éves Charles Brazwell. a diákegyesület elnöke igy fejezte ki az ottani hangulatot: “Többnyire úgy kezeljük őket, mintha ott sem lennének — mint egy fatuskón a rögöt.” A valóság az, hogy ennél sokkal több ellenséges érzést tanúsítanak. Az érettségi ünnepség után Janice Graysont tojással dobálták meg. Az iskolai évkönyvben pedig Janice képe mögött két röhögő fehér diákot lehetett látni, alatta evvel a felirattal: “Ugyan hol sült le ilyen barnára?” Ez annál jobban fájt a néger kislánynak, mert tudta, hogy az évkönyv kiadását az egyik tanár is felülvizsgálta, aki valószínűleg mindenről tudott, ami abba belekerült. Ezért elhatározta, hogy a majdnem kizárólagosan néger hallgatóságu Tuskegee Institute-ba iratkozik be az Alabama egyetem helyett.

“Elég volt nekem az integrációból”, mondotta. Hasonlóan határozott Thelma Jean Moore, aki most egy integrált iskolából visszamegy a néger high schoolba, miután az iskolában számtalan megbán- tást kellett eltűrnie.

Thelma Jean édesapja Wilson Moore gazdálkodó mondotta: “Nem szeretem, hogy igy meghátrál. . . ha a törvény kimondja, hogy mehet a fehér iskolába, akkor kellene, hogy ezt lehetővé tegyék.”

Neshoba County fehér iskoláiban a 13 éves Thad Holmes az egyetlen néger, aki még ott maradt. Iskolatársai esak “nigger”-nek vagy “blackie”-nek hívják. Mikor megérkezik az iskolába, egyenesen az igazgátó irodájába megy az első csöngetésig, amikor a tanítás megkezdődik, mert csak ott érzi biztonságban magát. Elkerüli a folyosókat és nem akar a diáktömegben tanítók nélkül lenni, mert sohasem tudja mi vár rá. Már jónéhányszor elverték, egyszer olyan súlyosan, hogy napokig nem tudott iskolába menni.

A tanítók sok helyen azon a véleményen vannak, hogy a néger gyermekeknek különösen nehéz a beilleszkedés, mert többnyire olyan iskolákból jönnek. ahol rosszabb az oktatás, ahol a tanítók kevésbé képzettek és igy nehezen tudják utolérni fe hér osztálytársaikat.

A fehér arcok tengerében

Nem félnének úgy a fehér diákok rosszindulatától, ha a néger gyermekek többen lennének egy- egy osztályban. Jelenleg a néger gyermekeknek csak ,5.2 százaléka van integrált osztályokban és a dél legszegregáltabb vidékein még ennél is kevesebben. Mississippiben és Alabamában a néger gyermekeknek mindössze egy százaléka jár integrált iskolákba. Ezek a gyermekek teljesen kiszolgáltatottan érzik magukat a fehér többség között, akik közül sokan bosszantják, bántalmazzák és megszégyenítik őket. Más iskolákban, ahol több a néger növendék, azokat is úgy osztják szét a különböző osztályokban, hogy végül mégis elszigetel- teltségben maradnak.

Az integráció egyes helyeken mégis sikerrel járt. Például Tuskegee, Ala.-ban, ahol három évvel ezelőtt a helyi katonaság vette körül a high schoolt, hogy távol tartsa a négereket, a szövetségi bíróság beavatkozása után a katonaság elvonult. De elvonult a fehér tanulók többsége is, legtöbbjük a közelben rögtönzött privát iskolába ment. Végül mindössze 12 néger diák maradt meg, akiket 18 tanító oktatott. Ma 280 növendék tanul a high schoolban, közöttük 33 néger diák. Az együttműködés odáig fejlődött, hogy nemrég színdarabot adtak elő, melyben négerek és fehérek együtt szerepeltek. A sportcsapataik is integrálva vannak, de ezért olyan problémával néznek szembe, hogy nem találnak ellencsapatot, mely hajlandó lenne velük játszani.

A Wall Street Journal cikkírójának meglátásai azt bizonyítják, hogy ahol a jóakarat megvan, az integráció társadalmi kérdéseit is sikereden meg lehet oldani, de legtöbb esetben ez a jövő küzdelmek feladata.

A láthatatlan íal

nagy nemzeti szokásainkat követi. A paprikás ugyan nagyon kis dolog, de mi ugyanezt tesszük nagyban is, nem hirdetésben és nemcsak a konyhában, hanem mindig és mindenben csalunk és hazudunk, ámítjuk önmagunkat és szeretnénk ámítani az egész világot. Lapjainknak nem is a‘ hátsó hirdetési oldalai, hanem elől, az első hasábokon, kormányembereink zöldségeket, becsináltakat és kicsináltakat tálalnak fel nekünk, magyar paprikás, orosz paprikás, kínai paprikás, dél-amerikai paprikás, vietnami paprikás címeken, de ezekben az emészthetetlen kotyvalékokban a valóság és az igazság akár csípős, akár édesnemes paprikájának nyomát sem találod. Helyettük a paprika színét hazudó megcukrozott paradicsomlé takarja a főzetet, hiszen olyan gyönge gyomruak vagyunk, hogy az.. igazság rózsapaprikájától is tartózkodnunk kell. Mert még kiderülne, hogy az igazi, hamisítatlan paprikás különb, becsületesebb és izesebb étel, mint a nagyhangú szemforgatók által agyonhirdetett kotyvalékok.

7