Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-17 / 7. szám
Thursday, February 17, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 11 Havas Ervin: Tél a Hortobágyon — Befejező közlemény — 2. Ménesek, csikósok, vágták “A ló kérelme: Kedves Gazdám! Gondoskodj rólam, munka után adj ennem, in* nőm, tisztogass meg, adj száraz és kényelmes fekvőhelyet, hogy lefekhessek és kipihenjem magam ! Ne üss! Barátságos szavad többet ér számomra, mint ütésed. Bánjál velem szeretetteljesen és ne légy hozzám goromba! Ne vágd le a sörényemet és farkamat, hogy nyáron elkergethessem a legyeket.” “A ló kérelme” bekeretezve függ a falon, oklevelek, serlegek, ezüst- és bronztróféák között. Gomboljuk magunkra a kabátot, tekerjük fel a sálat a mátai telep irodájában: a hortobágyi telet nem az ablakból kell nézni! Mély hangon hegedül a szél a fiatal erdő ághurjain. Csak ez a néhány fa, csak a földre simuló fehér istálló meg a karám gömbfakeritése töri meg a fehér horizontot. A ménes a karámban türelmetlenkedik. Feszül benne a vágtatás vágya. Hatvanhármas—hatvannégyes évjáratú méncsikók, csaknem száz. A legszebb korban. Ez évben betanítás és vizsga: ügetésből, engedelmességből. Azután a debütálás érdem és szerencse szerint: állami gazdaságokban, a svájci hadseregben, sportpályákon. A pihenőben három csikós: Zabos Péter, Bak István, Garai Lajos. Zabos a legidősebb: 57 éves, Garai a legfiatalabb 25 évével. Honnan vezérelte csikósnak a sorsuk? Zabos Péter: — A régi időben kubikos voltam, majd fogatos, és tizenégy esztendeig csikós. Most meg tiz éve itt a ménesnél. Bak István: — Én szódáskocsis voltam. Garai Lajos: — Ennek születtem. A bátyám is csikós Nádudvaron. Én a lovaktól soha el nem szakadtam. Tizenöt éves korom óta önállóan csi- kóskodom. — Mit szeret benne? Mokány fekete bajusza van, fekete haja, fekete szemei. Fején félrevágva a kucsma. Kezében faragóbicska és karikás. — Jó meghajtani, repülni a szélben. Tavaly volt itt tizenkét szürke. Csak úgy suhogtak a jé- gen-hóban. — Beszélgessünk a télről! Zabos Péter ágya fölött három fénykép. Tye- reskova, Bikovszkij, a harmadikon ő maga kihúzott derékkal, csikóskalapban a puszta közepén. A nap ontja rá sugarait. Télen nem is csikós a csikós, csak lóápoló. A télben az a legnehezebb: bent maradni, csak egy-egy rövid jártatás a pusztán. Nyáron az öregisten maga tisztogatja a ménest, megáztatja jó esővel, napfénnyel fényesre szárítja. Ilyenkor meg mi etetjük, mi pucoljuk és nyeljük a port hozzá. Megmozgatunk naponta 18 mázsa szálast, három mázsa abrakot: a derekunk meg erősödik, izmosodik. — Ha tél, akkor legyen tél! A hó jobb, mint a sár. — A csikós panaszkodni is tud? — kérdezem evődve. — Á, ezt csak dörmögjük magunk elé, ne vegye panaszként. Úgy legbelül vidámak ezek a csikósok, csak hát izzik bennük a nagy vágták emléke. — Mi fő ma ebédre? Úgy látom, Bak István az ügyeletes szakács, ő is válaszol: — Állandó bográcsmenüink: tésztaleves, slam- buc, paprikás krumpli. Vagy ez vagy az. — A szabadnapon meg haza tarisznyáért! De az étrend nem téma. A gondolat visszakanyarodik. A fiatal csikós a csizmájához ütögeti az ostor nyelét, úgy invitál: Legközelebb nyáron jöjjön, a bemutatóra! Amikor megforgatjuk a ménest! És jönnek az asszonyok egész Európából, és úgy néznek, oly bámulattal, hogy kifényesedik a szemük. Hm.. . dünnyögi az öreg csikós, és jelentőség- teljesen elhúzza száját. Felnéz az ágya feletti fényképre. — Akkor több a pénz is. Az IBUSZ fizet, tiz százalék a bemutató csikósé. — Hejnye, hát nem is pénz! — Akkor hát jártassunk egyet! — robban ki a fiatal csikósból. Kimennek a karámba, hozzák a hátast, fel a nyerget rá! Nagyot csattan a karikás, egyszer, még egyszer, feldübög a föld. Boldog, felszabadult nyerítés. Vad és sóhajszerü. Vágtat ki a ménes, fejük magasan, sörényük lobog utánuk. Kiáltások, csattogás. Úgy porzik, füstölög a hó, mintha itt, a Hortobágy közepén kigyulladt volna a puszta. Amikor visszaindulunk a mátai házak felé, kísérőm, a lótenyésztési telep fiatal vezetője tárgyilagos hangon tájékoztat: —Fő feladatunk a nóniusz-fajta fenntartása. 