Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-09-09 / 36. szám
Thursday, September 9, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD á E. H. Neuwald: Erdélyben jártam ii. Az alvás nélkül eltöltött éjszaka után el is felejtettem, hogy az előző nap délutánja óta evésre sem volt alkalmam. De eszembe jutott, mikor a szálloda éttermét reggel fél nyolckor kinyitották. A táskámat a megérkezésemkor megismert hivatalnok gondjaira biztam, aki megnyugtatott, hogy a dollár biztosíték ellenében kapott 18 lej-bői megmaradt 8 lej elég lesz szerény reggeli kifizetésére. Közben megkérdezte, van-e felesleges golyós toliam, mert ő azokat gyűjti és ha van, szívesen megveszi. Miután nem vagyok toll-kereskedő, megígértem, kap golyós tollat ajándékba, ha reggelizés után kapok szobát fürdővel, amit rögtön meg is ígért. Az étteremben úgyszólván minden asztalt a szállodában elhelyezett turista csoport tagjai számára terítettek: a tányérokon sonka, vaj, sajt és jam volt. Mint független utazó, egy kis asztalnál a sarokban azért leülhettem. A pincérek maguk között magyarul beszéltek, csak a fiatal pincérleányoknak adtak utasításokat románul. Az egyik pincér elhozta a reggelimet és mert a csoport tagjai még csak egyenkint s lassan szállingóztak, volt alkalom egy kis beszélgetésre. Amit megtudtam: Jobban keresnek, mint az átlagos dolgozók, de nem keresnek annyit — mondták —, mint a pesti pincérek. Eleget keresnek ahhoz, hogy egyikük feleségének sem kell dolgozni, egy keresetből rendesen megélnek. . . Mi a szisztéma, kérdeztem, kapnak-e fizetést, a számla összegéhez hozzáadják-e a kiszolgálás diját? A válasz ez volt: Kapnak fizetést és a számlához 10 százalék kiszolgálási dijat adnak, aminek a felét havonta a pincérek között osztják szét. Ezt a szisztémát jobbnak tartják, mint a magyarországit, ahol kiszolgálási dijat nem adnak a számla összegéhez és a kereset tisztán a fizetésből és borravalóból áll. . . Beszélnek magyarul és románul, némelyikük németül is. Mind a három nyelvre szükség van, a németre főként a sok német turista miatt,. A magyar nyelvet mindenütt szabadon használják. Reggeli után megkaptam a szobát és;,a hivatalnok megkapta a golyós tollal.- Megmosakodtam és elindultam az IGAZSÁG napilap szerkesztősége irányában, amerre a bank is volt, ahová lej-ért kellett mennem. A reggelt túl hűvösnek találtam, de ennek valószínűleg a nermalvás volt az oka. Ahogyan egy üzem előtt elmegyek, hallom, hogy a kapu előtt két munkás magyarul beszélget. Megszólítom őket, megmondom, hogy most érkeztem a városba, érdekel a magyarok sorsa, beszélgetni szeretnék velük, ha van idejük. Behívnak az udvarba és beszélgetünk. Hogy eloszlassam gyanújukat és őszinteségre bírjam őket, megmutatom az igazolványomat, amerikai magyar újság munkatársa vagyok. Szabadon beszélnek, válaszolnak minden kérdésemre. Az átlagos havi kereset 1,200—1,400 lej, ami elegendő a megélhetésre. (Ez a havi kereset nekem igen kevésnek tűnt, de később úgy értesültem, hogy e& 2,000—2,300 magyar forint keresetnek felel meg.) Magyarul mindenütt szabadon beszélhetnek, de a párt-gyűléseken megkívánják, hogy a tárgyhoz románul szóljanak hozzá. így, aki nem tud elég jól románul, inkább nem beszél és nem fejezi ki a véleményét, bár volna mondanivalója. Munkaalkalom mindig, mindenki számára van, aki dolgozni akar. Megkérdeztem, észlelik-e, hogy “románositás” van a magyarok kárára? Válaszuk az volt, hogy román párt-funkcionárusok és más magasabb állásban levő románok falusi rokonaikat behozzák a városba és lakásba, munkába helyezik őket. Ezzel a városi lakosság nemzetiségi számaránya eltolódik a románok javára. Szerintük Kolozsvár lakossága jelenleg 180 ezer és tudtomra adták, hogy van román és magyar operaház, román és magyar szinház, román és magyar külön iskolák is vannak, vagy olyan iskolák, amelyekben mind a két nyelven tanítanak. Ennyi ismeretszerzéssel ideje volt a napilap közeli szerkesztőségét felkeresni, ahová az egyik munkás elkísért. Azonnal bevezettek Kovács András szerkesztőhöz, aki nagy szívességgel és némi meglepődéssel fogadott. Tudott érkezésemről, de későbbre várt. Rögtön megmondtam, hogy váratlan megérkezésem miatt senkit ne okoljon, mert “hivatalos” tervem szerint Brassóban kellene lennem és saját