Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-09-23 / 38. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, September 23, 1965 tAJid&rrváuruf és technika EMBER A HIDEGBEN A történelem során az ember állandó harcban állott a hideggel, mégpedig nemcsak a sarkvidékek közelében, hanem néhány trópusi területen is. Például az észak-afrikai Kalahári-sivatagban az éjszakai hőmérséklet gyakran mélyen a fagypont alá süllyed. Az év egy részében a mérsékelt égövi fejlett országokban is védekezni kell a hideg ellen, hiszen olyan nagyvárosokban, mint Moszkva vagy New York, téli napokon nem ritkán mérnek mínusz 30—40 fokot. Az ember azonban az elmúlt évtizedekben a mérsékelt égövről már előretört a hideg legerősebb bástyái, a sarkvidékek felé is. Az Északi- és Déli-sark jégmezőinek lakhatatlan és barátságtalan környezete az érdeklődés előterébe került. Ennek az érdeklődésnek számos oka közül érdemes megemlíteni a sarkvidékeken átvezető légiutak fontosságát, a jégtakaró a hőmérséklet alakulására való hatását s az északon felfedezett sok ásványi kincset. Szibéria aranya, Alaszka olaja, Ungava vasa és Észak-Kanada reze egyaránt sok embert vonz észak felé. Az Antarktisz pedig jelenleg szinte egyetlen nagy laboratórium, ahol különféle nem zetiségü meteorológusok és geofizikusok, glacioló- gusok és geológusok dolgoznak békés egyetértésben. Az örök hó világában a jelenkor emberének ma is ugyanazok a problémái, mint az ősidők óta ott élő eszkimóké, azzal a különbséggel, hogy leküzdésükben a korszerű technika vívmányai segitik. Az életkörülmények számunkra teljesen szokatlanok: az év egyik felében az éjszakák, másik felében a nappalok szinte egybefolynak, az átlaghőmérséklet mélyen a fagypont alatt jár és az embert mindenféle vegetáció, növény, fa, sőt ásványi anyag helyett is szinte kizárólag hó és jég veszi körül. Az a mód, ahogyan az ott élő népek fenn maradásukat biztosították, rendkívüli módon érdekli az élettan kutatóit — akik az emberi szervezet alkalmazkodásának kérdéseit vizsgálják — valamint azokat a szakembereket, akik a sarkvidéki földek hasznosításával kapcsolatos terveken dol- _goznak. A hosszú téli éjszakák és nyári nappalok lélektani és élettani hatása még jobbára tisztázatlan. A sarkvidéki expedíciók tagjai azt figyelték meg, hogy télen a nap 24 órájának bármelyik része alkalmas alvásra. Gyakran két, vagy több — viszonylag rövid — szakaszban aludtak s bár átlagosan idejük egyharmadát (napi nyolc órát) fekve, pihenve töltötték, gyakran panaszkodtak fáradtságról, álmatlanságról. Azokon, akik nem szoktak hozzá a téli szakadatlan sötétséghez, gyakran figyeltek meg apátiát, depressziót, de ez a fény megérkeztével megszűnt. A hideghez való alkalmazkodásról — mind az eszkimók, mind a mérsékelt égövről érkező utazók megfigyelése alapján — azt tapasztalták, hogy az inkább az életmódon, mint élettani alapokon nyugszik. Egy norvég orvos, a sarkvidék lakóit tanulmányozva azt állapította meg, hogy az ember tulajdonképpen “trópusi lény” és bárhová kerül is, mindig magával viszi trópusi környezetét. Bizonyos, hogy az eszkimók fennmaradásának titka is inkább a hideg elkerülésében, semmint szervezetüknek a hideg elleni különleges ellenálló erejében rejlik. Technológiai lehetőségeik nagyon szegényesek, ezért kénytelenek minden rendelkeFORDULJON BIZALOMMAL ! JOSEPH BROWNFIELD CÉGHEZ AZ IKKA ÉS IBUSZ KÉPVISELETE Repülő- és hajójegyek, mindenféle utazási ügyek és biztosítások j Tudományos és szépirodalmi könyvek, szótá- '■* i rak, hanglemezek magyarországi beszerzői J; Kérjen árjegyzéket! Uj cim: 1484 THIRD AVENUE J New York, N. Y. 10026 — Tel.: LE 5-6490 t zésre álló lehetőséget kihasználni táplálék és ruhanemű szerzésére. A sarkvidéki állatok- a jegesmedve, vagy a fóka nemcsak táplálékkal látják el őket, hanem fűtőanyaggal, ruhával és különféle használati tárgyakkal is. Kunyhóikat hóból és jégből építik, mert az év legnagyobb részében ez az egyetlen rendelkezésre álló építési anyag. A hó és a jég kitűnő szigetelő. Az eszkimó idejének legnagyobb részét jégkunyhójában tölti és az évszázadok folyamán kialakított rendkívül előnyös öltözetet visel. A mi európai szokásokon alapuló öltözködésünk