Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-07-08 / 27. szám
Thursday, July 8, 1965 Uj háborús felhők A Rózsadombon, ahol budapesti tartózkodásunk idejére szobát béreltünk, a házat néhány holdas kert övezi. A kertet nemcsak az teszi üde zölddé, hogy a gyümölcsfák és zöldséges ágyak virágokkal, fenyőkkel és egyéb disz-fákkal váltakoznak, hanem az is, hogy itt tartózkodásunk három hete alatt csak egy-két olyan nap volt, amikor “futó záporok’’ öntözték szülőföldünk szép fővárosát, a többi napon buzgón, kitartóan (és feleslegesen) zuhogott a mennyei manna. Nyilvánvaló, hogy a virágok, a zöldséges ágyak, a gyümölcsfák és fenyők szeretik a dús és szapora esőzéseket —, ellentétben a gabonafélékkel és minden mással, amit az emberek táplálkozási célokra használnak. A virágokon és fákon kivül a csigák is szereik a nedves időjárást. Legalább is erre mutat az a körülmény, hogy kövérre hizottan, szarvaikat szinte kihivóan előre szegezve, tucatjával csusz- nak-másznak az ösvényeken és az utcáról a házhoz vezető lépcsőkön. A félelemnek legkisebb jelét sem mutatják, mintha tudnák, hogy őket senki nem bántja, senki meg nem eszi. Biztosan soha nem hallottak arról, hogy van egy nemzet, amelynek fiai és leányai ínyenc falatként fogyasztanak csigákat —, előnyben részesítve olyan kövérre hízottakat, amilyenek a Rózsadombon nevelkednek. Mindezzel kapcsolatban szeretném lapunk olvasóit tájékoztatni arról a veszedelemről, amely elfajulás esetén háborúba sodorhat két olvan nemzetet, amely hosszú idők óta békességben él egymás mellett. Mindjárt meg is mondom, hogy Franciaországról és Svájcról van szó. Hogy a dolgot az elején kezdjem, Svájc Neucha- tel nevű kantonja tilalmat bocsátott ki, amelynek értelmében a szőlőhegyek széltében-hosszában tanyázó csigák elfogása, elszállítása és eladása ezentúl törvényellenes cselekedetnek minősítendő. Első tekintetre úgy tiinik, hogy a kanton vezetősége ezzel a csigák számára óhajt régen hiányolt védelmet biztosítani és ebben sem lenne semmi különös és meglepő. Mert ha lehetnek állatvédő egyesületek és rendszabályok, miért ne lehetne olyan tilalom, amely a csigák szabad fejlődését biztosítaná nélkül, hogy elfogás, elszállítás és eladás fenyegetné őket. Azonban a látszat ez esetben is csal, mert csigavédelemről egyáltalán nincsen szó. Tilalmi rendeleteket a legtöbb esetben nem valaki mellett, hanem valaki ellen bocsátanak ki és ez igy van ebben az esetben is. A svájci kanton tilalmi rendelete ez esetben a franciák ellen irányul és ez súlyos nemzetközi ellentétekre vezet, amelyeket a világ eddig nem vett tudomásul, mert figyelmét érthetően a vietnami és a dominikai események kötötték le. Nincs arról szó, hogy Neuchatel kanton lakossága és vezetősége hirtelen felfedezte a csigák hasznosságát, avagy szépségét, amiért az állatvédelmi rendelkezéseket a csigákra is ki kell terjeszteni. Ilyesmiről nincsen szó, mert Neuchatel polgárait nem érdeklik túl közelről a csigák. Sőt mi több, még csak meg sem eszik őket. Éppen ezért a rendeletnek, első tekintetre, semmi értelme nincs. Ezért fontos, hogy a dolgokat közelebbről vegyük szemügyre és megállapítsuk: kit érint érzékenyen ez a tilalmi rendelet, mint ahogyan tilalmi rendeletek általában mindig érzékenyen érintenek valakit. Mint említettem, a rendelet a franciák ellen irányul. A svájci Neuchatel kanton a francia Doubs department-tal határos, amely nevét a területén folydogáló kedves kis pataktól nyerte. Ellentétben a neuchateli svájciakkal, a doubs-i franciák megeszik a csigákat, mint ahogyan Francia- ország többi department-jában is a jámbor polgár csigát eszik, ha meg tudja fogni, vagy meg tudja venni. A doubs-i franciák még mást is tesznek: szakértelemmel preparálják, csomagolják és szállítják ezeket a csigákat Párizsba és a többi nagy városba, ahol nem könnyű elegendő csigát fogni és a vidékről érkező szállítmányokat készséggel fogadják és jól megfizetik. A baj az, hogy' a doubs-i franciák a nagy kereset folytán, a saját department-jukban nem tudnak elegendő csigát fogni. Ezért az évek folyamán rászoktak arra, hogy át-átjárogatnak Neuchatel kantonba, amely tulvalevőleg svájci terület és ott, a hegyoldalakat fedő szőlőkben a francia polgárokat jellemző szorgalommal összeszedik és franAMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORB cia területre szállítják a jobb sorsra érdemes csu- szó-mászó lényeket. Mindez nyíltan, a teljes barátság és megértés jegyében történt, mint ahogyan az békés szomszédokhoz illő. így volt ez eddig. Ám jött a tiltó rendelet és azzal egyidőben a felszólítás, hogy a környékbeli és eddig elnéző rendőrség járjon el a külföldi beözönlők ellen. A csigaszüretelőket, akiket a csigáknak házukkal együtt való összeszedésében és elszállításában eddig senki nem akadályozott, most az a veszedelem fenyegeti, hogy nemcsak az összeszedett zsákmányt, hanem még a lábasokat is elkobozzák, amelyekbe a csigákat a fent leirt szorgalommal gyűjtötték. Sőt mi több, olyanokkal, akiket a csiga-kereskedelem jó módba juttatott és a neuchateli szőlőhegyeket autón közelitik meg, az is megtörténhetik, hogy a csigákon és lábasokon kivül még az autójukat is elkobozzák a könyört nem ismerő svájci rendőrök. Nem sikerült megtudnom, hogy a svájci kanton vezetőségét mi késztette a francia Ínyencek ellen irányuló tiltó rendelet kibocsátására. Tiszta dolog, hogy ha a neuchateli hatóságok DeGaulle-ellene- sek és a rendeletet az iránta táplált ellenszenvből bocsátották ki, ahhoz nekik éppen olyan joguk van, mint a doubs-i franciáknak a csiga-evéshez. Egy bizonyos: a franciákat a régen gyakorolt csiga-evésről senki leszoktatni nem fogja. Még az angolok sem, akik a franciákat nagy előszeretettel nevezik “csiga-evőknek” és a piszkálódó csufnév révén remélték szárazföldi szomszédaikat az általuk lenézett táplálkozásról leszoktatni. Az is bizonyos, hogy egy angolt minden hidegvér ellenére sem lehetne rábírni arra, hogy előétel címén egy tucat csigát nyeljen el. Emlékszem az esetre, amikor egy angol turista, aki franciául nem értett, az étlapról csigákat (“Escargots”) rendelt a Boulevard Saint-Germain-des- Prés egyik előkelő éttermében. Amikor a forró csigaházakban feltálalt borzalmakat eléje tették, kissé elsápadt, de magára erőszakolt önuralommal azt próbálta csinálni, amit a körülötte falatozó (francia) vendégek, akik balkezükben kerek fogóval, jobb kezükben kis villával kierőszakolták az immár forróra gőzölt csigákat a házukból, azokat megforgatták az illatos füvekkel (és fokhagymával) fűszerezett forró vajmártásban és összerágva — vagy anélkül — lenyelték. Az angol vendég a fogóval és villával kiemelte a csigákat, azután az illatos mártásba kenyérdarabokat mártott és jó étVISSZAEMLÉKEZÉS WEST HOLLYWOOD, Fia. — Az első világháború előtt suhanc voltam. Akkoriban az emberek legszívesebben két dologról beszéltek: Amerikáról, ahová mindenki vágyott és arról, hogy a háború biztosan ki fog tömi. Ezt beszélték a templomba menet és jövet, a kocsmában, a malomban, a falusi kutnál, sőt a fonóban is, mig a csendőrök valamilyen ürüggyel betiltották a férfiaknak a fonóba járást. Amerikáról különösen azért beszéltek sokat és sokszor, mert a falu népe kereset nélkül volt, egész télen egy fillérhez sem tudott hozzájutni. A kis házikóra, meg egy pár hold kis földecskérp felvett adósságot nemcsak törleszteni nem tudta, hanem még a kamatját sem tudta fizetni. Nemcsak a kis házikóját féltette, hanem kis földjét is, ami annyira szivéhez nőtt és ami nélkül nem lett volna élet a részére. Ez volt az igazi oka az 1909—10-es tömeges kivándorlásnak Magyarországról. E sorok írója is. ilyen körülmények hatása alatt jött Amerikába. Apám azt mondta: fiam, menjünk ki Amerikába, segíts kifizetni az adósságunkat és ha hazajövünk, lesz hová jönni. Sajnos nem igy történt, apám a háborút megelőző hónapokban hazament, én itt ma radtam, munka nélkül és pénz nélkül. A beszédes falusi nép jóslata tényleg bekövetkezett: 1914-ben kitört a háború. Itt a háború miatt a munkaviszonyok fokozatosan javultak, a szénbányák üres gyomra sok munkanélkülit elnyelt, mert szükség volt a szénre. A vasgyárak torka is, mert kellett a munkáskéz a municiógyártás megkezdéséhez. E vasgyárak acélfogai roncsolták fiatalságunkat és egészségünket, 17 centes órabérért. Ezekben az időkben mind hangosabb lett a magyar berkekben a kiáltás: megállj, megállj kutya Szerbia! Lapjaink, különösen a Szabadság és a Népszava, naponta hoztak bűnös, megtévesztő híreket az osztrák-magyar monarchia hadseregének győzelméről. így írtak: ha kell, meghalunk az