127 törzskancánk és 50 ménünk van. Tavaly 88 százalékos volt a csikózási eredmény. Az ellés megkezdődött az idén 1200 csikót várunk. Nem tehetek róla, hogy a gondolataim máson forognak: vajon kiben él nagyobb lánggal a nyugtalanság, kitömi a tél bilincséből? Csikóban vagy a csikósban. 3..A tavakat jég borítja — Gyi te, Hattyú! Szíveskedjél! Hattyú közel sem légies, inkább kiszolgált, nagy testű kanca, komótosan lépked, mintha unná az egyhangúságot. Széllelbélelt kocsit húz a keskeny vágányon, olyan hajdani lóvasutfélét, csak hogy se teteje, se oldala, csupán egy pad és négy csörömpölő kerék. Lórénak nevezik a halgazdaságban, s szerepe szerint rövidíteni hivatott a tavak közötti kilométereket. — Gyi te, Hattyú, ne lustálkodj! Huszonöt éves férfi ül mellettem, szélcsipte arccal, sárga gumiköpenyben. Csodálkozom fiatal korán és felelős beosztásán: Hubay Ádám, a központi tóegység vezetője. A központi tóegység 3,200 holdnyi területen 16 tóból áll. A villanyoszlopokat kócos fejű nádak sorfala váltja fel. Sűrűn sorakoznak, átláthatatlanul, a szél sem hajlítja meg őket: a sorok között süvít, mint az alagutban. _, _ . __ — Szereti a pusztát? — Azért maradtam itt. Hatodik éve. — Sok ez vagy kevés? — Itt járja egy mondás: aki kibírja a három esztendőt, utána megy el. De ha megéri a hatodik évet, akkor már itt marad. — Miért van igy? A hó az arcunkba csap nagy erővel, kivédhetetlenül. — A Hortobágy nemcsak romantika. Szép a határtalan térség, de kezdetben nyomasztó. Itt a nagy számok uralkodnak: “Egy kis séta”: 20 kilométer, “átugrom ide a szomszédba”: 10 kilométer. Nyáron hagyján, elvisz a motor, de télen.. . Nem városi élet ez — mondja és összeütögeti a csizmáit. — És a halászok? Mi a dolguk télen? — Léket vágnak a tó jegén, hogy tisztuljon, oxigénben dusuljon a viz. A lék világitó felületként is szolgál, mert a hó sötét lepellel takarja be a tavat. A jó lékeléstől függ a tó biológiai egyensúlya. Megérkeztünk, Hattyút lepisszegi a gazdája, a tó közepén két ember hajladozik, fejszével, lapáttal, combig érő gumicsizmában. Dermednek a végtagok, a hang is olyan halkan ér a füthöz, mintha zárt helyiségből jönne. — Mennyivel végeznek egy nap? — kérdezem Baji Jánostól. Derékszögben hajol p vízre, méteres jégtáblát emel meg. — Tegnap tizennyolcat vágtunk, de ez az átkozott szél óra múlva betemeti hóval. Kezdjük elölről: mi megtisztítjuk, a szél betemeti. Szép játék. Pedig a tisztítás rosszabb, mint az uj léket vágni. — Ha vastag a jég, többet fizet. Tiz s húsz centi között hét forintot az uj lékért. A léktakaritásért két forint jár. — Nehéz munka ez? — Csak az tudja, aki próbálta. Hattól háromig vágjuk viharban, hóban, fagyban. — Ez is a Hortobágy — mondja Hubay Ádám. — Sok arca van! A távolban néhány akác szomorkodik. Fehér, mint az öregember. Megyünk vissza a lóréhoz. Hattyú megadóan indul, a fogatos apró jégdarabot vet a tomporára biztatásul. — Ez a tóegység a hires öregtó — mondja a kísérőm — 1913-ban kezdték építeni. Idén hozzálátunk a rekonstrukcióhoz. —Jó hal a ponty — jegyzem meg meglepő gondolattársítással, de Hubay letorkol: — A harcsa a halak királya. — Miért mondja ezt? — A ponttyal azért foglalkozom, mert muszáj. Nem érdekes hal, már mindent tudunk róla. A harcsa az más! Fejembe vettem, hogy monokultúraként meghonosítom a gazdaságban. Jelenleg ugyanis a harcsát