Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-13 / 2. szám

Thursday, January 13, 1966

AMERIKAI MAGYAR S20 - HUNGARIAN WORD

E. H. Neuwald:

Levél és válasz egy levélre

Egy jó barátunk kellemes, vendégszerető budai otthonában egy Magyarországon látogatóban levő newyorki házaspárral találkoztunk. Csak napokkal azelőtt érkeztem vissza Erdélyből, a házaspár viszont Erdély meglátogatására készült —, igy természetes volt, hogy a beszéd az erdélyi magyarokra terelődött. Tudtuk, hogy amire a házaspár visszaérkezik Erdélyből, mi mar nem leszünk Magyarországon, ezért megkértem őket, hogy Írják meg nekem őszintén erdélyi tapasztalataikat és a levelet küldjék zürichi rokonaink cinjére. A tervem az volt, hogy a levél tartalmát — legyen az bármilyen természetű —, felhasználom az 1966. évi Magyar Naptárba Írandó cikkemhez.

Zürichben nem kaptuk meg a várt levelet, a Naptár-cikket sem Írtam meg ott. Annak a megírására csak egy kis francia faluban került sor, amikor ott egy teljes napra megálltunk pontosan

Ne adjunk anyagot az ellenségnek

Lynwood, Calif. — Ismét bajok vannak lapunk tartalmával kapcsolatban. Újból megismétlődnek azok a csúnya szó- és betücsaták, amelyek az átlagos olvasót elkedvtelenitik. Ismét olyan cikkek és panaszok kerültek be a lapunkba, amelyek haragos zsörtölődéseket vonnak maguk után. Az

1962-es civódások sok olvasót lehűtöttek, elvesztették azt a kellemes érzést és meleget, amit a mindennapi események, megmozdulások és forradalmi átalakulások lelkűkbe öntöttek a Magyar Szón keresztül.

Lapunk dec. 16-i számában megjelent egy levél, amely alatt olyan négy munkástársam nevét láttam, akiknek őszinte osztálytudatához és lapunkhoz való hűségéhez kétség nem fér. Az én érzésem (és biztosan másoké is) vissza esett az 1962-i időkre, amikor alig tudtunk valamiképpen kimászni azokból a dolgokból, amiket két munkástárs cikkezése előidézett.

Ne vegyék soraimat egészen kritikának, hanem inkább jószándéku egyenes törekvésnek, amely csak arra vágyik, hogy megértesse mindenkivel, de főleg Neuwald munkástárssal, hogy ő némelykor félrelép Írásában és ezáltal megingatja azoknak a szeretetét sájátmaga iránt, akik jó cikkei miatt becsülték és szerették. Mindenkinek tudomásul kell vennie (még Neuwaldnak is), hogy olyan irányú lap, mint a Magyar Szó, nem követheti azt a szokást, azt az irányt, melyet egy polgári lap. A mi lapjainknak nem szabad eltérniük, elkalandozniok olyan utakra, amelyek miatt olvasói, fenntartói elfordulnak, vagy lelankadnak lelkesedésükben a lap iránt. Csak a szerkesztőséghez irt levelek kivételesek, de azokat a szerkesztő rendszerint megválaszolja, és ha egyéni sértést tartalmaz, akkor a papírkosárba dobja, vagy esetleg visszaküldi írójának és kéri a kijavítást.

A régi mozgalmi viták már idejétmúlt dolgok. Látjuk, hogy azok a munkástársak is, akik valamikor késig menő vitákat tartottak, ma már megtalálták azt a szervezetet, azt a lapot, ahová a józan ész utalta őket. Láthatjuk, hogy némelyikük gyönyörű Írással, értékes és értelmes cikkel járul hozzá lapjainkhoz, irodalmunkhoz.

Igen, lecsatlakoztak, tagjaivá váltak annak a nagy családnak, amely már megnyerte a világ népeinek egyharmadát. Mi osztálytudatos munkások, fogadalmat tettünk, hogy kitartunk e nagy “család” mellett, segédkezet nyújtunk minden tekintetben, hogy a cél minél hamarabb valósággá váljon.

Neuwald munkástárs is lecsatlakozott ehhez a “családhoz”, de némelykor írásában úgy tesz, mint akiben megingott a bizalom e család iránt. Sokan még rosszabbat gondolnak. s mindannak Neuwald munkástárs Írása az oka. Ennélfogva én is kérem a szerkesztőséget, hogy határozottan ne közöljön sem Neuwaldtól, sem mástól olyan cikket, vagy írást, amelynek még a legapróbb csipkedése is rossz érzést szül úgy az iró, mint a magyar szülőhaza, vagy a szerkestőség ellen. Olvasva a négy levélíró levelének tartalmát, átnézve ismét a lapokban a jelzett Írást, feleségemmel együtt száz százalékban aláírjuk a négy levéliró gondolatait és levelüket, mert tudjuk azt, hogy az ilyen elírások csak anyagot adnak az ellenségeinknek arra, hogy idézzék piszkos Írásaikban.