arra az elvre épül, hogy több vékony ruhadarab jobban véd a hideg ellen, mint egy vastag szövésű kabát. A sarkvidéki expedíciók utazói szintén ilyen többrétegű öltözékkel szerelték fel magukat és csodálkozva tapasztalták, hogy az örök jég világának lakói, az eszkimók csak egy bő nadrágból és egy csípő alá érő laza csuklyás kabátból álló öltözéket viselnek. A ruha alsó nyílásán beáramló levegő, amelyet testük fölmelegit, a zárt felsőrész következtében a ruhában maradt és a testet melegen tartja. A táplálkozás gondos tanulmányozása — a közhiedelemmel ellentétben — arra mutat, hogy az eszkimók táplálékfelvétele a hidegben sem fokozódik lényegesen. Az kétségtelen, hogy szánkirándulásaikon bőségesen, sokat esznek, kalóriadus táplálékot fogyasztanak, de ez inkább a kemény munkával, mint a zord éghajlattal magyarázható. Elterjedt hiedelem az is, hogy hideg környezetben az átlagosnál több zsirfogyasztásra van szükség. Az eszkimók hagyományos étrendje azonban főleg húst tartalmaz. A fehérje és a zsir fogyasztását egyformán fontosnak tartják, de táplálékukban nagyon kevés a szénhidrát. Ez azonban inkább a növényzet szegénységével, mint tudatos elhatározásukkal magyarázható. Amikor ugyanis az eszkimók hozzájutottak a fehér ember táplálékához, szénhidrátfelvételük fokozódott és a táplálkozásban felhasznált zsírok és fehérjék mennyisége jelentősen csökkent. (Addig egészséges fogaikat az uj étrend hamarosan tönkre is tette, és a fogszuvasodás jelenleg a sarkvidéken is gyakori betegség.) A sarkkutató expedíciók tagjai idejüknek alig 10 százalékát töltik a szabadban, s még ezt az időt is csökkenteniük kell, ha a hőmérő higanyszála a szokottnál is mélyebbre száll. Védőruháik nagyon hatásosak; kellően felöltözve csak a kéz, a láb és az arc fázik. E jól megszervezett külső védekezéshez járulnak a szervezet élettani folyamatai is: ezek segítenek elviselni az elkerülhetetlen hideget. A hideg hatására — ruha nélküli bőrfelület esetén már a fagypont feletti 15 foknál — dideregni kezdünk. A bőrerek összeszűkülnek — ennek jeléül bőrünk elhalványul — és a szervezet kevesebb meleget ad le. A belső szervekbe, elsősorban a májba tóduló vér élénkiti az anyagcserét s fokozza a hőtermelést, a didergés pedig, mint izommunka ugyancsak hőt termel. A didergés hatékonyságát érdekes kísérlettel is bebizonyították. Egy kutyának kuráre-injekciót adtak. Ez az anyag megbénítja az izmokat és ezzel megakadályozza a didergést. Az állat “nem tudott” dideregni, ennek következtében a hideg környezetben nem volt képes fenntartani testének normális hőmérsékletét és fokozatosan kihűlt. A szervezet védekezése azonban csak bizonyos határig működik, azután megbénul. Az izomműködés, a vérnyomás, a légzés, a szívműködés és az anyagcsere fokozódása csak egy ideig tart. Később, a védekező erő kimerültével álmosság, bágyadt- ság lép fel, a légzés lassúbbá válik, a szívműködés lanyhul és a vérnyomás csökken. Mindez fokozatosan károsítja az idegközpontokat. Ha az ember elveszíti védőeszközeit, vagy azok működésében zavar támad, könnyen bekövetkezhet a tragédia. A fagyhalál még mindig nem ritkaság a jégmezőkön, de a Föld más pontjain sem, ahol az ember alkalmilag tartósan védtelen marad a hideg ártalmaival szemben. A szervezet védekező erejének kimerültével, az anyagcsere lecsök- kenésével megszűnnek az életfontos szervmüködé- sek. Még mielőtt a szervezet víztartalma valóban megfagyna, következik be a kihűlési halál; akkor, ha a test tartósan 25 fok alá lehűlt. (Éppen ezért a gyógyászati célra alkalmazott lehűtés, amely az állatok téli álmát utánozza, nem lehet alacsonyabb 27—30 C foknál.) Kérdés, hogy fokozható-e a szervezetnek a hideggel szembeni védekezése? Képes-e az élő szervezet arra, hogy bizonyos körülmények között tartósan alkalmazkodjék az alacsonyabb hőmérséklethez? A sarkkutatók azt tapasztalták, hogy a hideg környezetben való élet okoz bizonyos változásokat a szervezet működésében, de ezek a változások nem jelentékenyek. Érdekesek és tanulságosak ezzel kapcsolatban az élettani kutatók kísérletei is. Vizsgálataik alapja az a megfigyelés, amely szerint az ujjak vérkeringése a környezet lehűlésével egyidőben általában