járulékos halként kezeljük a ponty mellett. De ha én előállítok 100 mázsa harcsát nyugati exportra, az nagy hasznot hoz a gazdaságnak. Ezért kísérletezem velük, fényképezem, tanulmányozom őket. Most ez ad célt n*- kém itt a Hortobágyon. Váratlanul kérdezem meg, a búcsú kézfogás előtt: — Mit csinál ma este? — Fölmegyek a szobámba, vacsorát főzök: krumplis tésztát. Azután lefekszem és gondolkozom. A tél az átgondolások ideje: amit már elvégeztem, s ami még előttem áll. A harcsáról gondolkozom. Elmarad az apró ház, a halászmelegedő. Teherautóról friss pontyot raknak a halszállitó vagonba. Címzés Drezda. Az élet télen sem áll meg a pusztán. Utánam dobódik a szél hullámhosszán: — Gyi te, Hattyú! Szíveskedjél! A Magyar Népi Együttes - A New York Post és az amerikai nép Vietnamhoz való viszonya Harmincketted magammal mentem el a Magyar Népi Együttes előadására. 30 barátom amerikai volt és még csak káromkodni sem tudnak magyarul. A délutáni előadás után valamennyien elmentünk egy étterembe, ott jól megvacsoráztunk. Vacsora után kérdeztem barátaimtól: tetszett-e az előadás? Nagy tapssal válaszoltak e kérdésre. Mikor a szép női táncosokat dicsértem, amikor az elsőrangú zenészeket méltattam, a kórus magas nívóját hangsúlyoztam ki, valamint a táncosok korhű és színes ruházatáról beszéltem, mindig teljes eb ismerésre találtam. Árpikor pedig néhány kritikai megjegyzést tettem a táncosok technikájára lehurrogtak. Mindezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy visszatükrözzem a pártatlan, nem-magyar közönség véleményét a Magyar Népi Együttes előadásáról. Azok viszont, akik elolvasták a New York Post kritikáját, mely a jan. 18-i bemutató előadás utáni napon jelent meg és azt készpénznek vették, a City Center közelébe sem mentek mindaddig, amig a Magyar Népi Együttes ott fellépett. Szerencsére sem barátaim, sem én nem hittünk a New York Post kritikusainak, elmentünk és meg tekintettük a Népi Együttest és nagyszerű, élvezetes, lélekemelő előadásban volt részünk, amit sohasem fogunk elfelejteni. Kérdem tehát, hogy ha a N. Y. Post ilyen alacsony nívóra süllyed és minden lehetőt elkövet, hogy olvasóit elriassza egy szocialista ország kul- turcsoportjának megtekintésétől — az igazság elferdítésével, elfogult kritikával — akkor mennyivel inkább hajlandó a lap úgy beállítani az ameri- rikai nép véleményét a vietnami háborúval kapcsolatban, ahogy az a lap szerkesztőinek tetszik? így történt azután, hogy a Post munkatársa a következő kérdést tette fel az ország különböző részein lakó polgárokhoz: “Ma 250,000 amerikai katona van Vietnamban. Minden héten kb. 100 amerikai katona veszti e! életét. Támogatja az amerikai hadaknak 500,000 főre való emelését — noha ez fel fogja emelni ai áldozatok számát — ha ezáltal rövid időn belül befejezzük a háborút, vagy ellenzi ezt a lépést?” Itt minden bizonnyal az üti meg a kérdezett fülét, hogy "rövid időn belül befejezzük a háborút." S ki van e piszkos háború befejezése ellen? Nem csoda tehát, hogy a New York Post riportere azt találta, hogy átlagban a keleti városokban megkérdezettek 55 százaléka amellett szavazott, hogy emeljük fel az amerikai hadak létszámát. De milyen választ kapnánk akkor, ha ezt a kérdést tennénk fel: “Pártolja-e az amerikai hadak kivonását Vietnamból, hogy ezzel véget vessünk fiataljaink vérontásának?” A megkérdezetteknek nagy része minden bizonnyal igennel válaszolna. Amikor tehát a New York Post riportere ilyen kérdéssel csupán a megkérdezettek 55 százalékát tudta felsorakoztatni, akkor nem azt bizonyította, hogy az amerikai nép többsége Johnson háborús politikáját támogatja, hanem ennek éppen ellenkezőjét, vagyis azt, hogy a háború mielőbbi felszámolását szeretnék látni. L. I.