Minarik Kálmán

ELLENTMONDÁSEGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐI

azért, hogy az Ígért cikket megírjam. A házaspár erdélyi látogatásáról szóló levél az elutazásunk után megérkezett Zürichbe, ahonnan azt santa- monicai címünkre továbbították. Itt közlöm a levelet, amelyet a Naptár-cikkben nem tudtam felhasználni:

Budapest, 1965. október 10.

“Tisztelt Neuwald Munkástárs!

A napokban tértem vissza erdélyi látogatásomból és megkapó élményről számolhatok be. Biharkeresztesen érintettük a határt, ahol a legnagyobb meglepetésünkre a román vámőrök tisztán beszéltek magyarul. Rövid útlevél átvizsgálás után (a csomagjainkat meg sem nézték) utunk Nagyvárad felé vezetett. Késő délután érkeztünk és három szálloda közül végre sikerült szobát kapni. Minden szálloda el volt foglalva. Nagyon sok magyarral beszéltünk, akik éttermekben, hotelekben, üzletekben dolgoztak. Az utcán a járókelők is magyarul beszéltek és megtudtuk, hogy van magyar iskola, úgyszintén magyar színház, ahol éppen a ‘Leányvásár’ operett ment.

Másnap reggel utunk Kolozsvárnak vitt. Már kora délután megérkeztünk, közben kisebb falvakon át mentünk. Sok uj ház épül ezekben a falukban és elvétve szóba álltunk olyan emberekkel, akik beszéltek magyarul. Tudvalevő, hogy a régi időkben ezek a falvak majdnem tiszta románok voltak. Kolozsváron már rezervált szoba várt. Három napot töltöttünk ebben a nyüzsgő városban, ahol inaskoromat töltöttem, de mondhatom, hogy óriási változást találtam. Sok nyugdíjassal beszéltem és a Magyar Színházban is voltunk. Láttam magyar iskolákat és a régi zsidó templom még mindig funkcionál, ahol éppen a hosszunapi ünnepre készültek a zsidó hívek. Az éttermek, az eszpresszók estén- kint zsúfolásig teltek. A város kiterjeszkedett széliében, hosszában. Az egyetemen óriási uj épületeket emeltek és a belvárosban uj terek és sétányok létesültek.

A harmadik napon elindultunk Dej irányába nagyszerű aszfalt országúton. Sok falun mentünk keresztül, mindenütt nagy változásokat láttunk. Meg-megálltunk és bizony találtunk embereket, akik magyarul beszéltek, annak ellenére, hogy immár 45 éve román.

Nagybányára érkeztünk, amely születésem környéke és erdélyi utunk fénypontja volt. Egy teljesen uj várost találtunk, amely a legmodernebb városok közé sorolható. Hatalmas háztömbök, utcák, terek egész sora. Csak álltam és bámultam. Sok emberrel és diákkal beszéltem, persze magyarul, akik elmondták, hogy a nagybányai hires Festészeti Iskola megduplázódott, a bányák kiterjedtek és sok uj gyár létesült.

Hat napi körutazás után Szatmáron keresztül ahol szintén csak magyarul beszéltünk, elhagytuk Erdélyt, ahol annyi sok szépet láttunk és tapasztaltunk.

Munkástársi szeretettel:

(Aláírás) Buss Dezső"

így szól a beszámoló levél Erdélyből, minden változtatás nélkül, úgy, ahogyan azt newyorki olvasónk megírta. És most az alábbiakban közlöm válaszomat egy levélre, amelyet írója Detroitból a lap szerkesztőségébe címzett, ahonnan azt hozzám továbbították:

Tisztelt Gall Munkástárs!

Fogadja őszinte köszönetemet a szerkesztőség címére küldött kimerítő levélért, amelyből kiárad a jóindulat és ezt nagyon értékelem. Ahogyan ön nem vonja kétségbe jóhiszeműségemet, úgy én sem vonom kétségbe, hogy amiket irt, meggyőződésből irta és őszintén hiszi azt, amit Erdélyben tapasztalt, vagy másoktól hallott. Szükségesnek tartom azonban szives figyelmét felhívni néhány tévedésre, amelyek eloszlatása után bizonyára tisztábban fogja látni a dolgokat.

Azt írja levelében, hogy engem “félrevezettek.” Amint Írja, az Erdélyről szóló cikksorozat I., III., VII., VIII. és befejező közleményeit olvasta, igy emlékeznie kell, hogy az első cikkben éppen arról számoltam be, hogy “a román hivatalos körök udvariasságát és előzékenységét én rut hálátlansággal viszonoztam” és nem Brassóban léptem le a vonatról, ahol szállodai szoba és vezető várt rám, hanem Kolozsváron, ahol senki nem várt rám és az éjszaka hátralevő részét a szálloda lobby-jában ülve kellett eltöltenem.

Azért tettem ezt, mert nem akartam, hogy rám mindenütt várjanak; azt akartam, hogy szabad legyek, oda menjek, ahová akarok, azzal beszéljek, akivel akarok. Igaz, hogy Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen a helybeli magyar napilapok szerkesztői kisértek, de a velük való találkozás ELŐTT minden reggel és a tőlük való elválás UTÁN minden este, egyedül mentem, ahová akartam és tanuk nélkül, kísérők nélkül beszéltem emberekkel, fiatalokkal, idősekkel.

