Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-21 / 16. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 21, 1966 Victor Perlő: ÁRAK, ADÓK ÉS A VIETNAMI KÖLTSÉGVETÉS A háború pénzügyi kiterjesztéséről szóló legutóbbi cikkem közvetlen megjelenése előtt olyan események következtek be, melyek nemcsak alátámasztják, hanem még jobban megerősítik a benne állitottakat. 1. A Labor Department beismerte, hogy egyetlen hónap alatt a megélhetés 0.5%-kal emelkedett és a Wall Street Journal közölt interjúkat, melyek arról számolnak be, hogy a közönség mindenütt nagyobb árdrágulást tapasztal, mint amit a kormány beismer. 2. Johnson elnök bejelentette, hogy további adóemelések gondolatával foglalkozik, azután különböző manőverezéseket inditott meg avval a céllal, hogy politikailag előkészítse a talajt, hogy megakadályozza a tőzsdeárak esését, de különösen avégből, hogy meggyőzze a munkásságot, hogy “önkéntesen” hajlandó legyen elviselni a vietnami háború legfőbb terheit. 3. A Fortune folyóirat kiszámította, hogy a vietnami háború “rendkívül konzervatív megítélések szerint nem 10.3 milliárd dollárba kerül az 1967- es adófizetési évben, mint ahogy a hivatalos költségvetés megszabta, hanem majd 19.3 milliárd dollárt tesz ki. Nem mintha a Fortune adatai feltétlenül megbízhatók lennének. Még múlt év őszének végén is abban az illúzióban ringatózott, hogy a kiterjesztett vietnami háborút a U.S. olcsón fogja megnyerni. A Fortune még most is azt hiszi, hogy a U.S. győzni fog, de ennek tárgyilagos megítélése helyett ábrándokat sző. A 19.3 milliád dolláros összeg megállapítására azonban nagyméretű, dokumentumokkal bizonyított tanulmányt folytatott. Ezt a tanulmányt maximálisan 400 ezer főnyi katonaságra alapozta és nem 500 ezerre, amiről ma beszélnek; Cambodia megtámadása, Haiphong bombázása és a háború más tervbevett, nagyméretű kiterjesztésének számbavétele nélkül. A számok alatt felsorolt tényezők egymással összefüggnek. “A fogyasztók okozzák az árak emelkedését”, ez a cime a Johnson egyik beszédével foglalkozó cikknek a Journal of Commerce-ben: “Ha a gazdaság további korlátozásáról kell gondoskodni, annak elsősorban a közönség részéről az árukereslet lesz az oka, nem a vietnami háború magas költségei, jelentette ki ma Johnson elnök.” Azt akarják, hogy a közönség bűnösnek érezze magát “rendkívüli” költekezéséért és fogadja el meghunyászkodva az adóemelést, mely a vásárlóképesség leszállításával állítólag megakadályozza majd a további áremelkedést. Az áremelkedéseket nem az okozza, hogy a közönségnek túl sok költeni való pénze van. A legutóbbi jelentésekből kitűnik, hogy a kiskereskedelemben pangás állt be. Még az autóeladás is a multévi színvonal mögött maradt és az uj házépítések rohamosan csökkentek. Az áremelkedéseket a már úgyszólván háborús gazdaságban a monopolisták nyerészkedése idézi elő. A kormány általános, nagyméretű bevásárlásai a vietnami háborúra és evvel kapcsolatos egyéb befektetésekre, kimeríti az árukészletet és a monopóliumokat olyan helyzetbe hozza, hogy azok felfújhatják az árakat. Az ilven nyerészkedési alkalmat nem szívesen adják fel. Vegyük példának a tejet, melynek fogyasztási árát a nagyobb államokban 2 centtel emelték kvartonként. A kormány háborús bevásárlásai és más tényezők, a raktáron levő vajmentes tejpor-állományt 50%-kal csökkentették a legutóbbi 12 hónapban és más tejtermékek raktárait is redukálták. A monopóliumok, a tejtermelés különös szabályainak segítségével nehéz helyzetbe hozták a tejgazdaságokat, mert a termelési költségeket mindenütt megdrágították. A vietnami konjunktúra arra késztetett sok kis- és közepes tejgazdálkodót, hogy tehénállományát a vágóhídnak eladja. A tejtermelés 1965-ben az 1964. évinél 1.5%- kal alacsonyabb volt és 1966 első két hónaniában az e'őző évi első két hónapi termelésben 5.5%-kal Újból kapható VIETNAM, INSIDE STORY OF THE GUERILLA WAR Wilfred G. Burchett rendkívül érdekes és J időszerű könyve, melyet mint szemtanú irt a vietnami helyzetről Félkemény kötésben — Ára csak $1.95 Megrendelhető a Magyar