csökken de ha az ujjakat 5 fokos vagy annál hidegebb vízbe tesszük, hirtelen emelkedni kezd, mert ilyenkor a bőr hajszálerei a kezdeti összeszűkülés után kitágulnak. Ez az értágulás elsősorban a végtagokon mutatható ki, és megakadályozza, hogy a fagy helyi sérüléseket okozzon. A hideghez való jobb vagy rosszabb alkalmazkodás egyik jele lehet az, ha ez az értágulás korábban és gyorsabban, vagy később és lassabban fejlődik ki. A kanadai sarkvidéken ilyen alapon végzett vizsgálatok alkalmával azt tapasztalták, hogy meghatározott hidegingerrel szemben az állandóan a szabadban vagy mindig fedett helyen dolgozó ujjai különböző mértékben érzékenyek. Az emberi szervezet hőszabályozó rendszere tehát a hideg környezethez bizonyos határok között tartósan is alkalmazkodni tud. Kanadai kutatók újabban érdekes állatkísérleteket is folytattak abból a célból, hogy felderítsék: milyen biokémiai folyamatok játszódnak le a szervezetben a hideg elleni védekezés, illetőleg az ahhoz való alkalmazkodás közben? Milyen szerepe van ebben a szervezet belső elválasztásu mirigyeinek, vagyis hormonrendszerének? Kísérleti célból a rendes hőmérséklethez szokott laboratóriumi patkányt hideg kamrába tették. Az állat órákon át remegett, majd a remegés fokozatosan megszűnt, de az állat testének hőmérséklete ezután sem csökkent a szokásos alá. Szervezete tehát — az első védekezés, didergés ideje alatt — valami más mechanizmust alakított ki a hideghez való alkalmazkodás céljára. Megfigyelték, hogy ha noradrenalint (szintetikus mellékvesehormont) fecskendeznek be a hidegben levő állatnak, akkor hőtermelése fokozódik, de a normális hőmérsékleten levő állatnál ez a hatás elmarad. Kiderült, hogy hidegben más emlős állatok szervezete is fokozottan érzékennyé válik bizonyos hormonok iránt. A jelenség annyira általános, hogy azt is ki lehet mondani: minél több kalóriatermelést okoz bizonyos noradrenalin-anyag, annál jobb az állatnak a hideghez való alkalmazkodóképessége. Könnyen lehet, a hormonháztartás bizonyos átalakításával stb. idővel sikerül majd megjavítani az ember alkalmazkodását a hideg környezethez. Az ember és a hideg viszonyának kutatása számos, eddig ismeretlen élettani folyamatra is fényt dérit. Elmondhatjuk tehát, hogy az ember ősi ellensége, a hideg ártalmai ellen védekezve egyrészt elviselését könnyíti meg, másrészt saját szervezetének működését is alaposabban megismeri. Dr. Sándor Róbert, rendelőintézeti főorvos Uj napfolt-ciklus kezdődik? A Nemzetközi Geofizikai Évvel kapcsolatban gyakran olvastunk a 11 éves napfoltciklusokról. Ez a ciklus kétszáz év megfigyelésének tanúsága szerint (amint azt H. Schwabe német csillagász már 1851-ben megállapította) úgy alakul, hogy a napfoltok száma 3—4 évig csökken és 7—8 évig nő. A csillagászok nem tudják teljes biztonsággal előre megadni, hogy mikor végződik a folyamatban levő és mikor kezdődik az uj napfoltciklus. Két támpontjuk azonban van az elhatárolásra. Az egyik az, hogy az uj ciklus kezdetén a napfoltok kifejezetten a Nap egyenlítője felett jelennek meg. A másik az, hogy a kitörések úgynevezett polaritása megváltozik. Ennek megértéséhez a következőket kell tudni. A napfoltok úgy keletkeznek, hogy a Nap felületét izzó kitörések hasítják fel, fényt, sugárzást, hőt és anyagrészecskéket lövellve az űrbe. Akárcsak egy földi mágnesrudnak, ugyanúgy a napkitöréseknek is van északi és déli pólusa. így ha a Nap északi féltekéjén az irányadó napfoltok pozitív polaritásuak, akkor a déli féltekén negativ polaritást találunk. Mihelyt uj- ciklus indul, bármilyen polaritás volt is “uralmon”, az felcserélődik. A michigani egyetem obszervatóriumának megfigyelései szerint az 1963 októberi napfoltcsoport a Nap egyenlítője felett a 34 fok észak és 45 fok kelet térségben mutatkozott. Ugyancsak megfigyelték, hogy a napkitörések polaritása megváltozott. A Nap északi féltekéjén uralkodó pozitív polaritás negatívra változott át. Ezekből a jelekből joggal következtethetünk arra, hogy uj napfoltciklus indul. Ez valószínűleg 1968-ban éri el csúcspontját, azonban az a vélemény, hogy nem éri el az 1958. évit. Az 1958. évi napfolt-tevékenység volt a kétszáz év óta mért legnagyobb.