elhatározásom volt, hogy Kolozsváron kezdjem az erdélyi látogatást. Az IGAZSÁG hétfő kivételével naponta jelenik meg 25,000 példányban és a Román Kommunista Párt Kolozsvár Tartományi Bizottságának és a Tartomány Néptanácsának lapja. (26-ik évfolyam.) Kovács szerkesztő a kettőnk beszélgetése után az egyik női alkalmazottat kérte, hogy telefonon keressen kapcsolatot a Néptanács magyar alelnöké- vel, a Babes-Bólyai Tudomány Egyetem pro-rekto- rával és pro-dékánjával, másokkal is, hogy minél több oldalról kapjak tájékoztatást. A kísérőm mindenhová Kovács szerkesztő volt. A Tartományi Néptanács alelnöke, Tompa István a Néptanács székházában várt ránk. A bemutatás után megmondtam, (és ezt mindenütt megismételtem), Erdélybe kizárólag az az elhatározás hozott, hogy információkat kapjak és a magam módja szerint szerezzek a magyar kisebbség helyzetéről, iskolázási és érvényesülési lehetőségeiről, nyelvének szabad használatáról és műiden másról, ami a magyarok életét befolyásolja. A felvilágosításokat, amelyeket Tompa Istvántól az egy órás beszélgetés folyamán kaptam, röviden igy foglalhatom össze: Kolozsvár tartományban 1 millió 200 ezer ember lakik, köztük egy negyed- millió magyar és kevés német. Az állami apparátus a Tartományi Néptanács, amelynek 122 képviselőjét a lakosság szabadon választja. Van 19 magyar és 2 német képviselő, ami arányban van a lakosság számával. A Nemzetgyűlésbe a Tartomány 30 képviselőt, köztük 8 magyart küld. A város és a Tartomány ipara, kereskedelme élénk és egészségesen fejlődő. Vannak nagyüzemek, köztük a legnagyobb az egykori DERMATO cipőgyár, melynek vezérigazgatója a magyar Nirget István. A KARBOKIM kő- és electroda nagyüzem igazgatója Fetykó Béla, szintén magyar. Vannak úgynevezett “vegyes” iskolák, ahol a lakosság kétnyelvű és ott az előadók is kétnyelvü- ek. Vannak teljesen magyar iskolák is, mint pl. a Bethlen Gábor Kollégium. A kétnyelvű iskolákban, ugyanabban az épületben külön román és külön magyar tantermekben tanítanak. A tanulók állandó érintkezésben vannak egymással, vegyülnek, ami mind a két nyelvű csoportra határozottan előnyős. "• Megkérdeztem, hogy a pártgyüléseken tilos-e a tárgyhoz-magyarul hozzászólni és van-3 olyasmi, amit a magyarok “kitelepítésének” s román “betelepítésnek” lehet nevezni? Erre a válasz ez volt: A párt sehol nem utasít kisebbségi nyelvek használatának eltiltására, de miután a pártban természetszerűleg szintén többségben vannak a románok, a magyar vagy más nyelvű hozzászólások értéktelenné válnának, mert a többség nem értené. (Megjegyzem itt, hogy Románia területén a mágya- rok mellett szászok, svábok, szerbek, bolgárok, törökök, cigányok is laknak és a román többség is mócokra, bojárokra, azután erdélyi, délvidéki és bukovinai románokra tagozódik.) Akik Romániában nem tanulják meg a román nyelvet, önmagukat zárják el, de igy van ez Csehszlovákiában, Jugoszláviában és másutt is, ahol a kisebbséghez tartozók egy része nem tanulja meg az állam nyelvét. Az állítólagos “kitelepítés”, vagy az állítólagos A két Németország Ha két ember mondja ugyanazt, az nem ugyanaz. Ez az életből merített bölcsesség a nemzetközi politikára is vonatkozik. Aki meg akar győződni róla, hasonlítsa össze az NDK és az NSZK kormányának a genfi leszerelési értekezlet kapcsán kiadott nyilatkozatát. “A német nép nemzeti érdekei követelik, hogy a konferencia sikere bevezetője legyen a német egység megteremtésének” — hangoztatta a demokratikus Berlin. “A mi nemzeti politikánk csak az lehet, hogy elősegítsük a német érdekeknek megfelelő taktikai állásfoglalás érle- lődését Genfben” — jelentette ki Bonn. A probléma nyitja: ki mit ért német nemzeti politikán, nemzeti érdeken? Ez világosan kitűnik a nyilatkozatok folytatásából. Az NDK javasolja, hogy mindkét német állam mondjon le a nukleáris fegyverek gyártásáról, megszerzéséről és alkalmazásáról, szüntesse meg a fegyverkezést és lépjen be a fegyvermentes övezetbe. Az NSZK ezzel szemben azért küldte megbízottját Genfbe, hogy követelje a nyugati hatalmaktól: a német érdekek védelmében tartsák napirenden a sokoldalú atomhaderő tervét. Nem kétséges, hogy csak az egyik félnek van igaza. Még pedig annak, aki német részről hathatósan elő kívánja mozdítani a békét és a leszerelést és a német