Szó kiadójában 130 East 16th St., New York, N. Y. 10003 maradt alul. A vajtermelés 1965-ben 7.3%-kal volt kevesebb az előző évinél és 1966 januárban 24.5 százalékkal csökkent, az egy évvel azelőttihez képest. Ez istenigazában azt jelenti, hogy “ágyút vaj helyett”. Előreláthatólag, a tej ára éppoly rohamosan fog emelkedni, mint a koreai háború idején és semmiféle adóemelés ezt meg nem akadályozhatja . A második világháború és a koreai háború tapasztalatai világosan azt mutatják, hogy csak ársza bályozással és ahol szükséges, adagolással lehet háború idején az árakat korlátok között tartani. Alig hisszük, hogy a rendszer közgazdászai — akik “az infláció elkerülésére” a munkásokra kivetett adók követelését támogatják — maguk nem lennének erről meggyőződve. Ők is a nagyvállalatok Ma az ország politikusai arról a “csodáról” beszélnek, hogy az ország gazdasági helyzete sohasem volt jobb, mint ma. A munkanélküliség mondják, alacsonyra csökkent, az ország gazdasága évente 700 milliárd dollár értéket termel és szolgálatot nyújt. Egyre több családnak van két .autója és az elmúlt esztendőben tízmillió uj autót vásárolt az ország lakossága. A washingtoni törvényhozók azon töprengenek, hogy talán ismét fel kellene emelni az egyéni adót, hogy elejét vegyék az inflációnak. Aggódnak a közgazdászok Ugyanakkor, amikor a politikusok az ország gazdasági helyzetének “csodájáról” beszélnek, a nemzet közgazdászai nagy aggodalmuknak adnak kifejezést. Az aggodalomra az ad okot, hogy szerintük a nemzetgazdaság csupán négy százalékkal fog emelkedni a jövő évben és a következő években. Ezzel szemben az elmúlt két évben a nemzetgazdaság 5 —6 százalékkal emelkedett és még ez sem elegendő arra, hogy teljes munkalehetőséget teremtsen mindazoknak, akik dolgozni akarnak. A termelés négy százalékos emelkedése azt jelentené, hogy a munkapiacra lépő fiatalok nagy része nem tudna elhelyezkedni. Más szóval a munkanélküli tábor megnövekedése első megnyilvánulása lenne a nemzetgazdaság elégtelen növekedésének. A különböző közgazdászok különböző javaslatokkal állnak elő a gazdasági válság elhárítására. Vannak, akik azt ajánlják, hogy adó-engedményt “Kit öltem meg... a feleségemet?” “Kit öltem meg. . . a feleségemet? Kin követtem el erőszakot?” Ezeket kérdezte Steven Kessler, amikor a detektívek bevitték a rendőrségre. Nem a feleségét ölte meg, hanem az anyósát, az 57 éves csendes, jómodoru, mindenki által kedvelt Mrs. Florence Coopert. Cooperné angol nyelvet tanított a Winthrop Junior High Schoolban. Az iskola csak pár háztömb- nyire van a lakásától. Minden reggel elsétált a munkába és a munka után hazasétált. A Cooper házaspár leányának, Miriamnek Steve Kessler, harmadéves orvostanhallgató udvarolt és egy évvel ezelőtt feleségül vette. Nem sokkal a házasságkötés után, Steve kimaradt az egyetemről és kábítószert kezdett szedni (LSD-t). Hogy mi vitte erre, nem tudjuk, de tudjuk azt, hogy a kábítószer használata tarthatatlan helyzetet teremtett a fiatal házasok között és a 22 éves Miriam egy nap elhagyta a férjét. Steve minden jel szerint a szokásosnál nagyobb adag LSD-t vett be. Ennek hatása alatt elment anyósa lakására, hol megtámadta Mrs. Coopert. Amikor a meggyilkolt holttestét felfedezték, 24 sebet találtak testén. Dr. Donald B. Louria az üggyel kapcsolatban kijelentette, hogy az LSD kábítószer egyike a legveszedelmesebbeknek, használata súlyos kárt okozhat az egyén gondolatvilágában. Az orvos szerint egyezer és tízezer között van azoknak a száma, akik ezt a kábítószert használják New Yorkban. “Én nem vagyok büszke.. Szomszédok voltak évek hosszú során át, de nem ismerték egymást. Lehet, hogy látták egymást az utcán, az autóbuszban, vagy a földalatti állomáson — de sok száz embert lát az ember anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítana egyikre vagy másikra. nótáját fújják, akik mindaddig elodázzák az árak eredményes szabályozását, amíg a monopóliumok mindent ki nem szivattyúztak a vietnami háború lehetőségeiből. Ugyanakkor a vásárlóképesség szabályozásának elvével indokolják