országért és a királyért, magyarok, tartsunk össze. Papjaink a szent koronára és a királyra való hivatkozással uszítottak tovább a háborúért, mig az ösz- szes frontokon a magyar vér folyt, patakzott. S vajon miért? Datller Lajos és Paukovits István mindennemű festési munkát vállal New Yorkban és közvetlen környékén. Telefon: TA 2-3117, vagy SW 5-9011 7_ vággyal megette, a csigákat viszont otthagyta, amit a körülötte ülő franciák határozott sértésként könyveltek el. Persze, ha a barbár angol tudta volna, hogy mit mulaszt. Ha tudta volna, hogy a forró gőzben párolt és illatos mártásban meghengergetett csigák milyen finomak. Ha tudta volna, hogy az igy elkészített és feltálalt csigák iz tekintetében semmiben nem különböznek az ugyanígy elké szitett és feltálalt radirgumitól—, akkor talán megette volna az “Escargots” néven étlapon szereplő előételt és nem sértette volna vérig a körülötte ülő francia honpolgárokat. No de térjünk vissza a neuchatel—doubs-i határvillongáshoz.. Emlékeznünk kell a hal-háborura, amely Chile és a partjait megközelítő amerikai halászok között tört ki. Továbbá a csirke-háborúra, amely az Egyesült Államok és nyugat-európai országok között oly hevességgel dúlt. És emlékeznünk kell arra, hogy a tengeri halakat, amelyek a dán partok megközelítése révén dán polgárokká váltak, dán hadihajóknak kellett megvédeni a német halászok ellen, akik viszont nem lettek dán polgárok, akármilyen közel merészkedtek is a dán partokhoz. És most újabb háború fenyeget: a francia—svájci csigaháboru! A békés Doubs patak völgyében tehát háborús fellegek tornyosulnak. Nem lenne meglepő, ha DeGaulle (aki ismert szókimondó tulajdonságáról) a legközelebbi sajtókonferencián alapos leckézte- tésben részitené úgy Neuchatel kanton vezetőségét, mint Svájc központi kormányát, amiért a szokásjog alapján nemzetének járó import-cikktől tiltó rendelettel fosztják meg doubsi alattvalóit. A veszedelmet fokozná, ha DeGaulle Johnson elnök példájára és hosszadalmas légi bombázások után Neuchatel kantonba csapattesteket szállítana, melyeknek asszisztálása mellett a doubs-i franciák megint elkezdenék a szőlőhegyek kövér csigáinak összeszedését és francia területre való szállítását. Megtehetné, mert neki van, Svájcnak viszont nincs atom-ereje. Senki nem tudja, én sem tudom, hogy ez a konfliktus mily következményeket fog maga után vonni. De annyit tudok, hogy az Egyesült Nemzetek egyeztető és békéltető gépezetének közbelépése nélkül, ezen az eddigelé békés fronton is kirobbanhat a válság. Pedig csigaháboru nélkül is van elég gondunk! Egyszer csak Amerika is háborúba keveredett, igy azután nem hallottunk hazulról sokáig, mig egyszer csak kiütött a béke a két ország között és megkezdődött a levelezés. Ekkor tudtam meg a hazaiaktól, hogy kik és hányán haltak meg a háborúban. Kérdésemre megírták, hogy ez, meg ez, akikkel barátkoztál, s ha te is itthon lettél volna, lehetséges, hogy köztük volnál. Majd Írták: úgy tudjuk, hogy egy ütközetnél hősi halált haltak és közös sírba temették őket a többi elesett katonákkal, akik nem voltak magyarok. Szivszorongva vettem ezeket a híreket, mert ők voltak azok, akikkel együtt jártam iskolába, akikkel együtt legénykedtem és akikkel együtt hívtuk meg az osztályunkbeli mezítlábas leánykákat mézes virág szedésére. Mi, fiuk szedtük a szép illatos vadvirágot, rózsát, meg a velünk ellenkező búzavirágot, mert amikor utána nyúltunk, a búza hulláma elütötte előlünk. Összeszedtük a virágokat s a leánykák szép koszorúba fonták és amikor ez meg volt, a fiuk a kalapjukra tették a koszorúkat és úgy mentünk hazafelé. Azt a nótát daloltuk, amit Kis Zoltán tanító úrtól tanultunk és amit én még ma is dudolgatok: Árpád apánk, ne féltsd te a nemzeted, Nem vesz az el, ha idáig el nem veszett. De a sors engem ide sodort, ahol 44 esztendőt adtam egy társaságnak az életemből, hogy az én és családom mindennapi kenyerét biztosítsam. Viszont otthoni testvéreim részére úgy döntött a sors, hogy szülőfalunkból, Cegőtelkéről ők a harcmezőkre jutottak, Ferenc Jóska sáncárkaiba és onnét a közös sírba. Most, midőn tragikus halálotok 50. évfordulójáról megemlékezem, erőteljes gyűlölet vesz erőt rajtam az oktalan vérontások ellen. Legyen mindörökre boldogságot biztositó BÉKE az emberek között, a földön.