területről kiindult két világháború “betelepítés” célzatosan rosszakaratú beállítás. A helyzet az, hogy a magyar kisebbség nagy része városokba tömörült, mig a falvak túlnyomó többsége 100 százalékban román maradt. Ezekből a falvakból városokba tóduló fiatalok ipari üzemekben kapnak alkalmazást és igy a számuk arányában történik természetes “románositás.” Budapest pontosan igy fejlődött kétmilliós várossá, de miután ott nincs nemzetiségi kérdés, nincs is szó “ki- vagy betelepítésről.” Nemcsak “funkcionárusok” és nemcsak “magasabb állásban levők,” hanem mindenki más is behozhatja a városokba falusi rokonait, ha hajlandó velük lakni, amig külön lakást kaphatnak, ami jelenleg nem megy gyorsan a nagymérvű építkezés ellenére sem. Munkalehetőség pedig mindenki számára van, mert hiszen a legtöbb üzemben munkáshiány van. Azután megkérdeztem, hogy 56-ban, amikor Magyarországon ellenforradalmat kellett leverni, voltak-e “tüntetések” Kolozsváron, vagy tudomása szerint más erdélyi városokban és vannak-e olyan reakciós csoportok, amelyektől tartani kell? A válasz, amelyet kaptam (és amelyet később mindenütt megei'ősitettek) ez volt: 1956-ban nem voltak tüntetések az erdélyi városokban és másutt sem Romániában, mert a Román Kommunista Párt a magyar zendüléseket azonnal ellenforradalomnak nyilvánította és a lakosságot pontosan informálta. Ez a világos és hivatalos álláspont elejét vette minden más lehetőségnek. Reakciós réteg van, mint ahogyan minden népi köztársaságban van. de nem magyar és nem nemzetiségi jellegű, hanem olyanokból áll, akik a rendszer ellenségei, mint ahogyan a külföldi uszítok is a rendszer ellenségei. Ennél a pontnál szükségesnek tartom helyreigazítani a lapunk julius 29-iki számában megjelent “Nem tűrnek és követelnek” c. cikkem kitételét, amely szerint “amikor az ’56-os ellenforradalmi törekvések és zendülések hire eljutott az erdélyi városokba, ott is akadtak zavarosfejü magyar ellenforradalmárok, akik a ‘nem, nem, soha’ nótát csak akkor hagyták abba, amikor a román kormány erélyesen — és nagyon helyesen —- rájuk csanott és elejét vette a zendülések elterjedésének.” A valóság az, (amit különböző forrásból eredő értesüléseim megerősítettek) hogy ilyen természetű “zendülések” sehol nem voltak és sajnálatomat fejezem ki afelett, hogy a fenti sorokat (budapesti információ alapján) leírtam. A valóság továbbá az, hogy ilyen magyar csoportok nincsenek és igy a román hatóságoknak ilyen természetű alakulatok figyelésére sincs szükségük. A további beszélgetés folyamán Tompa alelnök rámutatott arra, hogy a román gyermekek úgyszólván kivétel nélkül román iskolába járnak, dé a szülők magyarlakta városokban alkalmat keresnek arra, hogy a gyerekeik magyarul tanuljanak, házi alkalmazottak, stb. révén. Megemlékezett égy. román családról, ahol az apa kivételével mindönki beszél magyarul és első látogatása alkalmával az egyik kisleány mentegetőzve mondta: “Szegény apuka, nem tud magyarul.” A Babes-Bólyai egyetemen, egy középiskolában tett látogatásomról és az utcán és egy lakásban folytatott beszélgetéseimről lapunk legközelebbi számában lesz szó. után meg akarja akadályozni a német atomíegy- verkezést. Erre pedig egyedül az NDK törekszik, s politikája biztos támaszra talál a szocialista országokban. Bonn nagy hangon hirdeti, hogy szorgalmazza a német egységet. Genfben azonban ismét leleplezte magát. A világhelyzet minden józan szemlélője előtt ugyanis teljesen világos, hogy ha az NSZK atomfegyverekhez jut vagy megszerzi magának az atomfegyverek feletti rendelkezés jogát, akkor ezzel útját állja a két német állam közeledésének és lehetetlenné teszi az ország újraegyesítését célzó közös erőfeszítéseket. f**+*++*AMHMf¥++4*++***+*****+***++****+* 160 évig nem hagyta el szülőfaluját a Szovjetunió legöregebb embere, a kaukázusi Shirali Miszlimov. Születésnapján azonban lóra ült, 60 kilométeres nyargalás után vonatra szállt és Bakuba utazott. Mint a TASZSZ tudósitójának elmondotta: ez az első város, amelyet lát. Nagyon tetszett neki, de a hét végén mégis hazatért, mert túl zajosnak találta a városi életet. C-KS Olaszország legfiatalabb nagymamája, a 29 éves Marianna Sofia di Gregorio, aki 13 éves korában ment férjhez, és most 14 éves leányának született gyermeke. ..