meg abbeli kísérletüket, hogy a vietnami háború még mindez ideig nem teljesen kinyilvánított költségeit a dolgozókra hárítsák, magasabb adók és redukált népjóléti kiutalások formájában. A nép szempontjából természetesen a nagy haszon megadóztatásával és a hadi nyerészkedés 100 százalékos adóztatásával kellene a költségeket előteremteni. Ennek az érvnek az előrebocsátása után a jóér- zésü, tisztességes amerikaiak ne tévesszék szem elől a legfőbb kérdést — és pedig, hogy ennek a háborúnak a költségeihez senkinek sem kellene hozzájárulnia. Az említett fogas kérdéseket csak egy módon lehet ésszerűen megoldani: kényszerítsék a kormányt kriminális agressziójának a felszámolására. adjanak mindazoknak, akik nemcsak szövetségi, hanem állami adót is fizetnek. Az engedmény abból állna, hogy az állami adónak egy százalékát levonnák a szövetségi kormánynak járó adóból. Mások azt ajánlják, hogy a szövetségi kormány csökkentse a fennálló adósságát, még pedig úgy hogy fizesse vissza azon kötvényeket, melyek nem bankok, hanem egyének tulajdonában vannak. Ezt azzal magyarázzák, hogy a szövetségi kormány által igy kifizetett összegek hamarosan visszakerülnének a gazdasági vérkeringésbe és ez előmozdítaná az egész gazdasági életet. Vannak, akik azt állitják, hogy mindez nem elegendő arra, hogy a súlyos gazdasági válságot megelőzzük. Ezek a közgazdászok azt ajánlják,, hogy “negativ adórendszert” kell bevezetni. Ez alatt ők azt értik, hogy mindazok, akiknek, bármely oknál fogva nincsen minimális évi jövedelmük, azok ezt a minimális jövedelmet a szövetségi kormánytól kapják meg. Úgy számítják, hogy egy négy tagú család minimum jövedelme 3,200 dollár legyen. Noha egyre több politikus támogatja ezt a tervet még mindig kevesen vannak és igy nem sok remény van arra, hogy a javaslat belátható időn belül megvalósulhat. Vannak olyan közgazdászok is, akik azt javasolják, hogy mentesítsék az adófizetőket a társadalmi biztosítási adótól s hogy ezt az összeget a szövetségi kormány fedezze az általános adóbevételből. Nem véletlen, hogy a különböző nézetű közgazdászok mind aggódnak az 1967. évi s az utána következő időszakban kialakulandó helyzet miatt. Frank De Marchi és George Cannata szomszédok. Nyolc háztömb választja el a két családot New York Queens kerületének Woodside negyedében. Egy nap mindkét család táviratot kapott a hadügyminisztériumtól. De Marchit arról értesítették, hogy fia, De Marchi Jr. hősi halált halt Vietnamban. Hasonló szomorú hir volt abban a táviratban is, amit a Cannata család kapott. Elvesztették 18 éves fiukat. De Marchi Jr. 22 éves volt. Mérnöknek készült. Tanulmányaitól szakították el, sorozták be, küldték a halálba. De Marchi Jr. szive-lelke nem volt ebben a háborúban. Utolsó levelében irta szüleinek: "Tetves háború ez. Oktalan és hiábavaló." Az idősebb De Marchi leszerelt katona, harcolt a második világháborúban. Nem pacifista. Megérti, hogy vannak esetek, amikor fegyvert kell és érdemes is fogni. így volt ez a második világháborúban, amikor le kellett verni a világuralomra törekvő fasiszta hatalmat. De a vietnami háború egészen más. Ez a háború szükségtelen. “Ezt a háborút én nem támogatom.” Cannata az újságból olvasta a hirt szomszédja tragédiájáról. A közös fájdalom, a közös katasztrófa késztette arra, hogy felhívja szomszédját és meghívja házához, hogy elbeszélgessenek közös bánatukról. A két család nagy bánatát némiképpen csökkenti, hogy vannak más gyermekeik is. A Cannata családnak három leánya van. De Marchiéknak egy 19 éves fia, aki katonaköteles korban van és nagy a lehetőség, hogy őt is besorozzák. De Marchiék elfogadták a meghívást. Ellátogattak a Cannatáékhoz. Elbeszélgettek. Elsírták magukat és mondták: “íme itt ülünk szomorúságban és most már nem hozhatjuk vissza gyermekeinket az élők sorába.” De Marchi ezt mondotta: "Én ellenzem ezt a háborút, mint oly sokan mások, és nem vagyok büszke, hogy fiam az életét adta!" WVWVVVVVVVVUVVVAAMAAAMMVWVVVWAMAIVVM\AAMWVVVUW<AWWVVVWUMWVWMMWVVV)AMIIM< AGGÓDNAK A KÖZGAZDÁSZOK, Ml LESZ A HELYZET 1966 UTÁN?