írja levelében, hogy “ahogy Ön hivatalosan, vagy nem-hivatalosan lejelentkezett a szállodai portásnál... már tudják az ellenőrző szervek, hogy amelyik szállodában van és a portás már meg is kapta a további utasítást, hogy mi a teendője.” Erre én azt mondom, hogy ezt az állítást én nem tudom megcáfolni, mint ahogyan Ön sem tudja bizonyítani. De feltéve, hogy Önnek van igaza és úgy van, ahogy állítja: amikor Kolozsváron, hajnali fél négykor taxiba ültem és a sofőrrel beszélgettem, senki nem tudta hol vagyok, ki vagyok. Senki nem kapott “további utasítást” s érdekes információkra tettem szert.

Amikor reggel 8 óra előtt, Kolozsváron útban az IGAZSÁG szerkesztősége felé (II. cikk.) két munkással beszélgettem, erről sem tudott senki, mert még szállodai szobám sem volt, igy nem volt portás sem, akinek “további utasítást” adjanak bizonyos “ellenőrző szervek” — és a két magyar dolgozó nyíltan elmondta, hogy mi az, ami tetszik nekik és mik azok, amiket kifogásolnak.

Azután: amikor Szovátán voltam, nem jelentkeztem szállodában, mert még aznap visszatértem Marosvásárhelyre. Senki nem tudta hol vagyok, mit csinálok, kivel beszélek. Senki nem ellenőrizte mozdulataimat, sem azt, hogy miket kérdeztem, azt sem, hogy milyen válaszokat kaptam.

Ön “félrevezetésnek” nevezi azt, hogy “ha megyen egy szerkesztővel. . . látogatóba, már előre le van az illető üzem értesítve, hogy ki érkezik és mikor...” Kedves munkástárs, ugyanez a helyzet az egész világon, nemcsak Romániában. Amikor Pesten a Ganz-gyárba látogattunk; vagy a “Május 1” kabátgyárat látogattuk; vagy amikor a Harta községi nagyszerű termelőszövetkezetbe mentünk, a jövetelünkről és annak idejéről pontos értesítés ment. Amikor Amerikában a pittsburghi Heinz konzervgyárat, vagy Hershey községben a csokoládé gyárat látogattuk, a jövetelünkről éppen úgy tudtak, mint a los-angelesi Helms kenyérgyárban, amikor ott bemutatták, hogy a lisztből miképpen lesz kenyér, sütemény és torta.

Ezekben a gyárakban éppen úgy nem történt “félrevezetés” csupán a gyártás és az állapotok bemutatása, mint az erdélyi gyárakban, de tudni kellett a látogatók érkezéséről. Mert ugye furcsa állapot lenne, ha az amerikai, a magyar, vagy a román üzemekbe, gyárakba, termelőszövetkezetekbe a nap minden órájában, csak úgy minden bejelentés nélkül beállítanának kiváncsi turisták és megállítanák a termelést azon a címen, hogy őket senki “félre ne vezesse!”

Elhiszem, hogy Önnek “semmi érdeke nincs, hogy engem félrevezessen.” Kijelentem, hogy nem mondom és nem hiszem, hogy Ön “magyar soviniszta.” Azt is elhiszem, hogy történtek verekedések Erdélyben magyarok és románok között, de történtek verekedések Magyarországon is magyarok ÉS MAGYAROK között. Mint ahogyan itt Amerikában is történtek verekedések (sőt gyilkosságok is!) fehérek és feketék között és színtiszta amerikaiak között is. Ez azonban nem változtat azon, amit az én erdélyi látogatásom eredményezett: v" Valótlanság, hogy nem szabad magyarul beszélni.

j-" Valótlanság, hogy tilos magyarul levelezni.

Való és igaz, hogy magyar iskolák vannak, hogy működik a Babes-Bólyai egyetem; magyar napilapok, magyar szépirodalmi havi magazinok és magyar gyermekujságok jelennek meg.

u* Való és igaz, hogy magyar színházak vannak.

Való és igaz, hogy minden iparban, minden szakmában magyar alkalmazottak vannak, csak úgy, mint román, német és más nemzetiségűek.

És végül: Ön nem hiszi el, hogy egy dolgozó házaspár össze tud gyűjteni 44 ezer lejt autóra. Ezt az információt minden kérdés nélkül, önként adta a fiatal asszony, amikor vele, a férjével és egy barátjukkal a szép kolozsvári téren beszélgettem.

Én elhittem, mert semmi okom, semmi alapom nem volt arra, hogy kételkedjem az önként adott kijelentésben, — Ön nem hiszi el. Az asszony információját én nem tudom bizonyítani, ön nem tudja megcáfolni. így teljesen tőlem és Öntől függ, hogy higyjünk, vagy ne higyjünk állításában.

Még egyszer köszönöm, hogy felkeresett levelével. amelyet eltettem többi adataim közé. Jókívánságokkal és szives üdvözlettel:

E. H. Neuwald

_______________________________ 9